A két ázsiai nukleáris hatalom dacolása valójában egyiküknek a másik szintjére történő lecsúszását illusztrálja. Hogyan lett India a függetlenségi öndefiníciója szerinti bezzegországból tükörország, a vele szemben álló ország antitéziséből annak tükörképe? Miként vált hasonlóvá ahhoz, aki ellen küzd? Hogyan vált a kasztok, vallások, etnikumok szekuláris otthonának deklarált vágyképéből az iszlamista állam hindu nacionalista klónjává, amely a vallási gyűlölet felszításával, az autonómia eltörlésével válaszol a terrorizmusra?

Rögtön az elején leszögezném: nem vagyok India-kutató, sem pedig az indiai–pakisztáni konfliktus szakértője. Viszont a Szegedi Tudományegyetemen (leánykori nevén: József Attila Tudományegyetem), ahol történelmet és politikaelméletet tanultam, különösen nagy (a hazai felsőoktatás átlagát bizonnyal meghaladó) hangsúlyt helyeztek az Európa-centrikus, Nyugat-központú történelemszemlélet meghaladására, a közelmúltig többnyire csak Harmadik Világ vagy fejlődő országok jelzős szerkezettel illetett térségek árnyalt kutatására, megértésére. Hogy esetemben mennyire járt sikerrel oktatóim erőfeszítése, nem az én dolgom megítélni. De olyan, mindnyájunkat potenciálisan érintő dolgokban, mint egy világjárvány, az orosz–ukrán háború, vagy most két ázsiai nukleáris hatalom ütközése, muszáj időnként megszólalni annak is, aki ugyan az átlagembernél sokkal többet olvasott róla, de a profi szintet nyilván nem éri el. Amúgy is mindenkit óvnék a szakértelembe (értsd: a mi álláspontunkat, előítéletünket, pillanatnyi önérdekünket alátámasztó szakértőébe) vetett, szinte már valláspótlékká torzuló kritikátlan vakbizalomtól. 

A közvélemény-kutatás például matematikai alapú, számokon nyugvó tudomány. De nemrég jómagam foglaltam össze, hányszor tévedtek és buktak el a kutatócégek. Olyannyira, hogy már a csalás, a manipuláció gyanúja is felmerül. Hát ugyanígy önmagában egy geopolitikai PhD se mentesít senkit a félrediagnosztizálás vagy a részrehajlás tünetei alól. Tavaly hosszan írtam az Amíg még nézhetjük című, a 2019-es – az addigi és jelenlegi kormányfő, Narendra Modi és pártja, a Bharatiya Janata Párt (BJP) győzelmét hozó – parlamenti választási kampányt egy kormánykritikus tévés újságíró, Ravish Kumar munkásságán át bemutató indiai dokumentumfilmről, aztán felkértek, hogy a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (mint a történelemhez a nézőnél talán valamennyire jobban konyító ember) vegyek részt egy beszélgetésen. Megtettem, a budapesti, aztán a győri vetítésen is. Ezekre készülve igyekeztem belemélyedni az események hátterébe. S már akkor is óvtam a szemlélettől, amely minden külföldi történést vagy folyamatot a magyar belpolitika prizmáján át néz.

Kasmír az ő Erdélyük?

Ugyanakkor kell valami összevetés, melynek révén a hazai közönség azonosulni tud más országok problémáival, sorskérdéseivel. Amennyiben nagyon leegyszerűsítem, akkor az indiai–pakisztáni konfliktus kezdete és gyújtópontja, hogy az történt velük a II. világháború után, mint ami velünk, közép-európai országokkal az I. világháborút követően. Felbomlott egy birodalom (nálunk a Ferenc József-i dualista monarchia, náluk a Brit Birodalom), és az utódállamok között finoman szólva sem volt konszenzus a határok, a nemzeti és kisebbségi önrendelkezés kérdésében. (Végső soron erről szólnak a szovjet birodalom felbomlása utáni azeri–örmény, orosz–ukrán, vagy a Jugoszlávia megszűnésével kitört délszláv utódállami háborúk is.)

A nagyobb részt muszlimok lakta Kasmír olyan Indiának és Pakisztánnak, mint nekünk és a románoknak Erdély. A „mi voltunk ott előbb” érvétől a „de most meg mi vagyunk ott többen” ellenérvéig hullámzik a történelmi vita. Amit talán úgy lehet(ne) meghaladni: teljesen mindegy, egy adott terület épp kihez tartozik. A lényeg, hogy az ott élők (vallástól, etnikumtól, bőrszíntől, nyelvtől, kultúrától, politikai vagy szexuális orientációtól függetlenül) jól érzik-e ott magukat, és képesek-e békében együtt élni. S elvonatkoztatva attól, kinek adunk épp igazat, jó általános rendezőelv, hogy két ország konfliktusában a nagyobb, erősebb félnek, illetve a birtokon belül lévőnek (a vitatott terület, s az ott lévő népesség fölött uralmat gyakorló államnak) nagyobb a felelőssége abban, mi fog történni. Akkor is, ha neki van igaza, mi több: ő a sértett, megtámadott fél. 

India (mint a nagyobb, illetve fennhatósággal rendelkező állam) sokáig a mostaninál lényegesen jobban vizsgázott ebből a tárgyból. A brit gyarmati uralom vége, a függetlenné válás után Pakisztán „az alkotmánya szerint is muszlimnak nevezte magát, India viszont nem a hindu értékeit hangsúlyozta”. Dzsaváharlál Nehru, a független India első miniszterelnöke „elutasította a »hindu India« koncepcióját, és India alkotmányosan ma sem hindu állam” – írja Balogh András A Nehru−Gandhi-dinasztia tündöklése és bukása című, 2015-ös cikkében. Nehru és utódai még egy „szociáldemokrata típusú liberális demokráciában” hittek. Illetve etnikailag és vallásilag semleges államban, ahol mindenki jól érezheti magát. Persze ez korábban sem teljesen volt így, és akkor is megvolt egyfajta indiai nacionalizmus. De ez (a kemálizmus török nemzetképéhez hasonlóan) világi, szekuláris, „államnemzeti” nacionalizmus volt. Az utóbbi évtizedekben hasonló fejlemények zajlottak a hozzánk földrajzilag és kulturálisan is valamennyire közelebb álló Törökországban, mint Narendra Modi 2014-es (a Nehru–Gandhi-dinasztia, az indiai belpolitikát az ország 1947-es függetlenné válása óta kis megszakításokkal folyamatosan uraló Nemzeti Kongresszus Párt vereségét hozó) első győzelmét követően Indiában. Modi pártja, a már említett Bharatiya Janata Párt (BJP) abszolút többséget szerzett, az általa vezetett Nemzeti Demokratikus Szövetségnek pedig kétharmados többsége lett.

Sajtóököl, vasököl: jobbcsapott a hindu nacionalistáknak

Az a fajta nacionalizmus, amit a jelenlegi indiai kormánypárt hirdet, nem írható le nyugati fogalmakkal. Míg a nacionalista jelzőt még a nyugati jobboldaliak egy jelentős része is az ellenfeleik által rájuk ragasztott pejoratív jelzőnek tekinti, s inkább a „nemzeti” szót használják, addig BJP-kurzus hívei büszkén vallják magukat nacionalistáknak. Vagyis nem az ellenfeleik nevezik őket így, hanem ők hívják ezzel a szóval saját magukat. Hivatalosan is: az MTI által kiadott, a kormánypárti napilap által leközölt választási hírben Narendra Modi miniszterelnök hindu nacionalista pártjaként említik őket. A magyar sajtóban szerencsére már jóval Modi hatalomra jutása előtt felfigyeltek az indiai nacionalizmus aggasztó tendenciáira. 2000 áprilisában egy cikkben részletesen bemutatták a BJP & the Ayodhya Movement című oldalt, „ami nem mást jelent, mint az uralkodó, szélsőségesen hindi-hindu nacionalista párt kezdőbetűit és az Ajodia mozgalmat, vagyis azt a mozgalmat, amely 1992 december első hetében több mint ezeregyszáz halottat és négyezer sérültet maga mögött hagyva porig rombolta, talán a bosszúálló Síva isten vezérletével, az akkor 462 éves Babri mecsetet, az Uttar Prades tartományban lévő szent Ajodiában, Rama isten állítólagos születési helyén”.

A cikk szerzője hozzátette: „Az akkor még ellenzékben lévő és a fanatikusok ügyét felkaroló BJP kétségkívül enyhült kormányra kerülésével. De hogy milyen militáns maradt az ideológiája, arra jellemzőek a honlapján ajánlott könyvek.” S az írás felsorolja a párt weboldalán található olvasmányokat: „A kisebbségek kényeztetése nem vezet eredményre”, „A hindu megváltozott, a muzulmán nem”, „Elég legyen a Babri-vizsgáló bizottságokból”, „Csak a hindutva (hinduizmus – a szerk.) jelenti India nemzeti azonosságát”, „Miért tiszteli a világ Izraelt, és kezeli le Indiát?”. Az újságíró azt is megemlítette, hogy „a kormányzó BJP hindu militánsokat képez ki a következő összecsapásra”. És itt nem holmi „Soros-ügynök” liberálisról van szó: a fentieket a 2018 júniusában elhunyt Lovas István kormánypárti újságírótól idéztem (már korábban, az említett filmről írt cikkemben is.) Lovas 2000 áprilisában a Demokratában, illetve az ugyanabban az évben megjelent kötetében írta ezeket. (Lovas István: Jobbcsapott. Kairosz Kiadó, 2000, 227-228. o.) 

A nyugati típusú szekuláris (és magát demokrácia-konformnak tartó, vagyis nem totalitárius, rasszista, náci típusú) nacionalizmus (amely ugyebár többnyire nem is definiálja magát nacionalistának) azért nyíltan ritkán hív fel egy bármilyen felháborító gyilkosság után százszoros bosszúgyilkosságra. Indiában viszont ez mindinkább teret nyer. 2019. február 14-én Kasmírban terrortámadás történik, amelyben 40 katona hal meg. (Akkor is lett válaszcsapás, tehát a mostani akció nem precedens nélküli.) Az említett dokumentumfilm bemutatja a reakciókat. „India bosszúra szomjazik!” – üvölti a kamerába az egyik propagandista. „Nem ítélet kell, hanem bosszú!”,„Száz csepp pakisztáni vér folyjon minden indiaiért! Száz pakisztáni haljon meg minden indiaiért!” – harsogják a nacionalista csatornák. „És fizessenek meg az antinacionalista indiaiak is!” – teszik hozzá.

Egy másik példa: a jobboldali nacionalisták, a „nemzeti oldalhoz” tartozók között persze Európában is szép számmal akadnak bigott vallásosak. Viszont amikor a Pride-ot akarják betiltani, mégsem az a legütősebb érvük, hogy „mert Istennek nem tetszik”, sőt. Általában nem ezt hozzák fel: ők is érzik, hogy ez a szekuláris Európában nem megy át. Ehelyett a gyerekek védelmére hivatkoznak, illetve próbálnak úgymond „tudományos bizonyítékokat” felhozni a homoszexualitás káros volta mellett. Persze attól, hogy valamit tudományos köntösbe akarnak bújtatni, még nem válik tudományossá. Illetve, ha azokat a dolgokat, amik valóban bizonyítható egészségügyi kárt okoznak, mind be kellene tiltani, akkor elsőként a kocsmák, a dohányboltok és kipufogógázt pöfögő autók esnének tilalom alá. De azzal, hogy vallási helyett tudományos érveket hoznak fel, mégiscsak racionálisnak akarnak látszani.

Visszasírjuk Arafatot

Illetve ebben a körben azért nem sűrűn gyilkolnak meg azért valakit, mert olyasmit eszik, amit a vallás tilt. Indiában viszont a nacionalista kurzus alatt mindez egyre gyakrabban megesik. „Kegyetlen lincselések zajlanak Indiában tehenek megölése miatt” – adta hírül 2019-ben az indiai NDTV csatorna. Szaurab Sukla, az NDTV helyi tudósítója amerikai riporternek adva ki magát, interjút készít az egyik feltételezett tettessel, Rakesh Sisodiával, aki dicsőségnek gondolja a muszlimok gyilkolását. Mégpedig azért, mert a „tehéngyilkosok” megölik a hinduk által szentként tisztelt állatokat. „Örömmel mennék börtönbe ezer muszlim megöléséért!” – henceg a férfi.

Csoda, hogy sok indiai muszlim visszasírja a Nemzeti Kongresszus Pártot? Ahogy a józan, pragmatikus izraeli politikusok is szinte visszasírják a világias, nasszerista, baathista Irakot és Szíriát. Meg a szekuláris, balos nacionalista Arafat-féle Fatahot. Amely ugyanúgy robbantott, gyilkolt, de mégis racionálisabb volt. „Ha kizárólag a palesztinok nemzeti kérdéséről lenne szó, már réges-rég megegyezésre jutottunk volna egymással. Isten és Allah a tanúnk, hogy többet ajánlottunk fel a palesztinoknak, mint amiről valaha is álmodni mertek volna. Csakhogy minden kompromisszumkész vallástalan palesztinra jut két fanatikus hívő, aki a halálunkat akarja. A szélsőséges iszlám harcba szállt minden ellen, ami a nyugati kultúrát képviseli: a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a tudomány, a technológia, a feminizmus és a haladás ellen” – írja Jaír Lapid korábbi izraeli miniszterelnök az édesapjáról, Tomi Lapid izraeli igazságügy-miniszterről született könyvében. 

S valóban: a ’70-es, ’80-as évek régi vágású, szekuláris palesztin terroristáinak körében nem volt divat az öngyilkos merénylet. Az old school gépeltérítős túszejtésben mégiscsak több a racionalitás. A túszejtők nem akartak mindenáron meghalni, lehetett velük tárgyalni. A vallási alapú szélsőség nem ilyen. Ebben az értelemben találó a már említett indiai televíziós újságíró, Ravish Kumar megállapítása, hogy Indiában „a nacionalizmus manapság a vallási fundamentalizmus álcája.” És nemcsak Indiában volt más régebben a nacionalizmus. Musztafa Kemal és szekuláris nacionalista pártja, a Köztársasági Néppárt (Cumhuriyet Halk Partisi, CHP) a két világháború között olyan nyugatias reformokat vezetett be Törökországban (latin ábécére való áttérés, európai időszámítás és mértékrendszer, férfiak és nők törvény előtti egyenlősége, polgári házasságkötés, amelynek felbontását a nő is kezdeményezhette, az egyház közjogi, világi hatalmának felszámolása, az iszlám államvallás jellegének eltörlése, a laikus közoktatás általánossá tétele, a nők választójoga és felvételi lehetősége az egyetemekre), amelyek a török lakosság hagyományosan gondolkodó részének ellenállásába ütköztek. A török kemálisták és az indiai kongresszisták ebben az értelemben nyugati típusú, laikus nacionalisták voltak.

 Erdoğan és Modi – párhuzamos életrajzok

Mindkét párt évtizedekenát de facto uralta a két ázsiai nagyhatalom belpolitikáját. S mindkettőjük kihívója (s végzete) egy olyan erő lett, amely a vallást a nacionalizmussal elegyítette. Ergo a modern török és indiai politika is a szekuláris és vallásos nacionalisták harcaként írható le. Ezek a folyamatok a hidegháború vége után gyorsultak fel. Recep Tayyip Erdoğan jelenlegi török elnök 1985-től a Nyugat-ellenes iszlamista tömörülés, a Jólét Párt (Refah) isztambuli elnöke, 1994-től pedig Isztambul főpolgármestere volt. Hogy Erdoğan akkoriban miként gondolkodott, arra jó példa egy 1997. december 12-i rendezvény, ahol Ziya Gökalp költő verséből idézett: „A mecsetek a mi laktanyáink, a kupolák a sisakjaink, a minaretek a bajonettjeink, a hívek a katonáink”. A történészek szerint ezek a sorok az eredeti költeményben nem voltak megtalálhatók. Persze, Gökalp így sem ment a szomszédba egy kis gyűlöletért: az örmények kiirtását egyenesen helyeselte. („Nem volt örmény mészárlás, csak török–örmény rendezés. Ők hátba szúrtak bennünket, mi pedig visszaszúrtunk” – mondta.) Erdoğant vallási gyűlölet szításáért 1998-ban tíz hónap fogházra ítélték, amiből négy hónapot le is töltött, s kénytelen volt lemondani a főpolgármesterségről.

A ’90-es évek vége és a 2000-es évek eleje a kemalisták és az iszlamisták párharcának jegyében telt, melyet (az indiai folyamathoz hasonlóan) az utóbbiak nyertek. Az Igazság és Fejlődés Pártját (Adalet ve Kalkınma Partisi, AKP) vezető Erdoğan győzött a 2002-es választásokon, s azóta (több mint egy évtizeden át miniszterelnökként, 2014 óta pedig elnökként) ő vezeti Törökországot. Hasonlóképp autoriter, paternalista, „tekintélyállami” rezsimet építve ki, mint Musztafa Kemal, csak nem nemzetállami-szekuláris, hanem iszlamista-nacionalista alapokon. „A jelenlegi török elnök nyíltan nem bírálja a Szürke Farkasokat, sőt hasonló üzeneteket és ideológiát (iszlamizmus) fogalmaz meg, mint a Szürke Farkasok. Másrészt viszont Erdoğan létrehozta a hozzá hűséges paramilitáris szervezetét, melynek neve: Osmanlı Ocakları (magyarul: Oszmán Házak). Nem hivatalosan ugyan, de az Oszmán Házak keretein belül is zajlanak fegyveres kiképzések annak érdekében, hogy létezzen egy Erdoğanhoz hű kvázi magánhadsereg, amely bármilyen, Erdoğan hatalmát veszélyeztető csoporttal szemben bevethető. Az Oszmán Házak a Szürke Farkasokhoz hasonlóan ugyanúgy nacionalista és erősen iszlamista szervezet” – írja a Mandiner 2018. február 27-i cikke.

A vallásos-nacionalista gyűlöletkeltés Moditól sem áll távol. A 2000-es évek elején Gudzsarat állam főminisztere volt, amikor 2002. február 27-én Godhra városában egy hindu zarándokokat szállító vonat kigyulladt és 59-en meghaltak. Modi „az esetet terrorcselekménynek nevezte, ezzel szabadjára engedve a poklot.” Ezután muszlimellenes pogromok kezdődtek. Balogh András a fentebb már idézett tanulmányban azt írja: „Modi vezetésével − vagy legalábbis tudtával és későbbi egyetértésével − több ezer muszlimot mészároltak le”. Ilyen pogromok amúgy nemcsak a nacionalista BJP vezetése idején, de már a szekuláris Nemzeti Kongresszus Párt idején is voltak.

Miután 1984-ben a szikh kisebbséghez tartozó merénylők megölték Indira Gandhi akkori miniszterelnököt, az ország északi részén és a fővárosban kitört zavargások során szikhek ezreit gyilkolták meg. „A hatóságok teljesen megbénultak, a rendőri és katonai szervek nem nyújtottak segítséget az áldozatoknak” – szól a tanulmány az 1984-es eseményekről. Modi ellen a 2002-es (a marosvásárhelyi pogromot sokszorosan felülmúló) atrocitások miatt hivatalos vizsgálat indult, viszont 2012-ben az Indiai Legfelsőbb Bíróság által felállított Különleges Nyomozócsoport hivatalosan felmentette a vádak alól. (A zarándokvonat támadói egyébként „feltehetően muszlim szélsőségesek” voltak.) Az USA kormánya 2005-ben megtagadta Moditól a beutazási vízumot, s ezt a tilalmat csak 2014-ben (két évvel a felmentő határozat után) oldották fel. 

Tegyük fel a kérdést: mi a rosszabb? Ha Modi nemcsak tudott a mészárlásról, de helyeselte és irányította azt? Vagy ha nem tett semmi ilyet, „csupán” nacionalista retorikával hergelte a tömegeket, aztán kicsúszott a kezéből az irányítás? Nem gondolom, hogy Erdoğan és Modi őrült fanatikusok lennének. A maguk módján nagyon is pragmatikus, dörzsölt, akár cinikus vezetők, sőt. Én még Vlagyimir Putyinról is azt feltételeztem: racionális, hatalomtechnikai okokból kiaknázza az irracionális tömegember lélektanát, de azért nem megy bele egy olyan, rövid távon megnyerhetetlen háborúba, ahol a döntetlen is csak aránytalanul nagy véráldozattal lehetséges. Igaz, valószínűleg Putyin sem ilyen háborút akart, de aztán így alakult. Az orosz–ukrán háború előestéjén idéztem fel egy összeállításban az 1979-es kínai-vietnami háborút, melynél a támadó fél, Kína képes volt arra, amire a Szovjetunió Afganisztánban, Oroszország Ukrajnában vagy az USA Irakban nem: gyorsan kihátrálni belőle, mielőtt eszkalálódik.

Modi nyilván nem szeretne atomháborút. Vélhetően belpolitikai célokra is használható válaszcsapásban, korlátozott hadviselésben gondolkodik, ám közben „teljes műveleti szabadságot” ad a hadseregnek. De ha Gudzsaratban, ami a saját országának területén volt, nem tudta uralni az eseményeket, Pakisztánban majd képes lesz rá? Joggal kérdezhetik tőlem: Pakisztán és az onnan beszivárgó terroristák talán nem felelősek a helyzetért? Dehogynem. Pakisztánnak az iszlamista terrorhoz fűződő viszonyáról enyhén szólva is rossz véleménnyel vagyok. A szekuláris Indiát felszámolni akaró hindu nacionalisták azonban semmiben sem különbek a bigott muszlimoktól, mi több: pont ők másolnák le a kezdettől vallási alapú (tehát a szekuláris államot zsigerből elvető) pakisztáni államberendezkedést.

És Kasmír autonómiájának eltörlése hogyan segít a terrorizmus elleni küzdelemben? Modi látszólag az iszlamizmus ellen harcol, miközben egy Erdoğan iszlamista Törökországára kísértetiesen emlékeztető hinduista államot hozott létre. De mit várjunk tőle, ha a politika a Nehru és Kemál számára még például szolgáló Nyugaton is racionális és szekuláris működésből egyre inkább bigott vallássá fejlődik vissza?