A DK válságát, belső helyzetét elemző, annak magánéleti szálait – Gyurcsány Ferenc válását, félrelépését – is bemutató oknyomozó riport komoly tiltakozáscunamit generált. Groteszk és szürreális módon tömörítve egységfrontba azokat, akik korábban egymást lihegték túl a rivális politikus (illetve politikusi házastárs) szexbotrányának, magánéleti konfliktusának a javukra történő belpolitikai hasznosításában. Most viszont a két oldal teljes egyetértésben, alkalmi szándékegységbe forrva harsogta: a magánélethez senkinek semmi köze, minek erről cikket írni! Mire fel ez a látszólagos pálfordulás? A megfejtést a cikk végére tartogatom. Közben pedig azt is elmondom: miért gondolom úgy, hogy a politikusok magánélete, illetve annak bizonyos esetekben releváns leleplezése a bulváron kívüli, „rendes” médiának is válhat szakmai alapú, etikusan legitim témájává.
Amilyen botrányt keltett, olyan gyorsan ment a feledésbe a Direkt36 cikke, mely a korábbi legnagyobb (jelenleg viszont a parlamenti bejutásért küzdő) ellenzéki párt, a DK tavalyi választási kudarca utáni válságát boncolgatta. A riportban a pártot hosszú időn át vezető Gyurcsány–Dobrev házaspár magánélete, megromlott párkapcsolata, válása is terítékre került. Ez rövid időre nagy felháborodást keltett, aztán még gyorsabban elült, pedig volt mögötte komoly oknyomozó munka, illetve – finoman szólva – sokkal több bizonyítékra támaszkodott, mint a hódmezővásárhelyi rendőrkapitány öngyilkosságát politikailag motiváltan túlgondoló konteók vagy a Parlamentben még nemrég is minden alap nélkül tovább habosított zsoltibácsizás. De kit érdekel már ez rajtam kívül? Ám ez a cikk jelentős részben akkor is erről fog szólni, ha keveseket hoz lázba. Mert szerintem pont az a baj, hogy így van. Azok közé az újságírók közé tartozom, akik szívesen foglalkoznak évekkel (vagy akár évtizedekkel) korábban, az előző kormányok idején, netán a jelenlegi hatalom előző ciklusainak valamelyikében történt ügyekkel is.
Ilyenkor szoktam megkapni: minek törődsz ezekkel a lejárt dolgokkal, mér’ nem arról írsz, hogy mit csinált a Zorbán, mit mondott a Tisza Péter, meg hogy Ezek lopnak (lopni fognak, ha hatalomra kerülnek.) S hiába mondom, hogy én ezekről is írok, de nem csak ezekről szeretnék. Ha leállok beszélgetni valakivel, vagy ha kinyitom a Facebookot, napról napra azt látom, hogy az emberek (köztük a nálam értelmesebbnek, tájékozottabbnak látszó véleményformálók) gondolkodását ez uralja. Ami nyilván bizonyos pontig teljesen védhető és logikus: értelmetlen volna számon kérni, hogy minden orgánum igyekszik gyorsan publikálni a hírértékű aktuálpolitikai információkat. A gond egyrészt ott van, hogy az adatok mennyisége, illetve áramlásuk sebessége kezelhetetlen nagyságrendre emelkedett. Másfelől a polarizáltság, illetve az abból fakadó elfogultság hihetetlen szintekre lépett. A NER-kurzusmédia által a függetlenobjektív szópárral gúnyolt Fidesz-kritikus sajtó teljes egészében szerencsére még nem vált (s remélhetőleg nem is válik) a kormánypárti nyilvánosság ellenzéki tükörképévé. Bár egyre több (magát függetlennek tartó, korábban erre törekvő) újságírót kap el a turbóellenzéki hevület, azért van jó pár olyan felület, amely nemcsak az objektivitás látszatát, hanem annak tényleges valóságát is fontosnak tartja. De ezek a szerkesztőségek is ugyanúgy ki vannak téve a szektásodó közvélemény nyomásának, sőt.
Ők vannak csak kitéve igazán. Mert a kormányfüggetlen média fogyasztóinak egy jelentős része egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy az általa olvasott lap az ellenzéktől (az összes ellenzéki párttól) is független legyen. Ellenkezőleg: kifejezetten rossz néven veszi, ha az illető újság, portál a kormányváltásra törekvő oldalt, valamint annak politikusait is bírálja vagy leleplezi. Ezt a mechanizmust kitűnően szedte darabokra az Átlátszó főszerkesztője, Bodoky Tamás. Vagyis egyre fokozódik a részben olvasók előfizetéseiből és/vagy az SZJA 1 százalékaiból finanszírozott nyilvánosság presszionáló zsarolása, hogy ezek az orgánumok csak olyanról írjanak, ami az ellenzéknek abban a pillanatban hasznos. Szerintem viszont pont nem ezt kéne tenni – ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne számoljunk be a pártok által (akár figyelemelterelésből) bedobott ügyekről. Kísérleti jelleggel a hírportálok felületeinek rendezőelvében is érdemes lehetne kipróbálni, hogy a képernyő egyik részén menjen az, amivel azért kell foglalkozni, mert a pártok (és híveik) szerint fontos, a másikon pedig az, amiről se a kormánypárt, se az ellenzék nem akar beszélni, de szerintünk meg kell jelennie. Persze akiben megvan a hajlandóság rá, eddig is valami hasonlót próbált, akikből viszont ez hiányzik, nem hiszem, hogy őrületes nagyságrendben fognak erre átállni.
Ugyanez a helyzet a valós idő zsarnokságából fakadó túlhajtott hírversennyel. A racionális, akceptálható (nézettségi, aktualitási, közéletiségi) érvek mellett vannak rejtettebb, látensebb okai is annak, hogy az újságírók jelentős része nem szívesen megy bele olyan, a főáramú tematizációs fókuszból már (vagy még) kieső témákba, mint a DK válsága. Aminek szintén logikus emberi oka van. Mikor valamin negatív értelemben rajta van a hype, alacsonyabb rizikófaktorral lehet dolgozni az ügyön. A tömeg ugyanis megvéd: kisebb az esélye, hogy pont bennünket találjanak el. Ha óriási botrányhullám van (akár mű, akár igazi), s mindenki arról ír, azt a politikus is kénytelen beárazni, hogy ez nem az egyik újságíró vagy szerkesztőség projektje, hanem közhangulat, ahol nemigen lehet mit tenni: meg kell várni, hogy levonuljon a hullámzás. Esetleg egy hullámra ellenhullámmal, a tűzre ellentűzzel lehet reagálni. Ha viszont egy oknyomozó olyat indít el, ami nem illik bele a politikai diskurzus aktuális sormintájába, fajlagosan jóval nagyobbra generálódó kommentveszélynek és trolltámadásnak teszi ki magát. Baljósabb lehet azt firtatni, ami már kezd feledésbe merülni. Egy napirenden levő ügynél a közérdeklődés természetes, így a célponttá vált politikus (vagy egyéb szereplő) is racionálisabban kezeli. Ám sokkal nagyobb lehet a düh, illetve a zavarodottság, ha a „tettes” úgy érzi, már majdnem megúszta, és akkor egyszer még csak nem is a nagybetűs Ellenség, csupán egy-két újságíró kezdi forszírozni a dolgot.
Magam is gyakran tapasztalom, mennyire izolálhatja az embert, ha olyannal foglalkozik, ami egyik oldalnak sem szívügye, sőt – mindenki kellemetlennek tartja. A Direkt36 riportjában ugyanis pont az a legérdekesebb, hogy a főáramú politikában gyakorlatilag senkinek nem tetszett. Hogy a DK-soknak, illetve a pártvezetésnek nem jött be, az persze nem meglepő. De Magyar Pétertől Fekete-Győr Andráson át a Pesti Srácok cikkírójáig szinte mindenki az hangsúlyozta: milyen szemét dolog volt ez a portáltól. Ironikus, hogy a legvisszafogottabban, legelegánsabban, abszolút nem háborogva pont az reagált a cikkre, aki annak legfőbb kárvallottja volt. Gyurcsány Ferenc, aki csak a riport után több mint egy hónappal szólalt meg, az ÖT-nek nyilatkozván ezt mondva: „Nem tartottam őszintén szólva feladatomnak, hogy vitát nyissak ezekben az ügyekben. Az újságíró szerintem arról ír, amiről úgy gondolja, hogy írnia kell, én ezt nem veszem zokon, különösen hogyha rólam ír, akkor nem én vagyok ebben a legfontosabb [...] Nem kell nekem tanácsot adni egy újságírónak, mi helyes, és mi nem helyes ebben a szerepemben.”
Viszont Gyurcsány korábbi és mostani ellenzéki riválisa a megjelenés után versenyt háborgott a kormánypárti publicistával. „A magát komolyan vevő sajtónak nem feladata viszont mások magánéletében vájkálni” – posztolta Magyar Péter. „Én is szülő vagyok, és ha elképzelem, hogy ma esti programként a kattintásvadász újságírók »kényszerítésére« kell most leülnie a gyerekével kibeszélni a házassága legterhesebb részeit, összeszorul a gyomrom” – írta a Momentum volt elnöke. A Pesti Srácok újságírója szerint pedig Gyurcsány és Dobrev esetén is igaz, hogy a magánéletük „a házasságuk politikai aspektusaitól eltekintve természetesen tabu minden jóérzésű ember számára. Nem tartozik a nyilvánosságra, csak az, amit ők jónak látnak nyilvánosságra hozni.” Mire föl ez a váratlan, ó- és újellenzéket a NER öklével egységfrontba forrasztó konszenzus?
Szájer József és Borkai Zsolt ügyénél nemigen tapasztaltunk ilyen visszafogottságot. Az akkori összellenzék politikusai és hívei szorgalmasan gyártották az erről szóló gúnyos kommenteket, mémeket, transzparenseket. Amikor pedig a Tisza elnökének magánéleti válságával összefüggésben került nyilvánosságra a mentőszolgálat adatlapja, illetve, hogy felesége, Varga Judit öngyilkossági kísérletet gyanítva mentőt hívott rá, utólag viszont a korábbi házastárs azt sugallta: volt férje csak szimulálta a gyógyszermérgezés tüneteit, akkor se nagyon bizonygatták a NER-propagandisták, hogy egy ilyen, házasságon belüli magánemberi konfliktus nem tartozik a nyilvánosságra. A konkrét esetek persze sok mindenben eltérnek egymástól, de abban hasonlítanak, hogy bizonyítható jogsértés egyiknél sem történt. Csupán annyi, hogy a leleplezés szerint az illető párkapcsolata megromlott és/vagy magánemberként a közszereplői imázsával nehezen összeegyeztethető dolgot tett. Mi volt a lényegi különbség? Változtat a dolog megítélésén az, hogy az egyik szereplő azonnal, helyszínen lebukott, a többiekről pedig csak később lettek nyilvánosak a fenti részletek? Az igazi kérdés valójában az: szabad-e nyilvánosságra hozni egy közhatalmat gyakorló (illetve annak gyakorlására pályázó) személy olyan magánemberi cselekedetét, konfliktusát, mely nyilvánvalóan ellentétes a nyilvánosság felé önmagáról felépített képpel?
Egyértelmű például, hogy miért titkolták Gyurcsány Ferenc házasságon kívüli viszonyát a pártján belül. Több DK-s politikustársa is úgy vélte: „a kapcsolat politikai kockázatokat hordoz. Egyrészt a szervezeten belüli dinamikát felboríthatja, ha az egyik munkatárs a főnök szeretője. Másrészt, ha a viszony kiderülne, az nemcsak a nemrég alakult párt számára lenne kínos, hanem romba döntené Gyurcsánynak azt az imidzsét is, hogy boldog, szoros intellektuális kapcsolatban él feleségével, Dobrev Klárával.” Vagyis azt gondolták: a pártelnökre kevesebben szavaznának, ha ez kiderülne. A jelöltek azért is próbálják fenntartani a hagyományos, boldog párkapcsolat látszatát, mert tudják: ez a kampányban előnnyel, a fordítottja viszont hátránnyal jár. Nem a fogyasztó, tehát a választó megtévesztése-e, amennyiben mindez rejtve marad? Jómagam 2019-ben, a Borkai-ügy idején is felvetettem ezeket a kérdéseket. A titokban való félrelépés kapcsán idéztem a vallásos jobboldalról származó érvet, miszerint „a közvélemény nem bízik olyan politikusokban, akik becsapják a hozzájuk legközelebb állókat: feleségüket és gyermekeiket.” S valóban: ha valaki hazudik a legközelebbi hozzátartozójának, miért ne hazudhatna a választóinak?
Mielőtt valaki azt gondolná, hogy megtértem Jézushoz, biztosítanám: nem erről van szó. Szabadelvű ateistaként nem gondolom, hogy a monogámián alapuló hagyományos párkapcsolat lenne az egyedül elfogadható együttélési mód. Miként azt sem állítom, hogy a mononormatív házasságnak a félrelépés volna az alternatívája – vagy azt, hogy a családján belül lebukott politikus megcsalt házastársa (aki adott esetben szintén közszereplő) a lebukás után áldozatból tettestárssá válva aktívan részt vesz a politikai érdekből boldog házaséletet színlelő hazudozásban. Ahogy a melegek jogegyenlősége természetes számomra, úgy az etikus non-monogám kapcsolatnak, nyitott házasságnak, illetve poliamoriának nevezett kapcsolatformákat is egyenrangúnak tartom a monogámiával. Miként a házasfelek, élettársak szabadon döntik el, akarnak-e gyereket vagy sem, ekképp az is az ő dolguk, igényt tartanak-e a teljes szexuális és érzelmi kizárólagosságra, vagy megengedik a partnerüknek (illetve önmaguknak), hogy a nemi és szerelmi örömöket másokkal is átéljék. Gyurcsány Ferenccel nem az a bajom, hogy a feleségével párhuzamosan mást is szeretett. Hanem, hogy a választók előtt kettős életet élt, s párját és pártját is erre a színjátékra kárhoztatta. S ha már annyit emlegetik mostanság a szuverenitást, újra felteszem a kérdést, amit 2019-ben, a Borkai-ügyben már leírtam: vajon kit könnyebb megzsarolni egy idegen titkosszolgálatnak? Azt, aki a nyilvánosság előtt is felvállalja az életmódját – mondjuk a párkapcsolaton kívüli szexuális viszonyát –, vagy azt, aki ezt még a családja elől is titkolja? Akkor ki is veszélyezteti itt a haza biztonságát? Kit is lehet nagyobb eséllyel hazaárulóvá zsarolni?
Persze én is ebben az országban, illetve világban élek, tudom hát: az még sci-finek is meredek lenne, hogy a szexmunkáshoz járó vagy szeretői viszonyt fenntartó politikusok egyszer csak tucatjával, százával comingoutolnak, bejelentve: holnaptól nyitott kapcsolatban fognak élni. De ha ők továbbra is a kettős életet választják, miért ne lehetne ezt bemutatni? Gondoljunk már bele: ha egy vegetáriánus életmódgururól kiderülne, hogy otthon titokban húst eszik, vagy egy alkoholról való sikeres leszokását hirdető celebről bebizonyosodik, hogy rendszeresen lerészegedik, akkor is az ezt feltáró orgánumot szidnánk? Akkor miért alkalmazzunk más elbánást a politikusok esetében? S ez nem csak a szexügyekre igaz. Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára megromlott kapcsolatához hasonlóan Magyar Péter és Varga Judit válságba került, illetve csődbe jutott házasságának belső titkai is nyilvánosságra kerültek. Itt nem megcsalásról volt szó, de ugyanígy felvetődött a mozzanat, amit sokan árulásként értelmeztek. Kapcsolatuk tönkremenetele, valamint politikai nézetazonosságuk megszűnése után Magyar és Varga egyaránt olyan leleplezésekkel álltak elő, amellyel a másikat és/vagy annak pártját kínos helyzetbe akarták hozni. A publikált információk abból az időből származtak, amikor még együtt éltek, közösen nevelték a gyerekeiket.
A szekértáboros hívők a hajdani páros háborúja nyomán belpolitikai hitüknek megfelelően álltak ki az egyik mellett, s ítélték el a másikat. A szelektív ítélet részét képezte az a vélekedés, hogy milyen felháborító árulás, ha valaki így kitálal a sajtónak a gyerekei anyjáról/apjáról. Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy ezek a hívők villámgyorsan álláspontot cserélnének, ha Orbán Viktor és Lévai Anikó kezdenék egy csúnya válás során politikailag is felhasználható módon vádolni egymást. Én viszont, függetlenül attól, hogy melyik házaspárról van szó, és mi a véleményem arról a pártról és kormányról, amelyhez tartoznak, ugyanazt gondolom. Több mint negyedszázada élek boldog házasságban, így nem tudhatom, s remélhetőleg nem is fogom megtudni: én, illetve a feleségem miként reagálnánk arra a szituációra, ha ez végzetesen, helyrehozhatatlanul elromlana. Így aztán nem is akarnék senkit kioktatni arról, mit és hogyan kellett volna csinálnia. Aki pedig politikusként és/vagy annak házastársaként elválik, számíthat rá, hogy valakik ebből is politikát fognak csinálni. A Gyurcsány válásáról, házasságon kívüli kapcsolatáról szóló riport apropóján az is felmerül: szabad-e valakinek az időközben potenciális belpolitikai ellenségévé vált egykori házastársáról olyan kompromittálónak szánt dolgot közzétenni, amihez még akkor jutott hozzá, amikor együtt voltak?
Félek, hogy itt sem mérnek egyenlő mércével. Azoknak, akik Gyurcsányék belső dolgainak egy portál általi kiteregetésén olyannyira háborogtak, többnyire egy szavuk nem volt, amikor a Magyar–Varga páros csinálta ezt egymással – pontosabban (ami még rosszabb) csak a nekik politikailag ellenszenves félre haragudtak. Én viszont nem haragszom senkire. Amit Magyar Péter tett a nejével folytatott beszélgetést rögzítő felvétel publikálásával, ahhoz nagyon hasonlót cselekedett a Nixon-kormány igazságügy-miniszterének felesége, Martha Mitchell. Ő lényegében a férje környezetéből megtudott információk révén járult hozzá a Watergate-ügy kirobbanásához, mivel „pontosan tudta, milyen hazugságokat nyilatkozott a férje.” Ahogy maga Nixon fogalmazott: „Ha Martha Mitchell nem lett volna, akkor a Watergate sem.” S az is párhuzam az ügyben, hogy (Magyar Péter mentős ügyéhez hasonlóan) a leleplezett oldal szintén a házastárs, Martha Mitchell vélt egészségügyi, pszichés gondjaival próbált visszatámadni, „az elnök és az emberei mindent elkövettek, hogy a sajtóban iszákos, hisztérikus, szavahihetetlen nőnek állítsák be.”
Azt gondolom, egy politikusi házasság megromlásának része lehet a politikai meghasonlás is: hogy az illető nemcsak a házastárssal fordul szembe, de azzal a kormánnyal is, amelyet addig a párkapcsolatán át támogatott, s persze egzisztenciálisan is haszonélvezője volt. Aki ismeri a munkásságomat, tudja, hogy a Varga Judit (s korábban a volt férje) által szolgált NER-ről éppúgy rossz véleménnyel vagyok, mint a Tisza Pártról és elnökéről. De azt ne csináljuk már, hogy amikor Magyar Péter lehallgatja a politikus feleségét, akkor fújolunk, ha pedig Magyar Pétert hallgatják le, mint politikust, akkor kárörvendően ujjongunk. S akik azzal kritizálják a Direkt36 DK-riportját, hogy miért most, miért a haldokló oroszlánba rúgnak bele, miért nem akkor írták meg ezt, amikor a DK (a mostani Tiszához hasonlóan) a legnagyobb és legesélyesebb ellenzéki párt volt, azoknak azt tudom mondani: aki valaha foglalkozott oknyomozással, a kiszivárogtatások természetével, az pontosan tudja a választ. Ahogy Magyar Péter se akkor robbantotta a feleségét kínos szituációba hozó politikai bombát, amikor még ott ült az évértékelőn, úgy a BKV-botrány sem akkor pattant ki, amikor az MSZP–SZDSZ koalíció győzelmet aratott, hanem azután, hogy szétszakadt. Az ilyen ügyek bizonyítékai gyakran csak a kudarcok után bukkannak a radarszint fölé. Mikor az elhallgatásban addig kölcsönösen érdekelt szereplők viszonya megváltozik.
Ha valaki, én biztosan szívesen olvasnék (vagy írnék) ilyen, releváns magánéleti szálakat is tartalmazó riportot a Fidesz, a Tisza, a Mi Hazánk és a Kutyapárt belső ügyeiről is. Amúgy pedig, ha jól tudom, a DK jelenleg is parlamenti párt, illetve nem mondott le arról a szándékáról, hogy a 2026 után is az maradjon. Tehát a személyi dinamikái, motivációi ugyanúgy közérdekűek. Egyébként jómagam a tavalyi uniós választásokon a Tiszára szavaztam – azon taktikai okból, hogy adjak egy jó nagy pofont a NER-nek, s letörjem az egyre arrogánsabb, mindenkit bedarálni akaró DK szarvát. Jelenleg pedig azon gondolkodom, ha olyan lesz a helyzet, jövőre leszavazok a DK-ra vagy a Kutyapártra – amelyiknek esélye lesz a bejutásra, hogy megakadályozzak egy kétharmados vagy egypárti feles Tisza-kormányt, illetve azt is, hogy a zöld, liberális és baloldali pártok helyét az Országházban teljes egészében a Tisza vegye át. Elegem van az egypárti, csak a Fidesz versus csak a Tisza kormánytöbbség-opciókból – koalíciókényszeres biodiverzitásra vágyom. De ha felháborítónak tartom azt, hogy egyes Tisza-rajongóvá vált véleményformálók Magyar Péter legfelháborítóbb húzásait is szó nélkül hagyják, nem írják meg, mégpedig azért, mert szerintük most nem szabad gyengíteni Orbán leváltását, akkor én sem csinálhatom ezt más pártokkal. Attól, hogy fontolóra veszem a rájuk szavazást, még vígan megírok egy, a DK-t, a Kutyapártot, vagy bárki mást ostorozó cikket, ha úgy érzem, rászolgáltak.
Különben is: mi az, hogy miért csak most? Ha a kegyelmi botrányt vagy a plágiumügyet kirobbantó iratok csak Schmitt Pál és Novák Katalin hivatali ideje után jutnak el a sajtóhoz, akkor már nem kellett volna írni róluk? Ha az őszödi beszéd csak Gyurcsány miniszterelnöki ciklusát követően derül ki, akkor már nem érdekes? Ez megint az a pillanaturalós logika, hogy az újságírás csak akkor fontos, ha közvetlen politikai haszna van. Pedig a fenti három botránynál nem kisebb, hanem nagyobb botránynak kellett volna lennie akkor, ha ez a három közjogi méltóság nyugisan végigviszi az idejét, s csak utána derül ki, hogy az egyik hazudott, a másik plagizált, a harmadik meg egy pedofil bűnöző segítőjét mosdatta.
Igazából azért lett nagyobb, szekértáborokon átívelő felháborodás ebből a Direkt36-riportból, mert a hatalom és kiszolgálói valójában így működnek. Ha a hatalom megtartása vagy megszerzése közben politikusként lebukom, az benne van a pakliban, így jártam. De az sokkal jobban fáj, amikor az elkövetés során, a kampány alatt megúsztam, de utána a legváratlanabb pillanatban, amikor már visszavonulnék, csap le rám a múltam. Ilyen az emberi természet: amikor a bankrabló fegyverrel hadonászva rámolja be a hátizsákjába a pénzt, a rendőrnek szurkolunk. De amikor már sikeresen meglógott, és egy karibi szigetországban élvezi a kockázat jutalmát, rokonszenvünk valahogy átfordul felé. Ahogy a második gyilkosság után már én is elkezdtem szurkolni kedvenc pszichopatámnak, a tehetséges Mr. Ripleynek, hogy ha már ennyit kulizott a hullák eltüntetésével, akkor megérdemli, hogy ne bukjon le. Ami egy filmet nézve még jópofa. De egy morállal és bűntudattal rendelkező nézőnél ez azért tud gátlás nélkül működni, mert nem keveri össze a fikciót a valósággal.
Borítókép: Gyurcsány Ferenc az ÖT stúdiójában / fotó: az ÖT Youtube-csatornája
Bejelentkezés