Mi értelme nyilvánossá tenni egy jelöltkiválasztás részeredményeit, ha az az ország és a sajtó felé teljesen le van némítva? Nem szürreális, hogy a képviselő-előválasztásról pont az nem nyilatkozhat, aki pályázik a tisztségre? És ha valaki ezt szóvá teszi, akkor még őt oktatják ki? Az előválasztás szülőföldjén ez nem így van. Nagyon nem.
A Tisza-előválasztás (vagy jelöltselejtező, nevezzük ahogy tetszik) legabszurdabb, legszürreálisabb jelenetének címére jó eséllyel pályázhat egy általam megörökített pillanat. A körzetenkénti három lehetséges jelölt neveinek, pályafutásának közzététele után az egyik győri jelölt-jelölt, Néher András rögvest el is kezdett pultozni. Ami nagyon helyes: így szokták ezt az előválasztások őshazájában, az Egyesült Államokban is. Ahol – induljon egy kisváros polgármesteri székéért vagy az elnökségért – a tisztségre pályázónak először a saját pártján belüli riválisaival kell megverekednie, keményen harcolnia velük a nyilvánosság előtt. George W. Bush korábbi elnök a Döntési helyzetek című memoárjában leírja, hogy mikor 1978-ban elindult képviselőségért az egyik texasi választókerületben, mit kellett elviselnie nemcsak a későbbi demokrata ellenfelétől, de már republikánus ellenlábasától, Jim Reese-től is az előválasztáson. „Stratégiájuk arra irányult, hogy liberálisként, a realitásokat nem ismerő politikai kalandorként állítsanak be. Mindenféle összeesküvés-elméletekkel rukkoltak elő. Hogy apám egy trilaterális bizottság tagjaként egységes világkormány létrehozásán fáradozik. Hogy a Rockefeller család küldött farmokat felvásárolni. Négy nappal a választás előtt Reese előállt a születési anyakönyvi kivonatom másolatával, bizonyítandó, hogy keleten születtem.” (George W. Bush: Döntési helyzetek. Ulpius-ház Könyvkiadó. Budapest, 2010. 55.o.)
Én meg odamegyek a Tisza-jelöltaspiránshoz, de nemhogy a kérdésekre nem felel, de még azt sem engedi, hogy lefotózzam. Így az erről készült riportban az üres pultról és a körülötte lévők árnyékáról készült fénykép tanúskodott a Tiszának az előválasztás nyilvánosságához fűződő viszonyáról. Persze ez nem a konkrét jelölt hibája: a felső pártutasítás az összes lehetséges indulónak megtiltotta a nyilatkozatot. Amikor ezt egy helyi Facebook-csoportban – az USA példájára hivatkozva, az ottani gyakorlatot számon kérve – szóvá tettem, sokan azonnal nekem estek. Egyebek között azzal indokolva a teljes médiazárlatot, hogy különben szegény új embereket, akik először vállalnának közszereplést, a NER-média gyorsan lekaraktergyilkolja. Csakhogy ez számomra nem kifogás. Ha azt kérik számon (teljesen jogosan) az ellenfélen, hogy miért nem vállalja a vitát, miért nem lehet kérdezni tőle a rendezvényeken, miért bújik kordonok és testőrök mögé, miért nem enged be bizonyos orgánumokat a sajtótájékoztatóira, miért nem nyilatkozik, akkor nekik kell megmutatni, hogy betartják az általuk másokon számon kért érveket. Nem válasz, hogy ha a Fidesz nem áll szóba az újságírókkal, akkor mi sem.
Amúgy pedig nevetségesnek és komolytalannak gondolom azt az érvelést, hogy tartsuk a jelöltaspiránsokat minél tovább üvegbúra alatt, amíg csak lehetséges, mert jaj, jön a karaktergyilkosság. A politika már önmagában is egy jókora karaktergyilkosság, ami mindig ott van a levegőben. Az előválasztás, a jelöltcasting pedig egyebek közt épp azt a célt szolgálná, hogy kiderüljön: ki az, aki kihullik a rostán, s ki az, aki fennmarad rajta. Ki az, akin lehet fogást találni, s ki az, akin nem. Ki az, aki képes kemény, kínos, provokatív kérdésekre válaszolni, és ki az, aki összezavarodik, ellentmondásba keveredik és belesül a szövegébe. Ki az, aki zsarolható, kompromittálható, s ki az, aki feddhetetlen – vagy legalább képes annak látszani. Csak élesben derül ki, mely láncszem a gyengébb. Az igazi előválasztás már nem gyakorlat – ott már éles tölténnyel lőnek. Tehát igen, valakik ott is megsérülhetnek, akár örökre politikai rokkanttá vagy hullává válhatnak. Aki ezt a beugrót nem vállalja, az nem alkalmas politikusnak.
A helyi kampányok egyik veteránja mesélte nekem, hogy még jóval a legutóbbi választások előtt, több ciklussal korábban volt egy illető, akit elindítottak az egyik egyéni körzetben az önkormányzati választásokon. S amikor erre a jelöltre töményen rázúdult az a mocsok, amit magyar belpolitikának csúfolunk, az illető sokkot kapott, aztán pedig idegösszeomlást. Ki is szállt. Ha a jelöltségre pályázókat éles selejtező nélkül dobják oda, akkor az ilyesmire még nagyobb az esély. Nekem is volt részem karaktermerénylet-kísérletben, bár soha nem voltam hivatásos, főállású politikus, s a jövőben sem kívánok az lenni. De valaki, aki éveken át legközelebbi munkatársam, kollégám volt egy regionális hírportálnál, ahol szoros munkakapcsolatban dolgoztuk együtt, 2023-ban úgy döntött: pártok támogatásával beszáll a helyi közéletbe, s újságíróból politikussá válik. Amikor így döntött, én már nem dolgoztam annál az orgánumnál, ahogy nem csatlakoztam az őt támogató pártok, egyesületek egyikéhez sem. Ennek dacára a helyi NER-média engem is ugyanúgy betámadott, hogy én továbbra is az illető „elválaszthatatlan szellemi társa” vagyok. Pintér Bencéről, Győr jelenlegi polgármesteréről van szó.
S mivel ő politikus lett, engem automatikusan mellétettek, mint ellenzéki propagandistát. A legfőbb bűnöm az volt, hogy interjút csináltam vele. (Jelezve persze az olvasónak, hogy korábban együtt dolgoztunk.) Az már nem érdekelte őket, hogy Pintér kihívóival, ellenfeleivel is ugyanúgy csináltam interjút az önkormányzati kampány idején. A DK-s Glázer Tímeával, az exfideszes Borkai Zsolttal, illetve az MSZP-s Pollreisz Balázzsal, aki ebben az interjúban nagyon keményen bírálta, kritizálta Pintér Bencét és támogatóit. A Tisza-hívek figyelmébe: tulajdonképpen ez is egy kvázi előválasztásos szituáció volt. Pollreisz és Pintér egyaránt összefogást, közös jelölést akartak. S eközben keményen harcoltak egymással, ki legyen a polgármesterjelölt. Ez a harc nyíltan zajlott, aztán a végén, az erők nyílt összemérése után az egyikük visszalépett, a másik pedig a publikussá vált viták után is győzni tudott. Azt érzem a Tisza-hívek jelentős részénél, hogy félnek a belső viták, a saját jelöltaspiránsok közötti csaták nyilvánosságától, a transzparens kampánytól, és inkább alávetik magukat a teljes médiabojkottnak, nehogy az újságírók a kínos kérdéseikkel veszélyeztessék a győzelmüket. Hasonló okokból nem adott nekem interjút a kampány közeledtével a fideszes polgármester, Dézsi Csaba András sem.
Pedig szerintem pont ez jelent kockázatot a demokratikus politikára. Mitől fél vajon Magyar Péter és a Tisza országos vezetése, ami miatt nem engedi a jelöltaspiránsokat beszélni? Nyilván attól, hogy ha szabadjára engedi őket, akkor leszek köztük, akik hülyeségeket mondanak, amivel csak lejáratják a pártot. De hát nem pont erről (is) szól az előválasztás, hogy aki védhetetlen hülyeségeket beszél, az lemorzsolódjon, illetve kiderüljön: ki az, aki éles helyzetben, nyomás alatt se mond ordas baromságokat. Természetesen egy párt szuverén módon dönthet úgy, hogy az őket támogató partnerszervezeteket bevonva, de a nyilvánosság teljes kizárásával, zárt ülésen dönti el, hogy a sorain belül egymással vetélkedő politikusok közül kit jelöl képviselőnek. De akkor felesleges a belső választás helyi listáit előre publikálni. Mi értelme nyilvánosságra hozni, hogy egy párton belül ezek a politikusok jelentkeztek egy adott tisztségre, ha utána nem lehet őket kérdezni? Mire jó a széles körű helyi nyilvánosság látszatát kelteni, ha közben ez ugyanúgy egy felülről, a központból kontrollált, zártan kezelt folyamat? Akkor miért nem lehet megvárni a végét, s utána bemutatni a tényleges jelölteket? Mennyire vehető komoly, autonóm helyi politikusnak, aki a saját jelöléséről sem nyilatkozhat? Nem pont az ilyen típusú politikust nevezik az ellenzékiek gombnyomogató NER-droidnak?
Jól tudom: ahogy eddig a Fidesz-hívők ellenzéki propagandistának tartottak, úgy leszek majd a Tisza-drukkerek szemében kormánypárti propagandista a Tiszával kapcsolatos fentebbi kritikus kérdéseim miatt. Az a gond, hogy amikor helyben, egy adott miliőben azt látják az ellenzékiek, hogy egy újságíró leleplezi a kormányt, akkor ettől sokszor rögtön azt is gondolják: ő úgymond „velünk van.” Pedig nem. Nyilván az újságírónak is van közéleti rokon-, illetve ellenszenve, ő is elmegy szavazni. De ez egy független sajtómunkásnál nem jelentheti azt, hogy az általa jobban kedvelt és/vagy kisebb rossznak tartott politikusnak nem tesz fel kínos kérdéseket, nem tár fel róla kínos tényeket, illetve a másik oldalnak egyáltalán nem ad szót. Így Pintér Bencét is szembesítettem az elődje, Dézsi Csaba András által egy, nekem a kampány után adott interjúban megfogalmazott váddal, hogy építési vállalkozóktól kapott volna pénzt a kampányára. Egy propagandaújságban ezek (az érintettek által egyébként cáfolt) vádak eleve meg se jelentek volna, mert a kurzusmédia úgy működik, hogy nem biztosít terjedelmes megszólalási lehetőséget az általa szolgált politikus ellenfelének.
Sokan elvárnák, hogy a független média most, a parlamenti választások előtt ne mutassa be az ellenzéknek kellemetlen tényeket, illetve nyilatkozatokat, hanem úgymond tapintatosan, lojálisan segítsen Orbán leváltásában. Csakhogy ez nekem nem feladatom. Ha egy oknyomozó riportomnak olyan következménye lesz, hogy akár a mostani, akár a jövőbeli kormány meggyengül vagy megbukik, az rendben van. Mert az a dolgom, hogy újságírói eszközökkel kontrolláljam a mindenkori hatalmat. Az viszont nem tartozik a munkaköri leírásomba, hogy ügyek elhallgatásával, kérdések fel nem tételével politikusoknak segédkezzek a hatalom megragadásában. Politikailag az egy legitim döntés, hogy a korábban a régi ellenzék támogatásával megválasztott győri városvezetés kulcsemberei (az alpolgármester, illetve a polgármester kabinetfőnöke és személyi referense) a Tisza-jelöltségre adtak be pályázatot. De ahogy eddig nem gátolt a politikusok belpolitikai hovatartozása, úgy a jövőben ez sem fog akadályozni abban, hogy ha szükséges, számukra kínos kérdéseket tegyek fel úgy a városvezetésnek, mint a Tisza politikusainak is. Korunk legfőbb szekértáboros mantrája, hogy független újságíró nincs, mindenki valakinek az embere, a tárgyilagosságnak pedig amúgy sincs értelme, mert itt a nemzet és/vagy a demokrácia a tét, vagyis állást kell foglalni. Én viszont pont erre próbálok rácáfolni.
Borítókép: Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke résztvevők között a párt győri rendezvényén a Bécsi kapu téren 2025. november 15-én / fotó: MTI/Krizsán Csaba
Bejelentkezés