Hallgasd meg!
Azt hisszük (illetve szeretjük magunkkal elhitetni) hogy cselekedeteinket nemes ideák, önzetlen döntések vezérlik. Ami lehet, hogy egy darabig, békeidőben így is van. De ha úgy érezzük, koporsóba zártak, szinte halljuk a rögök kopogását a fedelén, a halálfélelemmel keveredő életösztön bekapcsol, s szinte mindenkinél a túlélés nyers önérdeke veszi át a kézivezérlést. A kérdés csak az, beismerjük-e? Míg életveszélybe nem kerülünk, szembenézve a pusztulással, addig nem kell élesben, tétre menően gondolkodni ezen. De azért egy szimuláció addig sem árt. Lépjünk be a 101-es szobába, ami bárhol lehet, s vessünk egy pillantást arra, amitől a halál előtt, mellett vagy helyett legjobban félünk. A 25. házassági évfordulónkhoz közeledve megtettük, s elmondhatom: jobb, mint a szabadulószoba.
A feleségem mögött bezárult az MRI-vizsgáló ajtaja. Az előtérben maradtam a gondolataimmal, pedig nem ott szerettem volna lenni. Pont ezen vesztünk össze, mielőtt a helyiségbe szólították. Be akartam menni vele, de épp emiatt húzta fel magát. Nincs szüksége kíséretre, megoldja egyedül is, hogy egy fél órára csőbe húzzák – vagyis tolják. Kibírja, hogy átmenetileg csőlakó lesz. A kontrasztanyag mellékhatása sokkal jobban aggasztotta. Lelkifurdalásom volt a szóváltás miatt. Akármennyire próbálok felvilágosult és modern lenni, ilyenkor előbújik belőlem a nőket kéretlenül is megmenteni akaró patriarchális figura. Holott csak a saját gyávaságomat próbálom kompenzálni, mert én vagyok az, aki már igazolhatóan retteg tőle, ami abban a diagnosztikai koporsóban vár rá.
Amúgy a hely ellen nem lehet kifogásunk. Ultramodern, klimatizált magánegészségügyi intézmény. Nem olyan, mint az állami kórházban lévő diagnosztikai központ, amelynek kapcsán nemrég írtam a szocializmust idéző hosszú sorról a kánikulai hőségben. A rossz emlékeket persze nem ez idézi elő, hanem hogy én ott buktam el férfiként. Mert ugye nem tudjuk elviselni, hogy egy nő bátrabb legyen nálunk.
Ebben a pillanatban fülsértő sípolás mar bele a dobhártyámba. S a kellemetlen, disszonáns hang sehogy sem akar abbamaradni. Már a többi várakozó is tanakodik, mi történhetett. Minél tovább ostromolja a zaj az agyamat, annál nyugtalanabb leszek. Mi a lófasz ez? Elromlott valami berendezés, megkergült a riasztó? A személyzet formaruháját viselő ember érkezik sietve, bemegy a vizsgálóba. A kiszűrődő hangokból nekem is lejön, hogy valami baj lehet. Egyszer csak jön az MRI-operátor, és a feleségem nevét mondva a kísérő után érdeklődik. Én felállok, mint az akcióhős a lassított jelenetben. Tudom, hogy szükség van rám, így szolgálatba helyezem magam, mint McClane hadnagy a Die Hardban.
Az operátor elmondja: a nejemre rátört a klausztrofóbia és legyek ott mellette, hogy el tudják végezni a vizsgálatot. Innentől már ismerős a szitu. Ugyanaz történt vele, amin én is átestem tavaly augusztusban. Ha az ember felsőtestén, a koponyától a nyakon át a vállig terjedő régión csinálnak ilyet akkor rátesznek a fejére egy sisakrostélyt, ami a koporsónál is szűkebb börtönbe zárja. A hangokkal együtt ez nettó kínzás. Én tavaly addig se jutottam, hogy rám tegyék a sisakrostélyt. Már akkor be kellett hívni a feleségem, hogy stresszoldás gyanánt megfogja a csőből kilógó lábamat.
Ezúttal szerepet cserélünk. Én fogom az ő lábát, miután a szemüvegemtől kezdve az övemen át a mobilomig és a kulcsaimig mindenemtől megfosztottak. Az enyémhez némiképp hasonló, ám sokkal rosszabbul végződő eset történt szinte ugyanakkor az Egyesült Államokban. Ahol egy férfi „azért ment be a vizsgálószobába, mert egy rokona, aki éppen a gépben feküdt, sikoltozni kezdett”, s belehalt ebbe, mivel a mágneses mező „a nyakában lévő láncot húzni kezdte, és a férfit is berántotta a gépbe”. Velem ilyen nem történt, de az életveszélyre itt is táblák figyelmeztetnek.
Ott állok a gépfegyverropogásra emlékeztető hangorkánt kibocsátó gép mellett, azon gondolkodva, nem lehetne-e az MRI-készülékeket valamilyen átlátszó anyagból csinálni, azzal csökkentve a bezártságot. Vagy legalább egy kerek, hajóablakszerű átlátszó felületet képezni a sisakrostély nyílása fölé. Mert így annyit sem látunk a világból, mint a szerencsétlenül járt Titan tengeralattjáró utasai. Vagy ha ez technológiailag kivitelezhetetlen, akkor miért csak én látom a gép külső felületén pergő időt a kijelzőn, hogy hány perc van hátra a vizsgálat adott szakaszából? Ha ezt hangszórón bemondanák, talán a bent fekvőnél enyhülne a stressz.
Az is belém nyilall: mi van, ha a párom simán csak azért nyomta meg a riasztógombot, hogy ezzel tapasszon gyógyírt a sérült férfiegómra? Hogy újra én lehessek a megmentő. (Mint kiderül, nem így volt.) Nem tudom, miért kezdtem ennyire félni attól tavaly, hogy beszorítják a fejemet abba a kínzódobozba. Mitől tört rám ennyire a klausztrofóbia, az élve eltemetéstől való szorongás? Hiszen évekkel ezelőtt még gond nélkül betolhattak oda. S tavaly még nem is ismertem a sokkoló visszaemlékezést, hogyan számolt le a Fatah-szakadár Abu Nidal szervezete a vélt árulókkal. A terrorszervezet kivégzései bestiálisak voltak: „a foglyot frissen ásott sírba tették, és földet lapátoltak rá. Vascsövet dugtak a szájába, aminek a másik vége a föld fölött volt, így tudott lélegezni. Időnként beöntöttek rajta egy kis vizet, hogy életben maradjon. Amikor Líbiából megérkezett az üzenet, egyszerűen belőttek a csövön keresztül, aztán kihúzták, és a lyukat betömték.” (Patrick Seale: Abu Nidal, a bérgyilkos – A világ leghírhedtebb arab terroristájának titkos élete. Európa Kiadó, Budapest, 1995. 353. o.) A legtöbben persze nem merik ilyen nyíltan felfedni, mitől rettegnek.
Nekik egy részük a dzsungelben, a prehumán ősvadonban rekedt, ahol nem szabad felfedni a gyengeségeinket, ezzel támadási felületet adva a ragadozóknak. Ebben a világban mondhatom-e, hogy biztos nincs igazuk? Akárhogyan is, ez az evolúciós túlélési ösztön belőlem a jelek szerint kihalt. Ami furcsa, hiszen kevesen félnek nálam jobban a haláltól, s az átlagemberhez viszonyítva is kevésbé bírnám a kínzást. De annyira bátor talán csak vagyok, hogy bevállalom a saját gyávaságomat. Ezért is megértem a behívó elől menekülő ukrán katonaszökevényeket.
Aki ismeri a munkásságomat, tudhatja, hogy ebben a háborúban Kijev oldalán állok. De mégis úgy érzem: a sorkatonaság, a hadkötelezettség ellenzőjeként szembeköpném magam, hogy éveken át küzdöttem az eltörléséért, sőt még a kötelező polgári védelmi szolgálatnál is arra biztattam az embereket, hogy égessék el a behívót. Most pedig követeljem, hogy vigyenek be minél több ukrán állampolgárt a hadseregbe? A sorozás alól kibújni akaró ukrajnai emberek elsöprő többsége valószínűleg hozzám hasonlóan jogosnak és helyesnek tartja az országa által folytatott védekező háborút. Annak, hogy mégsem akarnak katonák lenni, a legfőbb oka, hogy egyszerűen nem akarnak meghalni.
És ehhez szerintem joguk van. A kérdés az, hogy joga van-e a közösségnek, a közhatalomnak az egyéntől azt kérni, sőt kötelezően parancsba adni neki, hogy haljon meg? Nyilván súlyos vészhelyzetekben a legdemokratikusabb állam is korlátozhatja bizonyos mértékben az emberi jogokat. De egy halálra ítélt sokszoros gyilkosnál sem lepődünk meg azon (én a halálbüntetés ellenzőjeként pláne nem), hogy nem akar önként és dalolva az akasztófa felé menetelni, hanem ellenkezik, kapálózik, torkaszakadtából ordít. Ez az életösztön. Amennyiben egy gyilkosnál nem csodálkozunk ezen, akkor becsületes embereknél miért vesszük zokon?
Ha én egy MRI-készülékbe alig merek bemászni, akkor milyen alapon köteleznék más embereket, hogy rezzenéstelen arccal vonuljanak a halálba? Tehát, ha bármilyen nemzetiségű katonaszökevény bekopog az ajtómon, én nem fogom beköpni, hanem akár segítek neki tovább szökni. Egy orosz katonaszökevénnyel biztosan így tennék, akkor miért bánjak fordítva egy ukránnal? Izraelt is támogatom, amikor a létét védelmezi, de egy izraeli szolgálatmegtagadót is ugyanúgy segítenék, merthogy ő is a létét védelmezi. Az államnak joga van a létét védeni, az egyénnek nem?
Csak szánakozva tudok mosolyogni azon a pesti értelmiségin (meg azon a győri értelmiségin is, aki hajdan voltam), aki több ezer vagy akár sok ezer kilométerre zajló bonyolult konfliktusokban árnyalatokat nem ismerő kinyilatkoztatásokat posztolgat, miközben esze ágában sem lenne önkéntesként beállni az orosz, az ukrán, az izraeli, az amerikai, az iráni vagy bármilyen más, általa szavakban annyira támogatott hadseregbe. De azért mások csak nyugodtan haljanak meg. Sanszos, hogy az ilyen ember a büdös életben nem látott belülről sorozóközpontot, de gyanítom, kívülről sem nagyon.
Én legalább egyszer elmentem egy ilyenbe, még ha csak részben heccből, részben „fedett riporterként” is. Ezekhez az emberekhez hasonlóan én is megúsztam annak idején a katonaságot. Így nem is próbálok többé úgy csinálni az íróasztal mögött, mintha olyan nagyon bátor lennék. És próbálom kinőni az árnyalatvakságot legalább az olyan dolgoknál, ahol emberek halnak meg. Mondjuk én szívesebben élek olyan államban, ahol az emberek mernek katonaszökevények lenni, a behívót elégetni, mint ahol lehajtott fejjel, zokszó nélkül bevonulnak, mert jobban rettegnek a saját államuktól, mint az ellenségtől.
Ezek a gondolatok jöttek elő belőlem, miután a feleségem lábát fogva álltam a gép mellett. Lehet, hogy néha ez a legtöbb, amit tehetsz egy másik emberért. Hogy fogod a lábát, miközben a koporsóban fekve a feltámadásra vár. Negyedszázados házasságban már ez a szerelem igazi megnyilvánulása. Mert ebből a koporsóból kiszállni mindkettőnknek igazi újjászületésnek bizonyult. Utána már nevettünk egészen, hogy innentől kezdve bejegyzett haláltársi kapcsolatban vagyunk. Nem tudom, ki hogy van vele, de én a halált kacagom ki ilyenkor. Félek a haláltól, s mivel ateista vagyok, lényegesen jobban félek annál, mint aki elhiszi, hogy van mennyország. S attól is félek, hogy halálom előtt én is próbálom majd elhinni, ezzel megtagadva addigi önmagamat. Nem szeretem Király Istvánt. Azt hiszem, azt a bigott kommunistát utálom benne a legjobban, aki én magam is voltam. Meg azt a naplójában leírt pár mondatot, amelyben a lehetséges jövőbeli önmagamat látom rémülten.
„Lukáccsal beszélek telefonon. Az egyetemi megjelenésre kérem. Fáradt a hangja, fáradt az egész ember. Már a túlsó partról beszél. Lehetséges-e a szép halál? Vagy halála előtt mindenki magába zuhan? Trencsényi-Waldapfel visszavonja végrendeletében egész addigi életét, egyházi temetést kér, s zsidó zsoltárokat énekel. Fogarasi kihordatja a könyvtárából az összes marxista könyveket, s imákat darál. Felépített életek hogy tudnak [így] összezuhanni? A humanizmus lényege: a büszkeség, a gőg. Nem hagyni összeesni magunkban a felépített embert.” – írta 1970-ben (Király István: Napló 1956-1989, Magvető Kiadó, 2017.) Egyetértek Királlyal: „Szépen meghalni tudni talán a legnagyobb művészet. Valóban ez a pillanat az, mikor az ember vizsgázik, mit tanult az életben.” (Uo. 937.o.)
Király István – mint a naplója utószavából kiderül – „kiállta a vizsgát, méltósággal távozott. Amikor végső stádiumba jutott, érezte, hogy szellemi ereje lankad, hallgatást erőltetett magára, szótlanul feküdt betegágyában, senkivel sem beszélt: 1989. október 19-én nem ébredt fel.” (Uo.) Azért utálnám magam, ha én nem így tennék, ugyanis a halálos ágyon való a megtérést nem igazi meggyőződésből csinálnám, hanem azért, mert be vagyok szarva a haláltól. Bármennyire tagadja a vallás az evolúciót, lényegében annak tesz eleget. A lényeg a túlélés, az életben maradás. Ha erre fizikailag nincs remény, akkor az agyunk mentális vészkijáratot keres a halál szabadulószobájából a túlvilági élet reményében. Ezzel csak a legerősebbek tudnak dacolni. Nekem ezt jelenti a vallás, ami a halálomat illeti. Ami kettőnknél az orvostudomány mai állása szerint még jó darabig nem valószínű: a feleségem a MRI-lelete is negatív lett.
Bejelentkezés