A Közelkép legfrissebb adásában Schiffer András és Gavra Gábor a Fidesz és a Tisza között kibontakozott adóháborút vette górcső alá.

A hét legfontosabb politikai viharát egy Tisza Pártból állítólag kiszivárgott adótervezet (amelynek hitelességét Magyar Péter tagadta), illetve egy etyeki fórum felvétele okozta, amelyen Tarr Zoltán alelnök a több kulcsos adórendszer mellett érvel, hozzátéve, hogy vannak dolgok, amelyekről a választások előtt még nem beszélhet.
 


Schiffer szerint nem is az az igazán lényeges, ami az „etyeki Davos-on” elhangzott, hanem sokkal inkább az, hogy a Tisza által kínált alternatíva kapcsán „tulajdonképpen semmiben nem lehetünk biztosak”. Holott a közéleti viták a lényege az lenne, hogy „a közösen megtermelt javakat hogyan osszuk, vagy ne osszuk szét, és abból mit csináljunk”. Szerinte a miniszterelnök, vagy más kormányközeli figurák vagyonosodásán háborogni – akkor is, ha ennek van alapja, mint például Hatvanpuszta kapcsán – valójában csupán „a hergelés műfaja”. Ezzel szemben a megtermelt javak elosztását „úgy hívják, hogy politika.”

Schiffer úgy látja, a Tisza az előbbiben erős, az utóbbiban azonban jóval kevésbé. Emlékeztet: először megszavaztatták a szimpatizánsokat a 9 százalékos egykulcsos SZJA-ról, majd kiderül, hogy párt második embere és „a gazdaságpolitikában utazó krémje mélyen elkötelezett a több kulcsos adó mellett”. Amikor ez nyilvánosságra kerül, „a főnöke letagadja az egészet, sőt kampányt indít, hogy homlok egyenest az ellenkezőjét akarja” – mutat rá.

Schiffer András szerint nem az derült ki, hogy a Tisza adóemelésre készül, sokkal inkább az, hogy egy ennyire alapvető kérdésben sincs világos álláspontjuk. Márpedig az emberek „bármennyire is rühellik a kormányt, nem szeretnek zsákbamacskát vásárolni”.

Az ügyvéd a „cinizmus csimborasszójának” tartja, amivel Tarr Zoltán zárja a mondanivalóját: „választást kell nyerni, utána mindent lehet”. „Ehhez képest az őszödi beszéd az egy rendkívül úriemberi szónoklat volt” – fogalmaz Schiffer. Amit a Tisza alelnöke előadott, az „a demokratikus politika tagadása”.

Mi a közös Gyurcsány 2006-os „kummantásában”, Orbán 2010-es biankó csekkében, és a Tisza mostani „piramisjátékában” – és mi nem?  Miről szólhat a kampány, ha se a kormány, se az ellenzék nem hirdet programot? Ki az „igazi tiszás” és ki a „küldött ember”? Miben van igaza Magyar Péternek a sajátjaival szemben is?