Kilencéves éves voltam, amikor Münchenben ezüstérmesek, tizenhárom, amikor Montréalban olimpiai bajnokok lettünk (igen, lettünk: a magyar válogatottnak csak többes szám első személye lehet), és egy pilismaróti nyári tábor lakójaként hallgattuk a rádióban a Himnuszt, amely a győztesek, Szívós doktor, Cservenyák, Faragó, Csapó, Gerendás és a többi óriás tiszteletére szólt.
Aztán végigszurkoltam egy rakás kontinens- és világbajnokságot, míg végre eljött a csodálatos Kemény-korszak, ahol apa és fia tanítványainak köszönhetően zsinórban háromszor tombolhattam végig a magyar olimpiai győzelmet. Elmondhatatlan évek voltak ezek, és általában is kifejezhetetlen, micsoda érzelmek köthetik a magyar szurkolót a vízilabdához.
Hogy nem izomagyúak küzdenek magyar színekben, amellett erős érv már a számos doktorátus is (dr. Szívós István, dr. Csapó Gábor, dr. Kemény Dénes, dr. Molnár Tamás, dr. Kiss Gergely neve álljon itt példaként), de leginkább a játékosok, edzők megnyilatkozásai tanúskodnak jóval átlag feletti intelligenciájukról, alázatukról, emberségükről. A legnagyobb szeretettel szólnak egymásról, az illőnél is több tisztelettel az ellenfélről, őszinte belátással a hibákról, és alig-alig hallottunk-hallunk a rossz bíráskodásról, az időnként nemtelen körülményekről, legalábbis töredékét annak, mint amit mi, szurkolók vagy akár a kommentátor pontosan láttunk.
Márpedig láttunk eleget. Pontosan tudjuk, hogy ha egy olyan válogatott, mint a mienk ekkora császár a sportágban 9 (betűvel: kilenc) olimpiai győzelmével (a rangsorban második néhai Jugoszlávia az utódállamokkal együtt nem szerzett ennyit), ott az irigység is hamar felüti a fejét, és lesznek, akik meg akarják mutatni, hogy egy ilyen sikeres, ámde kicsi kis országnak hol a helye. Különösen nehezített a pálya, ha ott meg éppen az a mentalitás, hogy győzni a vízben kell, tiszta eszközökkel.
A leggyönyörűbb emlékem ennek kapcsán, amikor a firenzei vb előtt az olaszok sunyi módon csőbe húzták egy ártalmatlan, ámde bejelentés-köteles kenőccsel Benedek Tibort, hogy meggyengítsék a magyar válogatottat, amely aztán így is világbajnok lett, és a vízben ünneplő magyar csapat Kemény Dénessel az élen üvöltve skandálta az olasz publikumnak, hogy „Benedek Tibi! Benedek Tibi!”
A legnemesebb bosszú. A vízben. Sohasem a parton.
Így érünk el a szerbiai világbajnoksághoz, ahol a címre nagyon is esélyes házigazdák a középdöntőben páratlanul ocsmány külső nyomással verik meg a mieinket, majd a döntőhöz érve úgy tűnik, hogy egyik kulcsjátékosuk, Nikola Jakšić elődöntőbeli, ütés miatt kapott piros lapja miatt nem játszhat ellenünk.
És akkor most itt lenne a nagy lehetőség, hogy csendben visszavágjunk, hogy végre bosszút álljunk a középdöntőbeli csalásokért, az összes nemtelen szerb eszközért, a látványosan részrehajló, megalázóan működő helyi műsorközléstől kezdve a példátlan módon, játék közben felharsanó (bejátszott?), némileg nacionalista Marš na Drinuig mindenért.
És akkor az erről döntő technikai bizottság magyar tagja, dr. Molnár Tamás, háromszoros olimpiai bajnok, a Nemzetközi Úszószövetség Hall of Fame-jének tagja, nagy tekintéllyel bíró sportdiplomata a következőt nyilatkozza az esetről:
„Véleményem szerint az eset bár piros lapot érdemelt, de megítélésem szerint nem volt brutalitás. Fontosnak tartom a vízilabda jövője szempontjából, hogy jogtalanul senkit ne érjen hátrány – valljuk ezt ma, amikor talán a magyaroknak lehetne előnye az eltiltásból, és akkor is ezt mondanám, ha egy magyar játékos lenne az érintett.”
Nem mismásol, nem hallgat taktikusan, hogy aztán majd a hörgő közvélemény, a sajtó „tegyen rendet” – maga védi meg a középdöntőben nekünk három gólt is berámoló Nikola Jakšićot.
Így szállunk medencébe, ahol tudjuk, hogy a szpíker isteneknek járó diadalüvöltéssel fogadja a szerb, finoman lekezelő intonációval a magyar játékosokat, hogy a szurkolóinkat lehülyézik és kifütyülik, szólni fog a harci induló, és igen, ott van a csapatban a kiváló Jakšić is. És a meccs kérlelhetetlenül a szerbeké, a mieink a második félidőre elbizonytalanodnak, a bíráskodás összességében korrekt, 10–7, ezüstérmesek vagyunk.
És mégis, most, amikor bánkódnom és sopánkodnom kéne, szétvet a büszkeség, hogy valami káprázatos meneteléssel, sok-sok emlékezetes villanással, lenyűgöző összjátékkal megint szereztünk egy Európa-bajnoki ezüstérmet, s hogy valamit, talán a legfontosabbat mégis mi tudtuk jobban: a sport a sportról szólt és nem a mindenáron, vérgőzzel kifacsart győzelemről. És igazolódni látom a sok évtizedes vízilabdás igazságot: a magyaroknál dobhat valaki több gólt, de jobb nem lehet.
A mérkőzés összefoglalója:
Borítókép: A 2026-os vízilabda EB döntője, a Szerbia-Magyarország-mérkőzés / fotó: Filip Stevanovic / ANADOLU / Anadolu via AFP
Bejelentkezés