„Megnyerte a napot”, írja az elemző. Most azt hagyjuk is, hogy melyik elemző mondta ezt, lényegtelen. Többek közt azért is az, mára ez a fordulat mára közhasználatúvá vált. Az akkor már sokkal érdekesebb, hogy miért vált közhasználatúvá, de erről majd egy kicsit később. És hagyjuk azt is, ki „nyerte meg” a napot. Azt is, hogy melyik napot. És azt is, hogy mivel. Nem csak azért lényegtelenek ezek, mert a jelenség általában érdekes és nem az adott ügy, hanem azért is, mert a „megnyerte a napot” térfogatához – már, ha van neki; vagy akkor inkább mondjuk azt, térfogat-nélküliségéhez – lényegileg tartozik hozzá, hogy nem érdekes, mivel lett ez a nap megnyerve. Azon is elmerenghetnénk, hogy ilyen esetekben vajon mit elemez az elemző, de arról majd esetleg egy másik alkalommal.
Természetesen valamiféle jelentése mégiscsak van, nem állítom, hogy egy ilyen „megnyert napot” ne lehetne valahogyan, valamiféle logika alapján beleilleszteni az időbe, egy nagyobb közéleti történetbe, az viszont biztos, hogy egy „megnyert nap” pontszerű jelenség, gyorsan ható, stimulatív, érzéki aktus, egy adag közéleti drog, gyors kielégülés. Persze miért is ne a napot kellene megnyerni, amikor a mai kultúra, a kommunikáció, a társadalmi lét jelentős része pontszerű események egymásutánisága. Ez a társadalmi lét, a kommunikációs tér – benne például és leginkább a közösségi média – persze nem azonos az élettel és létezéssel, hanem mindösszesen látványpékség és spektákulum. A pillanat uralása, hogy bedobjak egy másik népszerű, és ugyancsak közhasználatúvá jegecesedett fordulatot. Ezt az érzületet erősítik azok az elemzők, akik ilyenfajta percepciót kínálnak közönségüknek.
„De néha túl a rácsozott időn / csillagmezőket lobbantott a távol. / Szél jött és megtelt hervadó tüdőm / a végtelenség fenyvesillatával” – írja A kor falára című 1967-es versében Áprily Lajos. Ha most körbenézne, nem tudom, mit gondolna. Vagy inkább nem akarom tudni, mit. A kor falára mindenesetre most az íratik fel, hogy megnyerni a napot. A jelenség természetesen nem a semmiből érkezik: „Kit érdekel a tegnapi újság / Kit érdekel a tegnapi lány / Kit érdekel a tegnapi újság / A világon senkit már” – énekelte a Rolling Stones ugyanabban az évben, 1967-ban a Yesterday’s Papers című dalban.
A pontszerű, történettelen jelen uralmával szemben már Heidegger is követelte a ma megfosztását a meg-jelenítéstől. A jelen zsugorodásának vagy a tartam eltűnésének oka nem a gyorsulás, mint tévesen hinnénk. A tartam elvesztése és a gyorsulás közötti viszony sokkal összetettebb. Az idő éppen azért zúdul tovább lavinaként, mert nincs többé tartása. A jelen pontjai, amelyek között semmiféle időbeli vonzerő nem létezik, az idő kiáradását, a folyamatok iránytalan gyorsulását idézik elő, és ez az irány hiánya miatt már nem gyorsulás. (…) Az igazság maga is az idő jelensége. A tartós örök jelen visszfénye. Az idő kiáradása, a zsugorodó, múlékony jelen kiüresíti” – írja a koreai származású, Németországban élő filozófus, Byung-Chul Han Az idő illata című, magyarul 2024-ben megjelent művében.
Azt pedig már én teszem hozzá, hogy az idő és a történések zsugorodásának, a „pontszerű, történettelen jelennek” az is következménye, hogy az élet végletesen el-idétlen időkösödik. Minden nap ugyanaz a nap – ahogyan az Idétlen időkig című 1993-as filmben is –, még ha bizonyos dolgok egy kicsit másképpen is történnek. Solvej Balle dán írónő A térfogatszámításról című regényfolyamának – melynek első két része olvasható már magyarul is – főhőse beleragad november tizennyolcadikába, nem találja a kijáratot, hiába költözik, utazik és vág bele újabb és újabb dolgokba. Byung-Chul Han az előbb említett munkájában azt is állítja, hogy a jelen zsugorodásának az is mellékterméke, hogy az időnek nincs már „illata”. „Mind a mitikus, mind a történelmi idő rendelkezik narratív feszültséggel. Az időt az események sajátos láncolata alakítja. Az elbeszélés illatozni hagyja az időt. A pont-idő ezzel szemben szagtalan” – írja.
Vagy, hogy egy másik kedvenc kulturális toposzommal jöjjek (amit már több korábbi cikkemben is emlegettem): a mai társadalmi lét – a közélet pedig fokozottan – számtalan esetben olyan, mint a Man In Black című filmben a villantás, tudniillik, amikor a sötét zsaruk azt akarják, hogy a civil szemtanúk felejtsék el, hogy földönkívülieket láttak, elővesznek a zsebükből egy henger alakú kis készüléket, kattintanak egyet, nagy villanás következik, és máris elfelejtett mindenki mindent.
Az idő pontszerűségből ráadásul az is következik, hogy nincsenek távlatok, sem a múlt felé nézve, sem a jövőbe előre pillantva. És ha ez így van, megszűnik a valóság (és ezen belül a pillanat) tőkesúlya, minden lebegőssé válik, nem következik semmiből semmi, hiszen a pontszerű eseményeknek nincsen – mert nem lehet – közük egymáshoz, nem adnak ki semmiféle tágabb, összetettebb konstrukciót. Nem kell semmilyen módon azt sem elbeszélni, hogy múltbéli pozíciókból hogyan következnek jelen idejűek, milyen út vezetett az egyikből a másikba. „Az atomizált idő szakadásos idő. Az eseményeket semmi sem köti össze egymással, ezáltal összefüggést, vagyis tartamot képezve” – idézem ismét Hant.
Amiről itt beszélek, az nem – vagy nemcsak – elvont filozofálgatás, borongós lufihámozás, hanem az életünk általában, szűkebbre véve a perspektívát pedig, a kortárs közélet. Szándékosan nem óhajtok csipegetni, válogatni a megnyert napok tényleges gyorsan romló és gyors feledésre ítélt eseményei közül, ezt rábízom az olvasóra, a kínálat meglehetősen gazdag. Én már csak arra vagyok kíváncsi, hogy hova lehet még ezt a létállapotot fejleszteni – esetleg eljön-e majd az idő, amikor már nem a napot, hanem a délutánt, az órát vagy a percet kell megnyerni. Talán már el is jött.
Borítókép: A 2026. április 12-ei országgyűlési választásig hátralévő időt mutató óra a Nemzeti Választási Iroda (NVI) budapesti épületében 2026. január 28-án. / fotó: MTI/Bruzák Noémi
Bejelentkezés