Látszólag olyan rendes, kedves, jó emberhez méltó gesztus, hogy az internet, a közösségi média nagy játékosai leterelnek bizonyos közéleti, politikai tartalmakat a felületeikről. Örülhet is ki-ki, hogy a számára ellenszenves politikai kontentek lekerülnek a tartalomfolyamából, felfrissül a dupla buborék, tisztább, szárazabb érzés, satöbbi. Láttam is már ilyen kommenteket, „végre nem látom többé a (kívánt név, párt, politikai oldal behelyettesítendő) politikai hirdetéseit”. Kedves egészségükre.
Azonban, ha közelebb megyünk magához a jelenséghez, és egy kicsit elmélázunk annak a történelmiségén, historikus dimenzióján, akkor könnyen észrevehetjük, hogy ezt a döntést a lehető legmélyebb cinizmus hatja át.
A globális techcégek az elmúlt közel másfél évtizedben a közösségi térbe terelték az életünk egy igen jelentékeny részét, a közéletet is. Szemmel igen jól látható mennyiségű ember számára például a Facebook lett a kezdőlap, innen szedi a politikai tartalmakat, ez a felület szűri a napi politikai betevőjét – lásd még: buborékosodás –, és ami ennél is sokkal, de sokkal fontosabb, a technológia ide terelte a közéleti viták egy jelentős részét is. Ember és ember például jó ideje itt vitatkozik a közéleti kérdéseken, nem az úgynevezett való életben, nem face to face a kocsmában, a parkban, a telefonban, ráadásul a felület jellege miatt olyan tónusban, amely tónus egy hús-vér vitában szinte elképzelhetetlen. Ráadásul, nem mellesleg, a közélet közösségi térbe terelése az offline (lánykori nevén a személyes, a valóságos térben játszódó) politikai, politizáló viták tónusát is végleg és végletesen átalakította. Mellékelt ábra, kettőspont, lásd a mai hazai és globális közéleti tájképet. Lassan már bácsis tempó azon merengeni, hogy vitázó felek olyan hangütést engednek meg maguknak ezekben az összecsattanásokban, amilyet a valóságban sosem.
Ráadásul a Facebook több értelemben is a megosztásra épül: egyfelől a tartalomdisztribúcióra, a lájkokra, a hatékonyságra, másfelől olyan értelemben is a megosztásra, hogy azt díjazza, ha minél hevesebb a vita, minél nagyobb az ellentét, minél hevenyebb az anyázás, mert akkor több a komment, jobban pörög az élet digitáliában. Zárójel: milyen szép nyelvészeti duplacsavar, a „megosztás” ezt is, meg azt is jelentheti, mégis, esetünkben ugyanarra mutat.
Tehát a közösségi média fölterelte a népet a felületeire, díjazza, ha megy a hangos politikai kurvaanyázás, létrehozta a világtörténelem egyik legsúlyosabb és legbizarrabb megosztottságát, majd egy elegáns mozdulattal mossa kezeit, és angyali tónust imitálva közli, a csúnya, rossz közéleti tartalmak egy része innentől távozzon a felületeiről. Képmutatás a javából.
Teszik ezek a vállalatok mindezt úgy, hogy államok felett álló, elszámolással senkinek sem tartozó cégekről van szó. Elszámoltathatatlan, bizonyos értelemben fluid óriásvállalatok. Gondoljunk csak bele, ez egészen szürreális, egészen groteszk, egészen orwelli. Teszik mindezt úgy, hogy bizonyos szereplőket tetszés szerint – az úgynevezett közösségi elvekre hivatkozva, bármit is jelentsen az – eddig is cenzúráztak, lásd a Mi Hazánk elnökének az ügyét. Teszik mindezt úgy, hogy bizonyos álláspontokat tetszés szerint szűrnek vagy bannolnak, lásd a Covid-éveket, a lezárások időszakát; az egyik leggyalázatosabb eljárás volt, ahogyan akkoriban a Facebook, a Meta eljárt. Teszik mindezt úgy, hogy a, mondjuk így, joggyakorlásuk, az illetékességük, a jogorvoslat lehetősége – quite an understatement – nehezen átlátható az egyes ember számára. Klasszikus falanszter. Szép új világ.
Persze, tegyük hozzá, az sem újdonság, hogy ez a közeg cinikus és képmutató, lásd még Mark Zuckerberg Facebook-alapító kvázi-kanosszajárást a Trump-győzelem után, amikor „könnyek között” vallotta meg, hogy korábban talán-talán mintha egy kicsit túltolták volna bizonyos tartalmak cenzúrázását. Csókoltatjuk Markot.
Ez a döntés ráadásul semmit nem változtat a közösségi médiás világ tónusán, a buborékosodás kialakult, ki van alakulva, jottányit sem fog változni innentől, nem véletlen az a bizonyos értelemben persze őszinte reakció, hogy ki-ki annak örül, hogy a másik oldal tartalmaiból kap mostantól kevesebbet. Ó, igen, barátom, innentől még kevésbé fog zavarni bárki is abban, hogy a saját kis biztonságos safe space-edben keringj a saját közéleti tengelyed körül. A politikai hirdetések kivezetése – nem mintha krokodilkönnyeket ejtenék ezekért a tartalmakért – ironikus módon amúgy a buborékosodást fokozza.
Ráadásul ahhoz, hogy nyeljük a közéleti propagandatartalmat, nem kell feltétlenül politikai hirdetéseket fogyasztanunk a közösségi térben, hiszen mára – nem kicsit köszönhetően a zsurnalizmus Facebookra és egyéb közösségi felületekre (át)hangolt átszellemülésének – a közéleti újságírás is jócskán átalakult, egyre kevésbé nézi a dolgot magát, egyre inkább óhajtja kiszolgálni az ilyen meg olyan politikai b-közepeket. „Kattintós” címek, ütős, posztszövegnek is megfelelő leadek, ismerjük ezeket a napi ügymenetből.
Történt egy alkalommal, hogy barátaimmal gépkocsival utaztunk keresztül Budapesten. Egyikünk a város egy pontján kikászálódott a gépjárműből, de – szerencsétlenségünkre – kiszálláskor még egy jókorát visszaszellentett az utastérbe, majd ránk csukta az ajtót. Köszönjük, közösségi média!
Borítókép: illusztráció / fotó: Meta, Google / fotó: Harun Ozalp / ANADOLU / Anadolu via AFP
Bejelentkezés