Eljátszom a gondolattal, hogy van az a virtuális tér, ahol egy helyen tartózkodik Szoboszlai Dominik, Kerkez Milos, és akár még én is – ha kevésbé vagyok hatásvadász: a Liverpool labdarúgócsapata és szurkolói – Molnár Ferenc író, Richard Linklater filmrendező, Ethan Hawke és Andrew Scott színművészek. Azon vannak, hogy megszerezzék a Liliom jogait, mondja a Blue Moon egy pontján az utóbbi, mármint Scott, akiről mostanság a Ripley című sorozat miatt beszéltek sokat, ám ebben a moziban Richard Rodgers dalszerzőt alakítja. Az előbbinek, Hawke-nak számol be erről, akit pedig Lorenz Hart szövegíró szerepében láthatjuk. Ők ketten korábban nyerő párost alkottak, számos nagy slágert írtak, de most éppen nem dolgoznak együtt. No, de nem szaladnék ennyire előre.
Szoboszlai és a többiek, akik nyilván semmilyen módon nem tartoznak közös értelmezési tartományba, úgy kerülnek mégis egy kalap, esetleg egy felöltő alá, hogy az 1909-ben született Liliom 1945-ben írt amerikai musicalváltozatának, amit Rodgers közösen írt Oscar Hammerstein szövegíróval – ő is feltűnik a filmben, róla is később – egyik dala az a You’ll Never Walk Alone, ami a Liverpool labdarúgócsapatának himnusza, és amit minden egyes Pool-meccs elején és végén elénekel a csapat szurkolótábora a B-közép, a Kop vezetésével.
A Blue Moon egy kamaramozi, lényegében egy térben, egy New York-i bárban játszódik, lehetne tévéjáték is, vagy rögzített színházi előadás. Linklater rá is játszik erre a lehetőségre. A hatvanöt éves amerikai filmrendező persze kísérletezhet is bátran, van mire, erős életművet hozott össze mostanra: Mielőtt felkel a Nap, Mielőtt lemegy a Nap, Mielőtt éjfélt üt az óra, Rocksuli, Sráckor, hogy csak a legismertebbeket emlegessem. A Blue Moon mellett idén ráadásul még egy filmmel is jön: a francia újhullámot kameravégre tűző Nouvelle Vague-gal.
A film központi figurája a már említett Lorenz Hart dalszövegíró, aki olyan dalokat jegyez, mint a Blue Moon, a The Lady Is a Tramp, vagy a My Funny Valentine (erre a dalcímre szójátékozott a remek My Bloody Valentine zenekar, amikor nevet választott magának). Ahogy az kiderül, a kelleténél is jobban szereti a viszkit, szereti a férfiakat és a nőket is (inkább talán az előbbieket; a szépségtől lesz részeg, mondja a film egy pontján), és nem a megbízható, pontos munkavégzés az, ami először eszébe jut róla a többi szórakoztatóipari szakmunkásnak. Ez éppen az Oklahoma! című – Oklahoma, felkiáltójellel, jegyzi meg Hart maró gúnnyal többször is – musical bemutatójának estéje, Hart a Sardi’s nevű bárban várja, hogy megérkezzen a társaság a premierbulira. Ő éppen parkolópályán van, szétcsúszott az élete, Rodgers és Hammerstein pedig az Oklahomán (felkiáltójellel!) dolgozik. Hart meglép a bemutatóról, megvan a véleménye a darabról, ami szerinte egy nem létező vidéki Amerikát kiszínező giccs, ő ennél szellemesebbet, viccesebbet, sprődebbet, igazibbat tud. A szórakoztatóiparnak azonban – úgy tűnik – nem a bel-New York-i szplínre és ráspolyos humorra van szüksége ezekben a háborús időkben.
A film középpontja kettejük – Hart és Rodgers – emberi és szakmai kapcsolatának felbomlása. A fegyelmezetten dolgozó, a szórakoztatóipar grádicsán felfelé törekvő, annak aktuális (mai szóval) trendjeit figyelemmel kísérő, alkalmazkodóképes Rodgers nem óhajtja a vállán cipelni az öntörvényű, szétszórt, dezorientált, alkoholista, vállalhatatlan Hartot. Ez az elképzelt este az a pillanat, amikor Hart megállapítja, a hajó éppen elmenni készül, sőt, talán már el is ment. Még beszélnek egy következő darabról, az A Connecticut Yankee felújításáról, és tudható, a darab el is készült, ám az volt Lorenz Hart utolsó munkája. 1943 novemberében egy átitalozott éjszaka után néhány nappal tüdőgyulladásban meghalt.
A film egy véget nem érő Hart-monológ, mániás hömpölygés, Hart folyamatosan sztoriban van, trécsel a csapossal (Bobby Cannavale alakítja), dobálják egymásnak a Casablanca kulcsmondatait – Ez egy gyönyörű barátság kezdete, meg a többi –, szóba elegyedik a sarokban ülő E. B. White íróval, a Stuart Little-regény alkotójával – itt nem mellesleg azt is megtudhatjuk, honnan a két évvel később megjelent gyermekkönyv címe, amin, a beszélgetésből ez is kiderül, az író itt már dolgozik. A Blue Moon amúgy is tele van kulturális utalásokkal és Woody Allen-es effektekkel, de egy idő után nem tudott nem eszembe jutni a veterán amerikai rendező Éjfélkor Párizsban című filmje. Hart ráadásul szerelmes egy sudár, ifjú szépségbe, Elizabeth Weilandbe (Margaret Qualley alakítja), akit korábban már a pártfogásába vett – de a szerelem természetesen plátói. Nagyon szeretlek, de nem úgy. No, de milyen szerelme legyen egy keserédes, érzelmes dalokban utazó szövegírónak. „Blue moon / You saw me standin’ alone / Without a dream in my heart / Without a love of my own.”
A film előzetese:
A film alapját egyébként kettejük – Weiland és Hart – levelezése adja, melyhez a Blue Moon forgatókönyvírója, Robert Kaplow jutott hozzá egy alkalommal. Linklater egyébként is nagy Rodgers and Hart-rajongó, felvillanyozta, amikor kiderült, mi került alkotótársa birtokába. A főszereplő, Ethan Hawke sem lepődött meg különösebben, hogy Linklater, akinek a filmjeiben sokszorosan visszatérő vendég, filmet akart készíteni ebből a történetből. „A Mielőtt lemegy a Nap forgatásán folyamatosan Ella Fitzgerald Rodgers and Hart-feldolgozásai mentek, újra és újra végighallgattuk” – meséli a színész a Time magazin riportjában.
Hawke még azt is vállalta, hogy a film kedvéért különös átalakuláson essen át, ez a Blue Moon egyik leginkább zavarba ejtő részlete. A fodrászok, a sminkesek és a trükkmesterek alacsony, kopaszodó férfit varázsoltak belőle, sikamlós terep az ilyen, azonban a szerep nem esik le róla. Ahogy a filmről sem a történet.
Borítókép: Ethan Hawke a Blue Moon című filmben / fotó: Sony Pictures
Bejelentkezés