Nem is tudom, talán a 2018-as szigetes Lana Del Rey-koncert után távoztam ennyire zavartan koncerthelyszínről. Akkor összességében jó érzésekkel, és ami a zavart illeti, azért, mert nem tudtam eldönteni, az egyébként idén negyven éves amerikai művész a rá jellemző különös világot nagy műgonddal hozta létre, vagy egyszerűen csak jön belőle az az egész izgalmas furaság. Az Africa Express koncertjéről egyáltalán nem jó érzésekkel indultam haza, de a helyzet annál jóval bonyolultabb, hogy egyszerűen csak annyit mondjak: ez szar volt. Pedig lényegében erről van szó.
De kezdjük egy kicsit messzebbről.
Damon Albarn – eposzi jelzőkkel: Blur- és Gorillaz-vezér – 2020 májusában a The Nearer the Fountain, More Pure the Stream Flows című szólólemeze anyagával érkezett volna Budapestre, de akkor a Covid elsöpörte az egészet. Korábban játszott már Magyarországon a Blurrel és a Gorillazzal is. Ebben, mint cseppben a tenger, egyébként ott van a dalszerző-énekes-frontember pályafutásának teljes profilja is.
A könnyűzene reneszánsz embere – ezzel a kissé közhelyszerű jelzős-birtokosjelzős szerkezettel szoktuk emlegetni az idén 57 éves angol zenészt, aki a kilencvenes évek vége óta tényleg annyi mindent csinált már életében, hogy azt még felsorolni is teher. Addig „csak” a Blur frontembereként volt a kortárs könnyűzene egyik kulcsfigurája, a britpopnak nevezett zenei-kulturális időszak egyik vezető személyisége. Onnantól viszont tényleg szabadon engedte a kreativitását.
Az induló Gorillaz mellett kiadott két szólólemezt (a 2014-es Everyday Robots címűt, és a már fentebb említettet), összehozta a The Good, The Bad & The Queen nevű zenekart az afrobeat-legenda Tony Allennel és a Clash-basszusgitárossal, Paul Simononnal, és alapított egy egylemezes villámprojektet a már említett Allen mellett a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosával, Flea-vel Rocket Juice & The Moon néven. Csinált operákat, nem is egyet: a Gorillaz Demon Days című lemezének ikerdarabjaként értelmezhető a The Monkey: Journey From The West színpadi változatát a manchesteri operafesztiválon mutatták be 2008-ban, de ott van az I. Erzsébet tudós tanácsadójáról szóló Dr Dee és az Alice Csodaországbant újragondoló wonder.land. Producerkedett a mali házaspár, Amadou & Mariam Welcome to Mali című lemezén. Legutóbb a Varázsfuvola kvázi-folytatását készítette el The Magic Flute II: La Malédiction címmel, melyet Párizsban mutattak be idén. És akkor tegyük azt is hozzá: mindezt a teljesség igénye nélkül szedtem össze, annyi minden másban is benne van és volt Damon Albarn keze. Ja igen, közben a Blur is újra aktivizálta magát, nem is akármilyen eredménnyel.
No, és közben elindult az Africa Express-projekt is, aminek távolabbi előzménye a 2002-es Mali Music album, melyet Albarn – nomen est omen – Maliban rögzített afrikai zenészek társaságában, a közvetlen kiváltó ok azonban a 2005-os Live 8 koncert, pontosabban az azt követő felháborodás, miszerint a segélykoncerten éppen a fekete zenészek nem szerepeltek kellő számban a színpadon. Nincs új a nap alatt: ugyanilyen vitákat kavart egyébként az 1985-ös Live Aid is.
A projekt 2006-ban indult egy fesztivállal, amit Timbuktu mellett, a sivatagban rendeztek, majd 2007-ben Glastonburyben volt Africa Express-koncert, 2008-ban pedig Kinshasában rendeztek klubkoncertet. 2009-ben aztán jött az első Africa Express-lemez, amit 2013-ban, 2014-ben, 2016-ban és 2019-ben követtek újabb albumok. A legfrissebb Africa Express-album, az Africa Express Presents... Bahidorá néhány nap múlva jelenik meg.
Az Africa Express koncepciója nem különösebben meglepő és nem is újszerű: különböző, egymástól eltérő zenei tartalmak egymás mellett, egymással interakcióban, izgalmas nyugati popzene és modernizált afrikai vagy más, nem-európai népzene összefolyatva, úgy, hogy lemezenként más és más a fókuszpont – Nyugat-Afrika, Szíria, Dél-Afrika. A legújabb albumon Mexikó. Mexico Express.
És hogy miért volt zavarba ejtő a tegnap esti koncert. Egyrészt, mert iszonyú rosszul szólt. Nem untatnék senkit a technikai részletekkel, de egy olyan exkluzív, és egyébként sokat bizonyított koncerthelyszínen, mint a Müpa, egészen meglepő az ilyen pocsék megszólalás. A hangszereknek nem volt karakterisztikája és dinamikája, az éneket nem lehetett hallani, ettől a koncert egy ponton túl nehezen élvezhető zakatolássá és a dolog nem jó értelmében vett kavalkáddá változott. Ez pedig egy olyan produkció esetében, ami (1) egy részben friss koncertműsorral érkezik, (2) a dalait amúgy sem fújja fejből a közönség, melyet (3) jelentősrészt inkább az érdeklődés hozott a helyszínre, ráadásul (4) a produkció zenéje mindenféle finomságokkal és finom regiszterekkel is szolgál, pusztító tud lenni. Az is volt.
Kavalkádról szólva még. Az Africa Express koncepciója szép és nemes: jól ismert nyugati artpop-sztárok – Damon Albarn mellett többek közt Brian Eno, Robert Del Naja a Massive Attackból, a Yeah Yeah Yeahs-gitáros, Nick Zinner, a Django Django tagjai, és így tovább – prezentálnak kevéssé ismert, vagy egészen ismeretlen Európán kívüli zenészeket, ráadásul mindezt nem „a nagy fehér főnök” paternalista attitűdjével és pozíciójából, hanem a közös alkotás felől közelítve.
Arra azonban ez az este is felhívja a figyelmünket, ha különféle kulturális tartalmakat öntünk egybe, az még nem garancia a minőségre. A multikulti sincs meg jó dalok nélkül. Még a mexikói rezesekkel táncba hívó világzenei lakodalmas sem. Voltak persze remek pillanatok: az Imarhan-frontember, Sadam, a Joan As a Police Women néven zenélő, ezen az estén főleg hegedűn játszó Joan Wasser, valamint Damon Albarn közös desert blues-dala például egészen elragadó és felemelő volt, de emlékezetesek voltak az afro-hiphopos percek, nehezen felejthető a dél-afrikai Moonlight Sanelly színpadra lépése, vagy a búgó baritonnal bájoló mexikói transznemű énekesnő, Luisa Almaguer figurája és egynémely produkciója sem. Utóbbiról jegyezte meg mögöttem egy néző, hogy milyen jó lenne egy Almodóvar-filmben. Egyetértek, és emelem: én egy David Lynch-moziban is bírnám, kár hogy itt már csak visszamenőleg működhet a képzelet. És akkor ott volt még a kalapos madárijesztőre emlékeztető Jupiter Bokondji, akiről az ember egyszerűen csak nem tudta levenni a szemét.
Az este mérlege azonban sajnálatosan mégis csak mínuszos: az elhangzó dalok jelentős része, főleg a koncert második fele, sajnos középszerű world music-közhelyparádé volt, a(z egyébként szimpatikus) mexikói zenekart hallgatva pedig itt-ott felmerült a kérdés, vajon mit keresnek a színpadon. Mármint azon túl, hogy az Africa Express aktuális fókusztémája Mexikó és Közép-Amerika. Persze, ha jól szól a terem, a közepesebb és erősen közepesen is előadott, de azért lendületes dalok is jobban húznak. A koncert vége ettől függetlenül (vagy ezzel együtt) színpadi összetáncba folyt át, melynek keretében számosan sereglettek Damon Albarn köré, hogy közös fotót készítsenek vele, vagy aláírást kérjenek tőle. Albarn egyébként az este során szinte végig szolidan meghúzódott a színpad egyik oldalán a szintije és a hangversenyzongora mögött. Ez egyfelől dicséretes, hiszen nem akart rátehénkedni a koncertre, másfelől minden bizonnyal elszomorította azokat, akik intenzívebb Damon Albarn-jelenlétet reméltek az Africa Express fellépésétől.
Borítókép: Damon Albarn az Africa Express-koncerten / fotó: Nagy Attila – Müpa
Bejelentkezés