A netflixes Kamaszok nem az a sorozat, amit egykönnyen elfelejthetünk

Vajon mit gondolt az anyám meg az apám, amikor kulcsos gyerekként a lakótelepen csavarogtam, vajon mennyire aggódtak volna, ha tudják, a telep melletti építkezésre bemászva neoncsöveket törünk, aztán az éjjeliőr kutyája elől rohanunk, és félig kész épületekre mászunk fel. Az osztályban szar minőségű, fénymásolt szexképek jártak körbe, később ilyen-olyan minőségű másolt pornóvideók is köröztek, és voltak komoly egymás közti konfliktusok, amiket akkor még persze nem bullyingnak neveztek.

A felnőtteknek már negyven évvel ezelőtt – sőt, már előtte – is csak korlátozottan volt betekintése a gyerekek világába, nem is igen értették a kamaszok életének számos területét és vetületét, ám mindez azóta, ahogy mondani szokás, szintet lépett. A helyzet azáltal is jóval bonyolultabb vált, hogy egy mai szülő már nem csak valóságos terekben szorul ki gyermeke életéből, hanem az időközben megnyílt virtuális világ feneketlen mélységeibe és titokzatos nyúlüregeibe sem lát bele.

Egyáltalán: a mieink a gyerekeink? Persze, nem őrültem meg, a mieink, felelősek vagyunk értük, felneveljük őket, bizonyos értelemben viszont mégsem a mieink, mert léteznek ennek a szülő-gyerek kapcsolatnak olyan dimenziói, ahol mintha véget érne a felnőtt illetékessége.

Nem véletlenül merengek én itt ezeken a kérdéseken, hanem azért, mert egy ültő helyemben letoltam a Netflix négyrészes minisorozatát, a Kamaszokat. Ami jó eséllyel az év egyik legnagyobb hatású, streaming-platformon bemutatott sorozata lesz, de még az is lehet, hogy ez lesz 2025 egyik legemlékezetesebb mozija. Mindenesetre, nézem az IMDb-t, 10 pontból 8,4-et kapott, a közönség reakciói máris meglehetősen felfokozottak.

A Kamaszok – melynek rendezőjét Philip Barantinit többek közt a Forráspont és az Enola Holmes felől ismerhetjük – történetének talapzatát egy kamaszfiú, Jamie Miller által elkövetett gyilkosság adja, ám valójában nem ez a film lényege. Hanem az, ami körül néhány bekezdéssel korábban matattam: a gyerekeink titkos élete, az, ahová nem látunk be, mert vagy nem vagyunk velük éppen, vagy nem látjuk, mi történik a gyerekszobában, pontosabban abban a digitális univerzumban, a különféle közösségi platformokon, ahová okostelók és más eszközök jelentik a bejáratot. Vagy, mert nem értjük a nyelvet, amin beszélnek, a szociális kódokat, amiket használnak, a helyzeteket, amikbe kerülnek, a viszonyokat, amik köztük vannak.

Egy rendőrségi rajtaütés brutális képsoraival indul a film. Elsőre nem is pontosan értjük, miért hatol be egy népes rendőrségi kommandó egy angol kertvárosi házba, ahol földre parancsolják a család tagjait, majd letartóztatják a tizenhárom éves Jamie-t. Kiderül, egy iskolatársnője ellen elkövetett gyilkossággal vádolják, és bár arra a sorozat végéig sem kapunk teljes egészében kielégítő választ, hogy valóban ő követte-e el a bűncselekményt, mégis, úgy tűnik, ő a tettes. Azt már a minisorozat első epizódjában is konstatálhatjuk, hogy technikailag is különleges mozgóképes alkotással van dolgunk, ugyanis minden epizód egysnittes, vágások nélkül látjuk a cselekményt, ami ettől egyszerre mozgalmas, folyamatos és néhol képileg is kifejezetten feszült vagy éppen nyomasztó. Nincs megállás.
 

A sorozat trailere:

A Miller család egy tök átlagos angol külvárosi família. Az apa (a This Is Englandből és a Blöffből is ismert remek Stephen Graham, aki egyébként a sorozat társ-forgatókönyvírója) keményen dolgozó kisember, az anya (Christine Tremarco) a család középpontja, Lisa (Amelie Pease) egyetemre készül, később egyetemi hallgató, Jamie (Owen Cooper) pedig első és második ránézésre is egy random angol kamaszfiú.

Ugyanilyen átlagos, a dolgukat tisztességesen végző figurák az ügyet felgöngyölíteni próbáló helyi rendőrpáros tagjai (Ashley Waters és Faye Marsay), akik az első részben bekísérik a gyanúsított fiút a rendőrségre, ott elvégzik a protokoll által előírtakat, ügyvédet hívnak, kihallgatást intéznek, a második epizódban pedig bemennek Jamie iskolájába, hogy felmérjék, milyen közegben töltötte el mindennapjait a fiú. Egy átlagos angol iskolát látunk, ahol hányás-, főzelék- és maszturbációszag keveredik, és ami olyan, „mint egy ketrec”, ahogy Fink nyomozónő jegyzi meg társának, Bascombe-nak, miközben, ami a ketrecet illeti, a tanárok láthatóan már „letették a fegyvert”, és nem nagyon tudnak mit kezdeni sem a gyerekekkel, sem az oktatással.

A legfeszültebb és legizgalmasabb epizód azonban nem az első és a második, hanem a harmadik rész, ami hét hónappal a korábbi események után játszódik, és amelyben egy pszichológus és Jamie hosszú, hullámvasútszerű, mélységekkel és magasságokkal tagolt párbeszédét látjuk, ami az elérzékenyülésektől és különös vallomásoktól a székdobáló dührohamokig ível. Talán itt ábrázolja a rendező és a forgatókönyvíró a legplasztikusabban, a legrészletesebben és a legérzékletesebben azt, hogy milyen beláthatatlan terrénum, milyen bonyolult és végtelen univerzum minden gyerek lelke, egy kamaszé meg főként.

Hogy melyik a sorozat a legmegrázóbb része, nos, azért körmérkőzést lehetne indítani, de bizonyos értelemben talán az utolsó az. És lehet, hogy az a legnyomasztóbb is. Újabb tizenhárom hónap telt el, Jamie egy büntetés-végrehajtási intézmény lakója (bár csak pár percre és csak hangban jelentkezik be ebben az epizódban), közben pedig a család próbál túlélni, élni valahogy, és feldolgozni a helyzetet. Mindent megpróbálnak: egy kicsit úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, az apa születésnapján végre igazán jól érezni magukat – ám gyorsan lepattogzik a boldogság vékony máza, és kiderül, hogy sem a lelkekben, sem a közvetlen élethelyzetükben nem lehet visszamenni oda, ahonnan jöttek. Katartikus, megindító, és egy kicsit modoros jelenetekkel ér véget a Kamaszok – feloldozás és megoldás nincs.  

Ahogy megfejtés sincs arra nézvést, mit kezdjünk azzal a rémesen sokelemű problémahalmazzal, amit megmutat. Mintha egy vesztett meccs egyszerre távolságtartó, mégis húsbavágó krónikája lenne ez a sorozat. Van az a jelenet, ahol Bascombe nyomozó fia – aki történetesen ugyancsak az ügyben érintett iskolába jár – magyarázza el csendben, félrehúzódva a „béna” faterjának, milyen bonyolult jelentéseket hordoznak az Instagramon a különféle emojik, és hogyan kommunikálnak ezekkel a tizenévesek. Az apja értetlenségében ott van a helyzet teljes abszurditása és lehetetlensége.