Hallgasd meg!
Amikor a budapesti – vagy általában a magyar – vendéglátásról beszélünk, akkor az elmúlt időszakban az éjszakai zárórákról vagy a pihenni vágyó lakókat zavaró hangos vendégek problémáiról esik a legtöbb szó. Pedig e kettő mögött létezik egy szoros összefüggés, amiről kevesebb szó esik, ez pedig az, hogy Magyarországon 2012-ben betiltották a beltéri dohányzást. Ez ahhoz vezetett, hogy a kocsmák sokkal hangosabbak lettek, mivel a dohányozni kívánó vendégek kültéren, a lakók ablakai alatt pöfékelnek és beszélgetnek, ami olyan zajszintet eredményez, hogy a lakók joggal akadnak ki, az önkormányzat pedig már nyúl is az egyetlen eszközéhez: a zárórákhoz és a csendrendeletekhez.
Bár valószínűleg kevés embernek hiányzik a régi szép világ, amikor minden kocsmában szabályosan vágni lehetett a füstöt, azért érdemes elmélázni a kérdésen: tényleg jó-e, ha a nemdohányzók védelmében hozott intézkedés megkíméli egy vendéglátóhely közönségét és dolgozóit a füst káros hatásaitól, cserébe viszont a lakók nyakába zúdítja egyrészt a cigifüstöt, másrészt a sokkal ártalmasabb zajszennyezést?
A 2011-ben elfogadott dohányzási tilalom egy nagyobb csomag része volt, amelynek nyomán gyakorlatilag minden beltéren betiltották a dohányzást, munkahelyeken, egészségügyi és közoktatási intézményekben és a tömegközlekedésen is.
Mint arról a HVG beszámolt, az indoklás szerint „a dohányzás a legjelentősebb megelőzhető halálok a fejlett országokban, így Magyarországon is, ahol a lakosság 38 százaléka dohányzik. Ennek számlájára írható – áll az indoklásban –, hogy a tüdőrák miatti halálozást tekintve Magyarország „világelső”.
Valamit tehát tényleg lépni kellett, a szabályozás szigorúsága azonban meglepő volt. Más témákban a magyar törvények mintáit a hozzánk kulturálisan közel álló német vagy osztrák szabályok szokták adni, de a cigarettázás teljes kitiltása a kocsmákból rajtunk kívül csak Írországban valósult meg (ott is nagy megrökönyödés kísérte). A németeknél és az osztrákoknál például lehet elkülönített dohányzórészeket kialakítani, sőt a kisebb vendéglátóhelyek dönthetnek úgy, hogy maradnak füstös lebujok, így az éjszakai élet zajterhelése is kisebb – amellett, hogy ezekben az országokban jóval alacsonyabb a dohányzással összefüggő halálozási ráta.
(A KDNP egyébként megpróbálta felpuhítani a törvény pont ezen részét, melyet a Füstirtók Egyesülete élesen bírált, mondván, évente 2500 nemdohányzó ember hal meg Magyarországon, mert a dohányosok „megölik őket a cigarettájuk füstjével”, és az elhunytak félárvák százait hagyják a társadalomra. „Miközben a KDNP a család szentségéről és védelmének fontosságáról szónokol, a dohányipari lobbi gazdasági érdekeinek védelmét fontosabbnak tartja a nemdohányzók egészségének védelménél.” Hogy a mágikus 2500-as szám honnan jött, nem tudni.)
A törvénytervezet benyújtása előtt még 2009-ben a Mediánnal végeztek közvélemény-kutatást, hogy felmérjék, melyik intézkedést mennyire támogatná a lakosság. Érdekesség, hogy ebben még az is szerepelt, hogy a nemdohányzók kapjanak-e több szabadságot, mondván, ők többet dolgoznak, mint a dohányosok, de ezt a megkérdezettek többsége elutasította, így végül nem került elő. A füstmentes iskolákat, kórházakat és munkahelyeket az emberek nagy része támogatta, ám a kocsmai cigitilalom már jóval megosztóbb volt, ezt a megkérdezettek csupán 42%-a támogatta teljes mértékben.
A kutatás a részletekbe is belement, szegmentálva a válaszadókat dohányzókra és nem dohányzókra, melyből kiderült, hogy akkoriban a rendszeresen kocsmázók harmada volt nemdohányzó, és ezeknek is csak a harmadát zavarta, ha dohányoztak körülötte.
Forrás: A nemdohányzók védelméről szóló törvény megítélése és várható hatása, Medián 2009
Aki dohányzott, az nem gondolta, hogy a szigorítás hatására leteszi a cigit, aki pedig nem, annak meg nem ettől jött meg a kedve ahhoz, hogy többet járjon vendéglátóhelyre. Így ebben az esetben a teljes tiltás mögött nem állt az érintettek érdemi társadalmi támogatottsága, tehát, ami a „miértet" illeti, arra a válaszra tudok jutni, reductio ad hungaricum alapon, hogy mivel a miniszterelnökünk híresen dohányzásellenes, a füstölés ki lett tiltva, és kész.
Ilyen horderejű, ennyi embert érintő intézkedés esetében felmerül a kérdés, hogy „de sikerült”? Azaz: sikerült-e érdemben csökkentenünk a rákos megbetegedések és halálozások számát a beltéri dohányzás kitiltásával? Mivel a tüdőrák a dohányzás abbahagyása után 5-10 évvel is kialakulhat, így tizennégy év távlatából már éreznünk kellene a jótékony hatásait. Ez a kérdés pedig azért is aktuális, mert a rák elleni háború jegyében már azt is pedzegetik, hogy a teraszokról is kitiltsák a dohányfüstöt, de egyes önkormányzatok – mint pl. Vác, ahol a belváros jelentős részében betiltották a közterületi dohányzást – a saját jogkörükön belül is üldözik a cigarettát.
Nagy meglepetésemre nem igazán találtam olyan kutatást, amely a rendelet hatását vizsgálta volna, már ami a magyarok egészségét illeti. Pontosabban az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont egy kutatásban arra jutott, hogy a vendéglátásban dolgozó nők nagyobb testsúlyú és egészségesebb újszülötteket hoznak világra a tilalom hatására, mint előtte, ami persze örvendetes, de az ember azért ennél többet várna egy milliókat érintő kérdésről.
Megnéztem hát a KSH adatait a dohányosok számáról. Itt az látszik, hogy 5%-kal kevesebb férfi dohányzott rendszeresen 2019-ben, mint 2009-ben, de a tiltást megelőző évtizedben is hasonló mértékű volt a csökkenés, így ezt nem lehet a szabályozás közvetett hatásai közé sorolni, ami összecseng azzal, mit mondtak korábban a dohányosok a Mediánnak arról, a korlátozás várhatóan milyen hatást gyakorol majd a pöfékelési szokásaikra.
Forrás: KSH, Fenntartható fejlődés indikátorai, 2020
Trükkösebb kérdés a tüdőrák előfordulása. Mind ismerjük azokat az évről évre megjelenő szalagcímeket, hogy évente tízezer tüdőrákost diagnosztizálunk, és ez a szám egy évtized alatt nem is csökkent érdemben. Pontosabban a KSH a Nemzeti Rákregiszterből nyeri a számokat, amelyeket orvosok töltenek fel, és ebből kialakulnak statisztikai galibák, amivel orvosi szaklapok foglalkoznak.
Ez itt alább például a százezer lakosra jutó hörgő- és tüdődaganatok száma. Ebben annyi látszik, hogy húsz év alatt a nettó szám alig csökkent, mert amilyen arányban csökkent a férfiaknál, olyan arányban nőtt a nőknél. Sőt, a törvény bevezetése után még emelkedett is, az érdemi, 2018-as esés pedig abból fakad, hogy átvilágították az adatokat, és arra jutottak, hogy jelentős túlbecslés történik a rosszul felvitt adatok vagy mintavételi anomáliák miatt (pl. nálunk háromszor annyi boncolás van, mint más EU országokban).
Forrás: KSH, Bejelentett új rosszindulatú daganatos megbetegedések
A nemzetközi kutatások terén hasonló problémába ütközünk, ugyanis tőlünk a WHO nem a nemzeti rákregiszter számait kapja meg, hanem egyéb számok alapján próbálják megbecsülni, ami hozzájárul ahhoz, hogy Magyarország ezekben az összehasonlításokban sereghajtó legyen. A valódi számok valószínűleg így se jók, de nem annyira rosszak, mint azt a szalagcímek sugallják.
Ám az intézkedés hatása nem látszik. A férfiak tüdődaganatainak száma nagyjából olyan arányban csökken, amennyivel kevesebb férfi dohányzik, a nőknél viszont a rák előfordulása egyenesen nőtt, úgy, hogy az adatok alapján kisebb mértékben ugyan, de náluk szintén csökkent a dohányosok száma. Ez pedig annak fényében igazán rejtélyes, hogy a nemdohányzókat védelmező törvény azért született, mert tudományos konszenzus van arról, hogy a passzív dohányzás is rákkeltő. Ennek ellenére a szigorítás hatása egyáltalán nem érződik azokon a számokon, amelyeknek csökkenniük kellett volna.
Ezzel egyébként nem vagyunk egyedül: egy 2018-as nemzetközi kutatás azt vizsgálta, hogyan hatottak az EU-n belül a különböző dohánytilalmak és korlátozások a tüdőrák-elhalálozások trendjeire, és az szintén arra jutott, hogy az ilyen intézkedéseknek semmi érdemi hatásuk nem volt.
Így, míg a „passzív dohányzás is káros” tételmondat amolyan népi mantrává vált, amelyet könnyű empirikusan igazolni, hiszen kinek ne fájna a feje vagy a tüdeje, ha sokat ül dohányfüstben, addig például az American Cancer Society új kutatásai is arra jutottak, hogy a passzív dohányzás elenyésző kockázati tényező a rák kialakulásában – konkrétan feleannyi, mint annak, hogy az ember túl kevés gyümölcsöt vagy zöldséget eszik.
Sőt, a kilencvenes években született mérések szerint dohányossal lakni annyit tesz, mintha az ember elszívna egy évben tíz cigit – míg a napi egy dobozt elfogyasztó dohányos ugyanennyi idő alatt 7300 szálat szív el.
Én ugyan láncdohányos vagyok, de szerintem is jobb, ha az otthonaink és az intézményeink füstmentesek. Ám a számokat nézve nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy a passzív dohányzástól való félelmet jól hangzó és bizonyos körökben népszerű, de egészségügyi értelemben néha értelmetlen intézkedésekre sikerült kifuttatni, amelyeknek ráadásul vannak egyéb káros mellékhatásai, mint a kocsmai tilalom esetében a megnövekedett köztéri zaj, majd az ebből következő további korlátozások és a társas élet elfojtása.
A kocsmai dohányzás teljes tiltása tehát jól illik a szélsőségesen kockázatkerülő, egészségmániás korszellemhez: jól eladható, látványos, de cserébe kiszúr egy sor eddig érintetlen emberrel, akik, ha panaszkodnak, könnyen válhatnak közmegvetés tárgyává. Ráadásul a helyzet tényleg feloldható lenne egy törvényi paragrafussal, melynek működőképességére számtalan mintánk is van több európai országból. Csak hát, ki lenne az a képviselő, aki bevállalna egy ilyen módosítót?
Az igazi vicc pedig az, hogy pont ez a téma lenne az egyik áthidaló kompromisszum a pihenni vágyó lakosság és a szórakozni vágyó vendégek között: a zárt térben pöfékelés joga. E két csoport együtt pedig már egy szemmel látható szegmense a lakosságnak, akik közt a szembenállást nálunk unikális módon a politika alakította ki – teljesen és totálisan értelmetlenül.
Borítókép: A Bem mozi beltere / fotó: Horváth Győző
Bejelentkezés