Péntek este a nyugati orgánumok lapzártái után sor került a Trump–Putyin csúcstalálkozóra az alaszkai Anchorage-ben. Komoly várakozások előzték meg az esetleges magas szintű diplomáciai döntést, hiszen tavasszal egyszer már kudarcba fulladtak a tűzszüneti tárgyalások, miután az oroszok nem fogadták el az amerikaiak ajánlatát, és a harctéri nyerő helyzetüket kihasználva inkább előrenyomultak. Ezt követően Trumpék újabb szankciókkal fenyegetőztek, ami egyfelől az orosz vezetésnek szólt – ötvennapos határidőket emlegetve –, másfelől az orosz földgázt és kőolajat továbbra is felvásárló országokra – többek közt Kína, India vagy Magyarország – készültek további ötszáz százalékos büntetővámot kivetni, ezzel pedig elvágni Oroszországot fő bevételi forrásától.
A találkozótól tehát sokan azt várták Nyugaton, hogy Trump végre megegyezik Oroszországgal, és ha nem is a tartós béke, de a fegyvernyugvás elérhető lesz. Az európai vezetők és Zelenszkij azonban korántsem örülhettek annyira, hiszen minden felhívásuk ellenére, miszerint őket nem lehet kihagyni a tárgyalásokból, a feleket egyszerűen meg sem hívták a találkozóra, helyette legfeljebb előzetesen, telefonon egyeztethettek az amerikai elnökkel. Már ez is keserű pirula lehetett, hiszen az európai vezetők szemében Putyin Hitler reinkarnációja, akivel már szóba állni is bűn. Ezzel azonban gyakorlatilag elvágták a helyzet diplomáciai rendezésének útját, amit Amerika így a fejük felett átnyúlva volt kénytelen tető alá hozni.
Amikor azonban pár nappal ezelőtt Mark Rutte, a NATO főtitkára már arról beszélt, elképzelhető, hogy de facto elismerik az oroszok által elfoglalt ukrán területeket orosz fennhatóság alá tartozóként, az valódi hidegzuhanyként érhette őket, hiszen az Ukrajnát támogatók krédója és Zelenszkij sarkos álláspontja is az volt eddig, hogy egy centiméter földet sem adnak át az oroszoknak.
Az északi-atlanti szövetség európai és amerikai fele között tehát mintha valamiféle szakadás lenne az ukrajnai háború rendezése ügyében, melynek visszhangjait a magyar közönség is sok szólamban hallhatta az elmúlt hónapokban (lásd: Trump elnök békét akar, a brüsszeli elit meg háborút). Ám az oroszok területi követeléseinek legalábbis részleges elismerése kevésbé az amerikai pálfordulás jele, sokkal inkább a harctéri valóság kényszeres elismerése. Ugyanis hiába az Ukrajnának nyújtott katonai segély, jelenleg a front komoly emberhiánnyal küzd, ami azt jelenti, hogy a NATO élőerejének bevetése nélkül aligha képzelhető el az orosz hadsereg bármiféle visszaszorítása, annak bevetése esetén viszont könnyen elképzelhető egy kisebb vagy nagyobb nukleáris háború.
Másrészt viszont, bár J. D. Vance alelnök valóban azt mondta korábban, hogy az Egyesült Államok nem szeretné tovább finanszírozni ezt a háborút, ez önmagában még nem mutat a harcok beszüntetésének irányába, mivel az EU-val folytatott amerikai tárgyalások folyományaként Európa lett Ukrajna legnagyobb támogatója, azzal a csavarral, hogy mi, mármint az Unió, vesszük az amerikai fegyvereket, amelyeket aztán átadunk Ukrajnának. Mi több, az EU új, hétéves költségvetési ciklusának legélesebb vitapontja éppen az, hogy az Unió az agrártámogatások kárára növelje a védelmi kiadásait. Ez pedig a kontinens további militarizációja felé vezet, melynek a logikus végső célpontja – más ellenség híján – az orosz hadsereg.
Ezek alapján úgy tűnik, hogy tévedésben vannak azok is, akik a béke eljövetelében bíztak, és azok is, akik szerint a tárgyalások Ukrajna ügyének elárulását jelentik. Csupán annyi történik, hogy Amerika változó geopolitikai prioritásai mentén az ukrán ügy terhét mostantól Európának kell viselnie, hogy az Egyesült Államok Kínára összpontosíthasson. Ám eközben a hosszú távú nyugati stratégiai célok (Oroszország elszigetelése, az orosz energia levágása az európai piacról, Ukrajna integrációja a nyugati szövetségi rendszerbe, rezsimváltás Oroszországban) valószínűleg nem változtak, csupán átütemezték azokat a harctéri eredmények függvényében.
Ehhez képest a két államfő majd háromórás találkozója gyakorlati eredmény nélkül zárult – ha csak azt nem vesszük annak, hogy a két nagyhatalom vezetői úgy tartották meg a sajtótájékoztatót utána, mintha nem is halt volna meg közel egymillió katona az elmúlt években. Az optikára mindenesetre ügyeltek: mintha valaki a Nobel-békedíj várományosa lenne, és szeretné a legkedvezőbb profilját megmutatni az eljövendő történelemkönyveknek, ám a találkozó fegyvernyugvást nem hozott.
A találkozó és a protokolláris körök után Trump felhívta az európai vezetőket, értesülések szerint azzal, hogy a tűzszünet helyett az orosz fél a tartós békében érdekelt, ehhez pedig további tárgyalások kellenek. Putyin mindenesetre meghívta az amerikai elnököt Moszkvába, amit az egy lakonikus „meglátjuk” megjegyzéssel nyugtázott, mintha a szentségtörésnek is lenne valahol egy elképzelt határa.
A történelem tehát pénteken elmaradt, de a felek abban maradtak, hogy innen folytatják. Az oddsok azonban abba az irányba mutatnak, hogy amilyen feltételeket nem fogadtak el az ukránok Isztambulban, valószínűleg annál rosszabbakat kell majd elfogadniuk most, miután az oroszok több jelentős harctéri áttörést vittek véghez. Így a tárgyalások valódi tétje talán nem is a béke, hanem az, hogy a Nyugat hogyan szállhat le arcvesztés nélkül a ringlispílről.
Borítókép: Vlagyimir Putyin és Donald Trump az alaszkai Anchorage-ben 2025. augusztus 15-én / fotó: ANDREW CABALLERO-REYNOLDS / AFP
Bejelentkezés