Ceterum censeo: államosítsuk az oligarchiát

Pár hónapja már, hogy nagy csinnadrattával kijelentették, az egypólusú világrendnek és vele a neoliberális globalizációnak vége, a történelem újraindul. Az eddigi status quo felrúgásának talán legmarkánsabb eleme az, hogy Amerika szakított a szabadkereskedelemmel. Trump nem úgy próbálja a világ termelőerőit Amerikába csábítani, hogy mindenféle befektetési adókedvezményekkel kedveskedik a multinacionális vállalatoknak, hanem nemes egyszerűséggel védővám-politikába kezdett. Ennek egyrészt az a célja, hogy az amerikai piacra csak olyan tudjon eladni, aki fizikailag is ott végzi a termelést, ezzel amerikaiaknak ad munkát, amivel a remények szerint felvirágoztatja a már elgazosodott rozsdaövezeteket, másrészt pedig az, hogy a hazai tőkének nyissa meg újra az utat az ipari termelés felé.

A vámháború azonban egyelőre nem áll annyira jól az amerikaiak szemszögéből, hiszen pár hét kötélhúzás után most függesztették fel a Kínát érintő drákói vámokat 90 napra (illetve jelentősen lecsökkentették azok mértékét). A lépés mindenesetre azt jelzi, hogy a világ eddigi vezető gazdasági hatalma felhagy a laissez faire támogatásával, és helyébe valamiféle ipari merkantilizmust szeretne léptetni.

Ha nem is teljes a szakítás, azért már látszanak a rojtok a washingtoni konszenzuson, de ha úgy tetszik, ez csak egy kései el- és felismerése a gazdasági és történelmi realitásoknak. Trump ugyanis időről időre rámutat, hogy az amerikai „aranykor” a védővámos kapitalizmus korszakában jött létre. Azt pedig csak én teszem hozzá halkan, hogy a szabadkereskedelem-alapú globalizáció, ami a ’90-es években nyert teret, pont ezt a védővámos lehetőséget vette el a fejlődő világtól, és kényszerítette őket (és minket, magyarokat, meg a keleti-blokk többi volt tagját) egy függő fejlődési pályára, amiben maximum beszállítói szerep jut nekünk. No meg az a hálás sors, hogy millióinkat szívták fel a nyugati munkaerőpiacok, miközben a hazai piacainkat meg bagóért felvásárolták a multik.

Ezt a történeti adalékot azért kell feleleveníteni, mert a NER születése és önlegitimációja nemcsak dacos ellenkezés volt ezzel az alkuval, hanem a magyar burzsoázia egyfajta kísérlete a különutasságra: mi is építünk nemzeti bajnokokat, de cserébe jóllakhat a nyugati tőke is. Ez itthon unortodoxiának adták el, ám Európában megvolt az elődje De Gaullék idején, sőt Putyin Oroszországa is ezzel a módszerrel lábalt ki az elhúzódó ’90-es évekbeli válságból, melynek eredménye például a többségi állami tulajdonban lévő Gazprom is.

A példák azonban, amelyeket elénk állítottak, azok az ázsiai gazdaságok voltak, mint Szingapúr vagy Dél-Korea, ahol az állam közbenjárásával echte magánvállalatok tudtak komoly nemzetközi pozíciókat kiharcolni maguknak. A Fidesz csendes kampányüzenete pedig tulajdonképpen mindig is az volt, hogy bár a történelmi Magyarország helyreállítása határrevízió lévén lehetetlen, a térségbeli gazdasági hegemónia felépítése lehetséges. S ha mégse, hát nosza, ott a Balkán, ahol aztán mi lehetünk az a virtigli nagytőke, ami nekünk volt mindig is a németeké.

Vezetjük a trendet, mondhatni, az amerikaiak csak „most” kapcsoltak, bár nekik sincs sok szégyenkeznivalójuk, ha azt vesszük, hogy a körülöttünk lévő, mindennap használt hardverek és szoftverek hány százaléka van amerikai kezekben, és milyen százalékban választunk magunknak amerikai filmeket, zenéket vagy sorozatokat, ha szórakozni akarunk, a gyorséttermi kínálatról és a napi kultúrharcos (!) témáinkról nem is beszélve.

A magyar modellt tulajdonképpen az teszi különlegessé és visszássá, hogy továbbvitte a volt keleti blokk legjobb tanulója gondolatát, annyiban, hogy nálunk a nemzeti bajnokok felépítésének programja állami megrendelésre és állami segedelemmel készült ugyan, ehhez képest az állami tulajdonhányad voltaképpen röhejesen kevés ezekben a cégekben, ha létezik egyáltalán. 

Lassan pedig pont annyi ideje éltünk a legújabb kapitalizmusban, mint amennyit eltöltöttünk a szocializmusban, így talán nem túlzás mérleget vonni az új elit (leánykori nevén a burzsoázia) teljesítményéről.

Mert szó se róla: az ő szempontjukból a NER eddig nagyon szép, konszolidált eredményeket ért el, és bizony-bizony sok ember tollasodott meg, akiknek volt fülük a NER bejelentésekor arra, hogy ha nem pofázol, akkor neked is lehet kacsalábon forgó palotád, és még csak olyan arányban sem kell börtönbe menni majd miatta, mint történt az a ’90-es évek elején, az előző tőkefelhalmozási korszakban. Így jött létre az állami megrendelésekre és a gazdaság általános növekedésére szakosodott vertikum, egy olyan integrált gazdasági klaszter a bankszektortól az agráriumon át az út- és ipartelep-építésen keresztül az olajértékesítésig bezárólag, ami decens mértékben, a GDP szemmel látható százalékának értékében tudja megvámolni azt a pénzt, ami ebbe az országba áramlik, vagy amit itt megtermelünk.

Ez az a NER, ami akkor is itt marad, ha a kormányzó pártot már nem Fidesznek hívják. Valódi hatalma egyáltalán nem elhanyagolható.

Pont ebből adódik az a probléma, hogy a döntően az állami megrendelésektől és az EU-s fejlesztési pénzektől függő járadékvadász burzsoázia mesés magánvagyonokká konvertálja azokat. Ez a pénzcsap várhatóan itt lesz még ilyen vagy olyan formában egészen addig, amíg a magyar állam mint entitás létezik. Addig az lesz a magyar politika és gazdaság igazi sarokpontja, hogy kik tudják elfoglalni a járadékvadászat ilyen jellegű csúcspozícióit. Ez pedig azért aggasztó, mert bár évek óta az a sláger, hogy lesz itt majd vagyonelkobzás meg út a börtönbe program a korrupcióellenes keresztes hadjárat EU-s ügyészséges zászlaja alatt, egy ilyen ellenzéki program maximum egyes szereplőket üthet ki, ám a struktúrát nem szünteti meg, legfeljebb a szereplők cserélődhetnek benne.

Ez a vita azonban itthon megrekedt a washingtoni konszenzus szintjén, már amennyiben minden politikai szereplő egyetért abban, hogy a volt államszocializmus termelési kapacitásait és szolgáltatásait a legjobb lesz magánkézben tudni. A nyilvánosság előtt ki nem bontott vita csupán arra korlátozódik, hogy ez a magánkéz külföldi legyen vagy magyar, és hogy kinek mennyi jusson az állami vagy önkormányzati megrendelésekből. Tehát az az érvelés, hogy az állam rossz gazda, mostanra csak egy fügefalevél arra, hogy ugyan már, a mi zsebünkben jobb kezekben lesz, mint azokéban.

Ennek az érvnek a szavatossága viszont csúnyán lejárt, és nem azért, mert meg lett verve a vélemények szabad piacán, hanem azért, mert a washingtoni konszenzust pont a Kína által jelentett kihívás döntötte romba, ahol pedig a járadékvadászatra leginkább alkalmas iparágak egyszerűen állami kézben vannak, szoros kontrollal. Kétségtelen, hogy ott is van korrupció, de ott legalább a korrupt cégvezetőket is elviszik követ törni, ha nem egyenesen halálra ítélik őket, cserébe viszont a kínai gazdasági csoda nemcsak milliószámra emelte ki a szegényeket a sorsukból, de az infrastruktúra és az építőipar területén is olyan tempót diktálnak, ami nyugati szemmel elképzelhetetlen.

Nyilván, az ő belső piacuk teljesen más méret, mint a magyar, de ha komolyan vesszük, hogy változnak az idők és kinyílnak az alternatívák, akkor érdemes lenne elmerengeni azon, hogy a nemzeti bajnokaink jó gazdái-e annak a páratlan lehetőségnek, amit kaptak, vagy nem volna-e jobb inkább valamiféle demokratikusan megtámogatott központi tervezéssel elosztogatni a járadékvadászat potenciális hasznait.

A minimum az lenne, hogy épkézláb árakon épülne a magyar infrastruktúra, a járadékos haszon pedig visszaáramolna a közösbe: egészségügybe, oktatásba, tanári fizetésbe, vagy amit csak akarunk. Kicsit kevesebb újgazdag ültethetne banánfát az amúgy letérkövezett kertjébe a magas kerítése mögé, de talán több lehetne a közparkunk.

A program részletei még váratnak magukra, de szerencsére most már rendelkezésre áll a know-how arról, hogy is néz ki, amikor az állam jó gazda – lehet és van kiktől tanulni.

Ám, hogy fentről jövő politikai akarat nem lesz erre se a kormány, se az ellenzék részéről, amikor ekkora a tét, az hétszentség. Aki pedig ki akarja próbálni, hogy a diktatúránknak hol is vannak a határai, azt biztatom arra, hogy a fenti gondolatmenetet kezdje el hangosan képviselni: hamar megtudja, hogy hol is lakik a magyarok istene, és miért éppen a Rózsadombon vagy Törökbálinton.