Idén indult egy kezdeményezés az amerikai egyetemeken Bridge USA néven, melynek célja, hogy véget vessen a kampuszokon is tomboló, politikai oldalak mentén kettéhasadt szekértáborok harcának. Az alapítók hangsúlyozzák, hogy nem egy centrista közösség megképzése a céljuk, hanem egy olyan mindset beindítása, mely lehetővé teszi, hogy minimum az eszmecsere megvalósuljon a különböző világnézetű emberek között. Mint írják, „nem az a lényeg, miben hiszel, hanem hogy miként fejezed ki magad”.

Az irányzat célja nem feltétlenül egy meggyőzésre törekvő vitakultúra megszervezése, hanem annak elismertetése a felekkel, hogy igenis le lehet és le is kell ülni beszélni a másikkal, mert az nem a megtestesült gonosz. Az egyetemi közösségek mindig is élen jártak a különböző, politikai megfontoltságú mozgalmak szervezésében, és van, aki szerint a kezdeményezés egy új ellenkultúra megtestesülése lehet. A hídépítők projekt ugyanis azt a hozzáállást kezdené ki, mely leuralja a fősodor kommunikációját – az Egyesült Államokban éppúgy, ahogy egyébként Magyarországon is.

Azonban a kortárs ellenkultúra kontextusba állítása további érveket sorakoztathat fel amellett, hogy mindez miért is lehet így. Érdemes tehát röviden sorra venni, hol érhetők tetten a rendszer- és establishmentellenes törekvések, ugyanis azok – úgy tűnik – nem alkotnak homogén mozgalmat.

Az ellenkultúra megszokott konzumellenessége a csináld magad klubokban, a minimalizmus és öko-aktivizmus legkülönbözőbb formájában mutatkozik meg az offline térben, de éppen ennyire befészkelte magát az internetes közöségek legváltozatosabb területeire is. A kriptovaluta-hívők a hagyományos fizetési módok megreformálásáért, a WEB3 aktivistái az internet visszavétele, radikális demokratizálása és decentralizálása mellett állnak ki. A WEB2 korszakának kiégettjei pedig nem pusztán a szándékolt offline létmóddal és digitális detoxszal, hanem az online felületek ironikus torzításaival és túlhasználatával demonstrálnak a fősodorbeli közösségimédia-felületek uralma és társadalomtorzító hatásai ellen.

Ezek a legkülönbözőbb perszónák eljátszásában realizálódnak. A goblin mode egyet jelent a szándékoltan roncsolt kinézettel, identitásprofillal, és az Instagram feed valóságtagadó szerkesztettségének ellentétét hozza létre. A clown core a drag queen-kultusszal is összefüggésben vizuális szélsőértékek halmozásával és a trash-ízlés ingerlésével provokál. Az e-girl, e-boy fiókok egy augmentált online személyiségbe bújva alkotják meg saját safe space-eiket vagy gyártanak influenszertartalmakat. De nem mehetünk el olyan mémirányzatok mellett sem, melyek a katasztrofizáló, klímaszorongó doomerkedéssel, a nihilista humor vagy mentális állapotok mémesítésével, vagy éppen a neurodiverzitás nyílttá tételével alkotnak kisközösségeket. Ezek elsősorban az internet fősodrával szembeni ellenállás kifejeződései.

A hagyományos online felületek és terek azonban nem pusztán azzal irritálnak, hogy hamis, vagy erősen keretezett én- és valóságképet, valamint a folyamatos imidzsépítést erőltetik a felhasználókra. A különböző platformokra beszivárgó politika az emberek és a kommunikáció hiszterizálására kényszerül, ez ugyanis a leghatásosabb módja annak, hogy hatást, és valamiféle valóságélményt érvényesítsen.

Napjainkban a politikai spektrum mindkét oldala hiszterizálja a híveit, hazug módon kisajátítja az ellenkultúra forradalmi nyelvét és pozícióját, és a polgárságot az elnyomó energiák elleni fellépésre szólítja fel. Míg a baloldal egy normalizáló, patriarchális és az erő nyelvén beszélő diskurzus ellenében szólít hadba, addig a konzervatívok a társadalmi progresszió és a lehető legtágabb értelemben vett emancipációs projektek valóságvesztettsége ellen lázadnak. Mindkét fél eltúlozza a másik hibáit, melyek ilyen-olyan politikai programokban itt-ott érvényre is jutnak, ám a párbeszédre viszonylag kevés lehetőség kínálkozik. A kiaknázott ellenkulturális energiák ugyanis nem engedik meg a szürkezónában történő kavarást. A valódi ellenkultúra egykor a személytelen, ideológiai és gazdasági uralmat is fenntartó hatalmi gépezettel, az establishmenttel szemben határozta meg magát. De eszerint definiálja és tartja magát punknak Orbán Viktor és Donald Trump is, amiért szembe megy a „liberális világuralommal”, míg a liberálisok a lázadás utolsó gesztusaként a nemi identitások totális megkérdőjelezése felé terelik híveiket, és teszik ezt részben a piaci szemléletű profitmaximalizálás érdekében. Csakhogy mindketten hazudnak.

A 60-es évek ellenkult mozgalmaiban a legtágabb értelemben fejeződött ki az ellenállás mindennemű kulturális norma ellen. Az ideológiák a világháborúkat követően gyanúba keveredtek, a nyugat pedig – szemben a szovjet vagy kínai kommunista projektekkel – ódzkodott tőle, hogy a kapitalizmus és a pénz kultuszán túl bármiféle ideológiával előálljon a zsidó-keresztény világ számára. A szocialista-kommunista projekt nyugaton nem tudott világformáló rendszerré alakulni és részben az undegroundba szorult vissza. A 60-es évek ellenkulturális mozgalmai, melyek folytatódtak a newage-ben, de még a globális multikulturalizmusban is, végső soron az ideológiák, eszmék, hitrendszerek, szubkulturális lehetőségek halmozásával igyekeztek alternatívákat kínálni.

Ez a kulturális törés azonban kitermelt magából két embertípust, akik ma már nem értenek szót egymással. Egyrészt az individualista liberálist, aki képesnek tartja magát arra, hogy a kulturális egyvelegből összerakja saját identitását és hiedelemvilágát. Ez az ember egyszerre hihet a Szilícium-völgy ígéretének, miszerint a halhatatlanság ma már csak technikai kérdés, lehet buddhista, és töltheti az egész napját egy transznacionális kávézólánc foteljében ücsörögve, hogy aztán onnan jógázni menjen. A másik, az előzőhöz hasonlóan megpróbált élni a globalizáció nyújtotta lehetőségekkel, ám ott totális idegenségre lel, és válaszként inkább a múltba réved, hogy feltámassza azokat az értékeket, melyekért már nem kell megküzdeni, elég csak leporolni őket, hátha azok majd működnek. Mindkét fél a maga szabadságharcát folytatja. De ki vagy mi ellen?

Lehetséges, hogy Francis Fukuyamának több tekintetben is igaza volt, amikor a Szovjetunió összeomlásakor a liberális nyugat győzelmét és a történelem végét prognosztizálta. A nyugati liberalizmus diadala egyet jelentett azzal, hogy nem maradt versenytársa sem. Nagyjából ezt magyarázza a kapitalista realizmus fogalma is, melyet többek közt a fiatalon elhunyt baloldali filozófus, Mark Fisher boncolgatott. Szerinte a kapitalista realizmus már nem pusztán erőszak vagy erő révén tartja fent magát, hanem azon a „mindent átható érzésen” keresztül, miszerint a kapitalizmus az egyetlen lehetséges rendszer. Fukuyama hangsúlyozza azonban, hogy liberális demokrácia kiépülése még nem zajlott le, és továbbra sem tökéletes, noha a régi világ klasszikus agendái, az úr-szolga viszony, a munkás-tőkés dialektikájának feloldása, a jogok kiterjesztése és a természet megregulázása megindult.

Fukuyama emellett már 90-es évek elején a liberális demokráciák utolsó lehetséges ellenfeleként jelölte mega fundamentalizmust és a nacionalizmust. A liberalizmus győzelme unalmat hozott és ideológiai vákuumot eredményezett, ahová ez a két erő lehet képes benyomulni: „A történelem vége egy szomorú időszakot ígér. Az elismerésért vagy egy absztrakt célért folytatott önfeláldozó küzdelmet, a bátorságot, a képzeletet és az idealizmust a pénzügyi kalkuláció, a technikai problémák megoldása, a környezetvédelmi ügyek, és az egyre szofisztikáltabb fogyasztói igények kielégítése váltja fel. A történelem utáni korszakban sem művészet, sem filozófia nem lesz, csak az emberiség történetének múzeumát tartjuk fent. (...) Az így kilátásba helyezett több évszázadnyi uralom talán ismét beindítja a történelmi idő kerekeit.”

A történelem vége az izmusok, irányzatok és ideológiák elvértelenedéséhez vezetett tehát, melyekkel szemben egy karakteres ellenállás is nehezen meghatározható. Ennyiben mindkét politikai oldal – hacsak politikai szempontból vizsgáljuk a fogalmat – bátran nekiállhatott feltölteni az ellenkulturális pozíciót a maga nézetrendszerével. Az elmúlt évek eseményei igazolják, hogy Fukuyama jól érzékelte, mely irányból válhat majd kikezdhetővé az új status quo. Az iszlám fundamentalizmus és a nacionalizmus pedig úgy tűnik, szükségszerűen egyesíti erőit a szabad, keresztény nyugat ellen, amennyiben a fundamentalizmus aktusai mindenhol a nacionalizmust erősítik.

Az ellenkultúrát kisajátítani igyekvő – és a nacionalizmust fűtő – konzervatív ideológia ajánlata egyfajta restauráció volna, melynek értelmezésekor a derridai hauntológia fogalmi eszköztára is segítségünkre lehet. A múlt – fogalmi – kísértetei szállják meg újra meg újra jelent, mert a nyugati kultúra világnézeti törése a nyugati ember gyökértelenségét, eredethiányát idézte elő. A jelen eredetnélkülisége arra kényszeríti az embert, hogy már kész dolgokhoz nyúljon. Elég csak végiggondolni, hogyan hasznosította újra önmagát a kultúra akár a divat, akár a zene terén. A 2000-es évek divatja a 70-es éveket hozta vissza a trapéznadrágokkal és cipzáros melegítőfelsőkkel, a 2010-es évek második fele a 80-as évek esztétikáját porolta le a csődnadrágokkal, a szintetizátorzenével és a korszak vizuális esztétikájának rekultivációjával, az utóbbi években pedig visszaértünk a 90-es évek grundge-os széthullásához és az ezredfordulóhoz. Ami a legbizarrabb: Kurt Cobain-es pólók árasztják el a fast fashion-boltokat, és az ezredforduló rapper- és deszkás gatyáit ma casual, baggy vagy túlméretes holmiként lehet eladni, melyek az előző korszak szűkített nadrágjaihoz képest a laza nemtörődömség és a totális ötlettelenség szimbólumai. Persze vannak itt működő, ironikus irányzatok is: a vaporwave szándékolt trash-esztétikává tudta növeszteni a lift- és plázazenét, leleplezve ezzel, hogy ötletességünk a nosztalgiáig és az kulturális kódok újramixeléséig terjed.

Mindezzel azonban már a progresszív ajánlat ajánlatnélkülisége is egybecseng, mely történetet, identitást nem, csak egy vég nélkül rekonstruálható test ígéretét igyekszik beváltani. A halhatatlanság puszta technikai kérdéssé silányítása – ahogy azt Harari teszi a Homo Deusban – talán pont azt igyekszik elfedni, hogy a halhatatlan ember valójában elveszti az idejét, történetét, egzisztenciáját. Amennyiben legalábbis egzisztencia alatt a rendelkezésünkre álló életidő hasznossá tételét és jelentéssel való feltöltését értjük. Nincs tehát valódi progresszív identitásajánlat sem.

Hogy a progresszió és a nosztalgia, a haladás és hagyomány hívei együttesen igyekezzenek újrafogalmazni az embert, a nulladik lépés volna ahhoz, hogy az ember visszanyerhesse a maga történetét és gyökereit. Ám, ha Fukuyamának adunk abban is igazat, hogy a történelem a zsigeri harcok, az önérvényesítő expanzió és érdekek küzdelmének terepe, akkor ezzel nem nyerünk vissza semmit, mert a történelemmel a háborúkat is visszahozzunk. Ha viszont a kultúrák összeütközésének vagyunk tanúi – ahogy azt Huntington leírta –, talán eljuthatunk valamiféle szintézisig, amennyiben ez a harc megmarad ott, ahol most zajlik, a kultúra területén. Lehetséges azonban, hogy előbb-utóbb be kell ismernünk, hogy egyes kultúrák valójában „jobbak” lesznek, mint mások, és az előtérbe nyomulhatnak. Hozzájuk képest minden más kultúra ellenkultúra lesz.