Tegyen bárki – legyen az újságíró, egykori politikus, influenszer vagy mezei, változásra áhítozó állampolgár – elkeseredett kísérletet arra, hogy a jelenkori nyilvánosság szerkezetét megerőszakolva és pártatlanságot hirdetve gondolati függetlenségre törekedjen, nem fog neki sikerülni. Az elektronikus médiumok és azok kommentfelületeinek rögtönítélő fogyasztóinak csak igen kis hányada érdekelt abban, hogy ráhangolódjon a másik gondolataira, és ne mindenben a sajátjait (vagy annak hiányát) keresse vagy találja meg.
Ennek okai, bár kényelmes lenne azt mondani, nem első sorban a médiafelületek jellegében és kívánalmaiban, vagy a fogyasztás instant jellegében és a véleménykultúra felhígulásában keresendők.
Hanem abban, hogy az emberek nagy része nem azért fogyaszt tartalmat, hogy a nézeteit megütköztesse másokéval, hanem azért, hogy sajátjait visszaigazolva lássa. Nem vitás persze, hogy mindenki szereti megúszni a tévedés élményét.
A tömegmédia új formái annyit azonban elértek, hogy általánossá vált egyfajta radikálisan demokratikus véleménykultúra, és azt, hogy a véleményfogyasztók, mivel kínálat mindenre is van, újra meg újra megbizonyosodhatnak véleményük létjogosultsága felől. A helyzet azonban az, hogy viszonylag kevés valódi, önálló vélemény cirkulál ebben a rendszerben. Talán nincs is olyan, hogy önálló vélemény.
A valódi probléma nem is azzal van, hogy a vélemények közösségekétől és tradíciónktól függően eltérő módon épülnek és hatnak egymásra, hanem inkább azzal, hogy ezeknek milyen a másik ember véleményéhez való viszonya. Rákosi Mátyás elhíresült mondata, „aki nincs velünk, az ellenünk van”, a Kádár-korszakra úgy módosult: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. És anélkül, hogy a mai magyar nyilvánosság és a Rákosi-diktatúra között párhuzamot vonnék, úgy látom, hogy a nyilvánosság kommunikációja ma a kommunista diktatúra legsötétebb éveire emlékeztet, legalábbis a fenti idézet tekintetében. Ha valaki ma kritizálja Magyar Pétert, az kizárólag fideszes lehet, aki meg Orbán Viktort, az globalista liberálbolsevik, aki pedig úgy gondolja, vagy innen, Kelet-Közép-Európából nézve: érzi, hogy Donald Trump fellépése inkább árt a túlhevült amerikai társadalomnak, mint használ, az Trump-rettegő. Átmenetek biztosan vannak, de legfeljebb négyszemközti beszélgetéseken, barátok között. A nyilvánosság felületein azt a feltételezett átmenetet kommunikálni, hogy teszem azt, elismerem Orbán Viktor vagy Magyar Péter politikai tehetségét anélkül, hogy fideszes vagy éppen tiszás lennék, minimum szélmalomharc.
A helyzet azonban elkeserítőbb, mint gondolnánk. A rögtönítélő nyilvánosság fenntartásában ugyanis intelligens emberek, értelmiségiek is rész vesznek a teljes politikai spektrumon, idő és türelem hiányában, sértettségből, vagy mert ők is emberek, érzelmi okokból. A nyilvánosságba belépők mindemellett azt is elfelejtik, hogy nincs átjárás a politika és az újságírás, az újságírás és a kommentkultúra között, és mindezt szorozzuk meg kettővel, tekintetbe véve a Fidesz leváltása vagy maradása mentén élesen kettéváló hazai politikai nyilvánosságot. A közélet e különböző halmazai – politikus, újságíró, kommentelő – egymást hozzák működésbe, miközben az érdekeik különböznek. Az újságíró nem képes érdemben számonkérni elveit a politikuson, mert a politika – nem csak kampányperiódusban – mára minden eddiginél inkább a hatalom megszerzésének technikájává redukálódott, és ez, úgy vélem, érvényes éppúgy Magyar Péterre, mint Orbán Viktorra.
És ahogy a politikus, úgy sok újságíró is kizárólag saját magát igyekszik helyzetbe hozni, és míg a politikus valódi politikai elvek helyett a saját pozicionálásán, addig az újságíró az igazság keresése helyett a saját igazának kiárusításán dolgozik. A kommentelés nyilvánossága mindezzel összefüggően pedig annak illúzióját keltheti a kommentelőben, hogy a láthatósága ugyanazt a nyereséget, elismerést és figyelmet kínálja fel neki, mint a politikusnak vagy az újságírónak. Ebből következően a lekezelés, a hülyének nézés, az érvek nélküli diszkreditálás etikája vált általánossá, mely a láthatóság mellett bárkiben képes azt a benyomást kelteni, hogy a hülyeséggel szemben ő képviseli az igazságot. Mindez a cinizmus, vagy éppen a kritika nélküli rajongás eszköztárával ruházza fel őt. Persze, persze: tisztelet a kivételnek, mindhárom kategória esetében.
Ebben a környezetben a vita is szükségszerűen értelmét veszti. Bár érdemes különválasztani a politikusok ajánlatainak vagy az elemzők értelmezéseinek vitáját attól a vitától, melyet a szavazó önmagában játszik le a választások előtt. Az olyan vitaműsorok, ahol egyszerre több párt képviselője is jelen van, és ahol a felek lényegében azonos kérdésekre válaszolnak (lásd a Partizán hasonló, korábbi műsorait), valójában nem vitahelyzetek, amennyiben a különböző pártok képviselői nem azért vesznek részt ezeken az eseményeken, hogy a másik párt delegáltjait meggyőzzék. Az itt elhangzó kérdésekre adott válaszok a nézőnek szólnak, aki majd eldönti magában, hogy az elhangzottak alapján kire szavaz. Ideális esetben legalábbis így kellene lennie, de ez a folyamat évekig – sőt egy életen át – tart.
De nem merül fel a meggyőzés igénye vagy lehetősége azokban a vitákban sem, amelyek olyan felek között zajlanak, akik politikai álláspontjuk kifejtése helyett inkább az igazság és a tények feltárására kellene, hogy törekedjenek. Azaz újságírók és elemzők között. Persze önmagában naivitás szóba hozni ezt, és nincs is azzal gond, hogy vannak ilyen műsorok, de gyanítom senki nem tud olyan beszélgetést felidézni, ahol a résztvevők erről vagy arról meggyőzték egymást, és ezzel mondjuk azt a benyomást keltették a nézőkben, hogy a meggyőzés, vagy a meggyőződés megváltoztatása igenis előfordulhat anélkül, hogy valaki hitelét vesztené. Ha ugyanis valaki így tesz pályája során, vagy beismeri, hogy változott a véleménye vagy éppen a szimpátiája, az onnantól fogva csakis köpönyegforgató lehet. Az újságíró vagy elemző mint vitapartner cinizmusa itt abban rejlik, hogy úgy gondolja, neki pusztán annyi a feladata, hogy egy szerepkörbe bújva a legvégsőkig védelmezze azokat a nézeteit, melyekkel a vitába érkezett. És a helyzet az, hogy valóban naivitás a meggyőzés lehetőségét hiányolni a politikai vitákból. A közélet egyik nagy tanulsága ugyanis, hogy a politikához mindenki ért, mindenki véleménye – nem pusztán szavazata – számít, mert egy bizonyos pozícióból minden elképzelés védhető. Színvonalbeli különbségek persze vannak.
A rögtönítélő nyilvánosság és a politikai vita értelmetlensége ugyanazon érem két oldala, de úgy gondolom, hogy az előbbi az utóbbi következménye. A politikai nézetek jó esetben világnézetekben és elvekben gyökereznek, melyek egy közönséges vitában nem megváltoztathatók, és ez talán sosem volt másképp. Ám, hogy ez miért vezetett oda, hogy a nyilvánosságban való szerepvállalás során a nagy tömegek előtt esély sem kínálkozik rá, hogy valaki mondjuk „megőrizze” a függetlenségét, az annak a következménye, hogy a kortárs közélet a politikai véleménynek ezt a mélyben gyökerező jellegét a végsőkig feszítette és kompromisszumot nem ismerő cinizmussá radikalizálta. Vagyis, ha tudom, hogy ki „hova tartozik”, már az előtt tudom, hogy miről mit gondol, mielőtt bármit is mondott volna. Vagy ezt megfordítva: a másik véleménye sosem lehet önálló gondolat, hanem eleve a politikai hovatartozása eredménye. Sosem az a fontos, mit mondanak, hanem hogy ki mondja. Nem létezhet például, hogy egy konzervatív elfogadja a melegházasságot, vagy akár csak a homoszexualitást, mint ahogy az sem létezhet, hogy egy liberális vagy baloldali egy patriótához hasonlóan szeresse a hazáját.
Mindennek fényében nem tudom megkerülni azt az égető kérdést, hogy a hazai nyilvánosság jelenlegi állapotáért ki a leginkább felelős. De konkrétabban: miért nem áll ki politikai ellenfeleivel, kihívóival vitázni például Orbán Viktor, ahogy azt legutóbb 2006-ban tette, amikor ő maga volt ellenzékben? Hogyan lehetséges ez, amikor még példaképe és kebelbarátja, Donald Trump is hajlandó volt vitázni Joe Bidennel, Kamala Harrisszel vagy a Hillary Clintonnal? Az amerikai elnök még annak ellenére is részt vett ezeken a protokolláris, a demokráciát őrző eseményen, hogy nem kevésbé van, volt dehonesztáló véleménnyel politikai ellenfeleiről, mint Orbán Viktor – sőt sokkal inkább.
Kétféle választ adott eddig erre a kérdésre a magyar közélet, és ezek szorosan összefüggenek. Az elemzők szerint az, hogy Orbán Viktor nem vitázott Vona Gáborral, Márki-Zay Péterrel, és nem vitázott eddig Magyar Péterrel sem, azt a – fideszes – állítást támasztja alá, miszerint ezek a kihívók nem komolyan vehetők. Nem valódi ellenfelek és nem komoly emberek, és azzal, ha Orbán Viktor szóba állna velük, felemelné, komoly ellenfélként delegálná őket a nagypolitika színpadára. Egyébként mikor a legutóbbi interjújában Rónai Egon megkérdezte a miniszterelnöktől, hogy vitázik-e Magyar Péterrel, ő azt válaszolta, nem, mert az ő „kihívóját nem Tisza Pártnak hívják, hanem Brüsszelnek”.
Orbán Viktor és köre ennyiben nem tesz mást, mint hogy bizonyos mértékig kirekeszti a nyilvánosságból és a nemzettestből azokat, akik nem úgy gondolkodnak, mint ők, és azt a benyomást keltik, hogy a cél nem pusztán egy választási győzelem, hanem a másik totális megsemmisítése. És ezzel a negligáló gesztussal, úgy érzem, a jelenlegi vezetés súlyosan arcul köpi a politikai nyilvánosságot, valamint ily módon meg is ágyaznak a közéletet leuraló, leegyszerűsítő cinizmusnak. Melynek felszámolása egyébként ott kezdődhetne, hogy a miniszterelnök és pártja fenntartja legalább a minimális esélyét annak, hogy nem tévedhetetlen, és hogy teljesíti azt a demokratikus minimumot, hogy komolyan veszi az ő táborával – minden előnye ellenére – összevethető politikai tábor mindenkori jelöltjét. Mindaddig, amíg ez nem teljesül, nem igaz, amit szüntelenül állít magáról, vagyis hogy ő minden magyar ember miniszterelnöke. Addig ő csak a Fidesz első embere.
És bár úgy érzem, hogy a hatalmon lévőnek mindig nagyobb a felelőssége és hatása a közállapotokra, a közélet megosztottságában hibásak azok a tipikus ellenzéki véleményformálók is, akik nem veszik a fáradtságot, hogy megértsék, Orbán Viktor miért gondolkodik úgy, ahogy – függetlenül attól, hogy igaza van-e vagy sem. Mint ahogy az sem érdekli őket igazán, hogy mivel és hogyan tudja meggyőzni a táborát. Amikor a Fideszt csípőből Putyin-pártisággal vádolják, vagy a vidéki Fidesz-szavazók tudatlanságával dobálóznak, az nemcsak hogy stratégiai hiba, mert elmulasztja az ellenfél megértését – vagy meg sem kísérli azt –, de nem kevésbé kirekesztő és leegyszerűsítő is. Azonban a dolgok logikája az, hogy méltányosnak lenni, gesztust gyakorolni inkább hatalmi pozícióból lehetséges, vesztes helyzetből kevésbé. Ugyanakkor persze az is kétségtelen, hogy a vitára mindig nyitottabb lesz az, aki ellenzékben van. Ahogy Orbán Viktor is nyitottabb volt rá 2006-ban.
Borítókép: A Tisza párt győri rendezvénye, és a digitális polgári körök által szervezett háborúellenes gyűlés 2025. november 15-én, Győrben / fotó: MTI/Krizsán Csaba/Fischer László
Bejelentkezés