Napjaink fájó fejleménye a tapasztalat, hogy az emberek széles körben alkalmatlanná váltak rá, hogy tekintettel legyenek egymásra. Ez egyenes következménye lehet a közösségi média intenzív használatának, ami, a médium természete folytán, mondhatni, szükségszerűen, és nem valamiféle, az emberiség leigázására irányuló kísérlet keretében korlátozza a vita iránti igényt és a vita lehetőségeit.
Ha egy velünk gyökeresen ellenkező módon gondolkodó emberrel, vagy számunkra nem megfelelő, az általunk gondoltakkal, elfogadottakkal ellentétes tartalommal találkozunk a közösségi médiában, a legegyszerűbb, ha kiiktatjuk, töröljük, kikövetjük, vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyjuk. A médium ideges és instant felülete ugyanis – különösen az ösztönös kommentelésre biztató oldalakon – nem alkalmas arra, hogy kommentek formájában ütköztessük az érveinket, és arra sem, hogy minimális mértékben is tekintetbe vehessük a másikat.
Hogy egy viszonylag nagyot ugorjak (bár nem gondolom, hogy az előbb említetteknek és a most következő félmondatnak semmi köze egymáshoz): a másik elhallgattatásának radikálisabb módja a másik meggyilkolása, ahogy azt láttuk Charlie Kirk esetében. Az eset annak szomorú példája, hogy olyan korba jutottunk, amelyben a véleményüknek arcot adó emberek akár az életüket is kockáztatják. A Kirk-gyilkosság azonban nem a balliberális kurzus támadása a jobboldal ellen, hanem annak a robbanékony elegynek a bekeveredése, melyet az őrület és a fent említett kulturális katasztrófa találkozása eredményez.
Thomas Chatterton Williams a woke-mozgalom jobboldali inkarnációjáról írott cikkében amellett érvel, hogy a szólásszabadság elhozatalával kampányoló Donald Trump viszonylag hamar tökön szúrta magát legújabb ciklusa elején, és kukába dobta a saját ígéretét, amikor DEI-keretprogram „lelövésével” kifejezések tucatját töröltette az amerikai szövetségi kormányzati oldalakról. Olyan kifejezéseket, mint „equity”, „gender”, „transgender”, „nonbinary”, „pregnant people”, „assigned male at birth”, „antiracist”, „trauma”, „hate speech”, „intersectional”, „multicultural” és „oppression”. A gesztus pedig mintha arról tenne tanúbizonyságot, hogy a fő probléma nem a szólásszabadsággal volt, hanem azzal, hogy nem az ő politikai közösségének kedves kifejezések kaptak kormányzati hátszelet. És a kettő, vagyis a szólásszabadság korlátozása és egy világnézet politikai (felül)reprezentációja nagyon nem ugyanaz. Nem gondolom, hogy egyébként is túl nagy gyakorlati jelentősége van önmagukban a kifejezések lecserélésének – további példaként említhető még a Mexikói-öböl Amerikai-öbölre keresztelése is. Ám a gesztus mindenképpen szimbolikus, és nem kevésbé leleplező.
Ez verbális bosszú és elégtétel, és azon szavazók kielégítésére irányul, akik ezeken a szavakon és az általuk fémjelzett eszméken rúgóznak, miattuk dühöngenek. Williams szerint azonban még a republikánusok egy részének is beindult a refluxa, amikor tudatosult bennük, hogy a woke-mozgalom egy jobboldali verziójával állnak szemben, melynek központi ideológiáját „az identitás elvesztése miatt érzett sérelem”, az „etnikai tudatosság” és a „törzsi túlélés” alkotják.
Csupa olyan érzelem tehát, ami akkor támad a lelkekben, ha túlzásba estünk az empátiával, és már mindenki másra gondoltunk, csak saját magunkra nem. Ez azonban téves gondolkodás, és legfeljebb azt leleplezi le, hogy e törzsi harcos valójában eleve nehezményezte, hogy alkalmanként esetleg tekintettel kell lennie másokra is. Ami nehéz és fáj. A fehér ember számára mindenki más felkarolása veszteséges kulturális ügylet. A fehér ember – legalábbis e mozgalom követői szerint – elnyomva érzi magát, különösen az angolszász világban, amennyiben az elmúlt évek egalitárius mozgalmai csökkentették az ő kulturális privilégiumait, hatalmát, piaci értékét, és meg kellett hajolnia bizonyos „provinciális erők” előtt. Nincs más hátra tehát, mint törölni a kifejezéseket, melyek megágyaznak a gonosz összeesküvők kultúrdzsihádjának. Szavak kitörlése azonban tökéletesen azonos értékű a szavak, megnevezések (például nemvariációk) túlhangsúlyozásával és számon kérésével – csak éppen ellentétes előjelű. Miben különbözne ez attól, amikor 21. századi nézőpontból számon kérjük Winston Churchill imperialista rasszizmusát, vagy a holokauszt előtti német filozófusok antiszemitizmusát? Vagy hogy nem engedjük a Rolling Stonesnak, hogy eljátssza a Brown Sugart?
De a jobboldali cancel culture bosszúja nem áll meg szavak törlésénél. A Late Night Show-t vezető Stephen Colbert partvonalra küldését követően a woke-right legfrissebb áldozata az a Jimmy Kimmel, akit a Charlie Kirk meggyilkolása kapcsán tett kijelentései miatt éri most sortűz. Kimmel viszonylag hamar együttérzését fejezte ki Kirk családjának, mondandója lényege pedig az, hogy a MAGA-közösség hasznot akar húzni a MAGA-aktivista meggyilkolásából. A legtöbbet idézett mondatában Kirk gyilkosával kapcsolatban Tyler Robison így fogalmaz: „a MAGA-mozgalom elkeseredetten igyekszik úgy bemutatni ezt a srácot, mint aki olyan nagyon különbözne tőlük, és minden elkövet azért, hogy politikai előnyt kovácsoljon az esetből". Utalva itt többek között a republikánusok elkötelezettségére az amerikai alkotmány második kiegészítésére, azaz a fegyverhasználatra vonatkozóan – is. Kimmel ugyanakkor határozottan hangsúlyozta azt is, mennyire elfogadhatatlannak tartja a Kirk halálán „örömködő”, ellenoldali megnyilvánulásokat is.
Ám Kimmel eltörlésének valódi okai hátborzongatóan emlékeztetnek a nem-jobboldali cancel culture logikájára. Minimális szövegértési képességekkel rendelkező ember is ki tudja bogozni Kimmel szavait, és tisztában van vele, hogy a műsorvezető egyáltalán nem volt tiszteletlen Charlie Kirkkel, sőt elsősorban azokra a szereplőkre reagált, akik viszont tiszteletlenek voltak. A woke-right woke-tól kölcsönvett logikája szerint a gondolatmenet – sőt a merénylet stand-up comedyba történő beemelése – azonban már önmagában sértő. Mintha csak valaki az n-betűs kifejezést ejtette volna ki a száján, anélkül, hogy azt bármilyen kontextusban vagy dehonesztáló értelemben tette volna. De talán Donald Trumpot és közösségét jobban zavarhatta, hogy monológjában Kimmel „slow Dimaggionak” és a „világ leghíresebb orángutánjának” nevezte az amerikai elnököt.
Nem puszta nyelvészkedésről van szó tehát, hanem a szólásszabadságról, mely Trump és a republikánus szavazóközösség egyik legfontosabb ügye – legalábbis kellett volna, hogy legyen. Közvélemény-kutatások eredményeire hivatkozva, melyek Elon Musk és Trump népszerűségének esését – előbbi esetében a zuhanását – mutatják, korábban idézett cikkében Williams levonja a konklúziót: „Az igazság az, hogy az amerikaiakat bosszantja a wokeness, függetlenül attól, hogy az melyik irányból érkezik.” Az új Trump-éra bagatell nyelvészkedéseit a kritikus többség tehát nem látszik bekajálni. Mert az igazság az, hogy ők pont az ilyen bagatell nyelvészkedések ellen szavaztak. Melyeket egyébként nemcsak az amerikai kormányzati oldalak, hanem egyéb nagyvállalatok, mint például a Disney, a Google, a General Motors vagy a Pepsi is mellőzni igyekeznek a kommunikációjukból. De nincs ebben semmi meglepő. Láttuk az egyébként a techszektor korábban kifejezetten demokrata párti(nak tűnő) óriásainak első embereit Trump elnök legújabb beiktatásán a második sorban, könnyes szemmel tapsikolni. Sejthettük, mire akarnak kilyukadni.
Lássuk be tehát, hogy amint a baloldali woke-mozgalmak, úgy annak jobboldali megfelelői sem kizárólag az emberek lelki üdvéért kampányolnak, hanem a szimpátia gesztusából, és a másik oldal megjegyzéseinek kiforgatásából igyekeznek tőkét kovácsolni. A harc pedig, amit a nemzetközi jobboldal vív a balliberális kulturális hegemónia kísértete és a woke túlkapásai ellen, az igazság helyett valójában a nyelvért folytatott küzdelem. Ez azonban egy paradoxon: a szavakért és a nyelvért folytatott harc lényege, hogy az igazságért és a szólásszabadságért folytatott harcnak mutatja magát. De a nyelv itt nem a vita puszta médiumaként mutatkozik meg, hanem egy regnáló hatalmat leplez le, amint kísérletet tesz arra, hogy nyomot hagyjon a világban. Mi itt, Kelet-Közép-Európában jól tudjuk, mit jelent a terek, utcák szimbolikus átnevezése. Semmit, kizárólag az adott hatalom jelenlétére utalnak. Az átnevezés cselekedete maga a hatalom.
Hogy mi mindebből a tanulság? Minimum annyi, hogy akik a magukat illiberálisnak nevező mozgalmaktól várják, hogy biztosítsa számukra a szólásszabadságot, azok – akárcsak a liberális kurzusban – ismét csak csalódni fognak, és újra a politika cinizmusával találják szembe magukat. A trükk ugyanis ez: az adott politikai oldal nem pusztán annyit állít, hogy neki van igaza, hanem azt, hogy ő képviseli a szabadságot, a másik oldal pedig az elnyomást. A szólásszabadság biztosítása azonban egy emberi kvalitáson, az alapjogok tiszteletben tartásán nyugszik, és független a politikai hovatartozástól. Még akkor is, ha jól esik egy politikai közösséghez foggal-körömmel ragaszkodni, és ennek az ellenkezőjét gondolni.
Borítókép: Tüntetés a Jimmy Kimmel Live! forgatási helyszíne, a hollywoodi El Capitan Entertainment Centre előtt, 2025. szeptember 18-án / fotó: Chris Delmas / AFP
Bejelentkezés