A szocializmus 45 évét nem lehet éppen az érdemalapú társadalom diadalaként ünnepelni, de volt egy terület, ahol ez nem sérült végzetesen. A sportban többnyire a Kádár-rendszer is igyekezett a legjobbakat versenyekre küldeni, még akkor is, ha a sportoló politikai pedigréje nem volt teljesen egészében rendben. Így lett Balczó András vallásos, rendszerellenes nézetei ellenére nemzeti hős. Ami a mai, hazai helyzetet illeti, enyhén szólva sincs minden rendben. Ami például ma a magyar asztaliteniszben történik az, azt gondolom, olyan durván kirekesztő, hogy sárba tiporja az érdemalapú sport koncepcióját. A héttérben nem politikai, hanem személyes, kicsinyes hatalmi és valószínűleg nehezen látható anyagi okok állnak. Egy nagy múltú magyar sportág éppen az utolsókat rúgja.

Győzzön a jobb

Az érdemalapú társadalmat a világban komoly támadások érik az elmúlt évtizedekben. A woke ezt a fehér férfivilág kirekesztési stratégiájának tekinti és teljes egészében elítéli. A magyar kormányzáshoz hasonló filozófiájú politikák pedig azért támadják az érdemalapú gazdaságot, mert szerintük ez az erős multiknak kedvez, amelyek megakadályozzák a nemzeti tőkések kitermelődését. Ez ugyan érthetőbb koncepció, de egyáltalán nem biztos, hogy sikeres is.

Érdekes módon azonban egyik irányzat sem kérdőjelezi meg a sport érdemalapú működését. Senkit nem zavar, hogy 1980 óta nem állt fehér százas sprinter olimpiai dobogón, és akkor is csak azért állt, mert nem indultak az amerikaiak. Pedig a woke-logika alapján ez súlyos kirekesztésnek minősülhetne.

Még a szocialista Magyarországon is fontosabbnak tartották az eredményeket, mint a politikai nézeteket. Néhány kivételtől eltekintve – miközben a Rákosi-rendszer teljes egészében ideológiai befolyása alá vonta természetesen a sportot is, és volt sportolót érintő koncepciós per is – kevéssé volt lényeges, hogy mit gondolnak például az Aranycsapat focistái a rendszerről, de Balczó András is nemzeti hős lehetett antikommunista, vallásos emberként.

Mindeközben persze az is igaz, hogy a magyar sport körül korábban is – a korábbi évtizedekben is – jelen volt a mutyikra jellemző működés, a korrupció, a háttérkavarások levegője. Hallottam apukáktól, akiknek a gyerekük focizik, hogy 40 ezret kell adni az edzőnek, hogy játszassa a gyereket, de a labdarúgás csapatsport. Nehéz eldönteni, ki a jobb, abban mindig van szubjektív elem.

Az egyéni és jól mérhető sportokban azonban egészen más a helyzet. Ha két futó odaáll a rajtvonalra, akkor nincs mese, az a jobb, aki előbb ér a célba. Ezért van az, hogy az amerikai olimpiai válogató végtelenül érdemalapú, aki megnyeri a versenyt az olimpia előtt, azt indítják. Lehet az akár egy no name senki egy világbajnokkal szemben.

Ilyen a pingpong is. Odaáll két lány vagy srác, és aki győz, az a jobb.

Az második legsikeresebb sportágunk az asztalitenisz

A pingpong történelmileg a második legsikeresebb sportunk, még ha ezzel nincsenek is tisztában a maiak. Ez volt sokáig a legtöbb világbajnoki aranyat hozó sportág, és csak az utóbbi évtizedekben előzte meg a kajak-kenu. De a világon a mai napig mi vagyunk a második legeredményesebbek asztaliteniszben Kína után. Igazából senki nem ér a nyomunkba.

A Klampár–Jónyer–Gergely-korszakban pedig mi voltunk, akik megtörték Kína dominanciáját, és Klampár játékstílusa újította meg a sportágat. Kínában több tucat, a játékát elemző könyvet írtak róla. Abban a korszakban minden magyar gyerek pingpongozni akart. Akkor nagyjából 30 ezer igazolt versenyző volt az országban. Ma ez a szám csupán 3000 körüli, míg az utánpótláskorú versenyzők száma 1000 alatti.

Egyre kevesebben teszik fel az életüket az asztaliteniszre. Már csak a nagyon elkötelezettek, főleg a volt versenyzők gyerekei. Ezek a szülők időt és pénzt nem kímélve próbálnak nemzetközi szintű versenyzőket nevelni.

Ez valódi áldozat, ugyanis semmi garancia, hogy a gyerek tényleg tehetséges lesz, nem hagyja abba a sportot tinikorában, vagy nem sérül le. Szenvedély és kockázatvállalás nélkül ez nem lehetséges. Ezek a családok és játékosok nem várhattak soha túl sokat a magyar szövetségektől, mert ebben a sportban itthon nincs sok pénz. A játékosok külföldi bajnokságokban játszanak, főleg Németországban, ahol megbecsülik őket, és ahol Bátorfi Csilláról utcát neveztek el.

Itthon nem reménykedik senki utcanévben, sőt pénzben sem. Elég, ha felhúzhatja a címeres mezt, és nemzetközi versenyeken képviselheti hazáját. Ez önmagában nem tragédia. Az viszont már problémás, hogy ez az elvárás is soknak bizonyult az utóbbi időkben.

A nemzetközi versenyre nevezése mint fegyver

A magyar asztalitenisz meglátásom szerint nagyrészt megszűnt érdemalapú sportnak lenni. Két éve új vezetést kapott a szövetség. A vezetők kívülről jöttek, a hírek szerint közel állnak a Fideszhez. Persze ez önmagában nem jelentene rosszat, mert a felhatalmazást arra kapják, hogy felvirágoztassák a sportot, nem arra, hogy privatizálják.

Ők azonban az utóbbi úton indultak el. Egészen abszurd dolgokat tesznek. Intézkedéseik egyaránt sújtják a még aktív felnőtt és utánpótlás-generációt, az edzőket, a klubokat. Harctérré tették a szövetséget, és saját hatalmuk bebetonozásával, valamint saját köreik helyzetbe hozásával foglalkoznak a jövő helyett. Tevékenységüket egyáltalán nem lehet sikeresnek nevezni, amit legjobban az mutat, hogy Magyarország a második legtöbb világbajnoki arannyal rendelkező nemzetként idén először nem volt képes férfi egyéni versenyzőt kvalifikálni a most zajló világbajnokságra, ahova még Madagaszkár is kijutott.

Ez nem véletlen, ugyanis a nemzetközi versenyeken, ahol pontokat lehetne szerezni a kvalifikációhoz, csak azokat a fiatalokat engedik indulni, akik az ő köreikbe tartoznak. A pingpongban a nemzetközi versenyek többségére csak a nemzeti szövetség tud versenyzőket nevezni, a játékos maga nem kvalifikálhatja magát. Régen ilyen volt a tenisz is, de ott már több évtizede megszüntették ezt a metódust.

A magyar pingpong érdeke az lenne, hogy a legjobb játékosok és legjobb teljesítményt nyújtani képes gyerekek jelenjenek meg ezeken a versenyeken, mert az növeli ranglistapontjaikat, amivel az eljövendő világversenyekre kvalifikálnak. Ha a magyar csapat magasabb ranglistapontokkal rendelkezne, akkor például a közelgő EB-n jobb sorsolást kapna.

A szövetség azonban máshogy döntött, a nevezés engedélyezését fegyverként használja azok ellen, akik nincsenek benne a preferált csoportban. Számukra több esetben azt sem teszi lehetővé, hogy a saját költségükön nevezzenek nemzetközi versenyre, igaz erre szinte senkinek nem volna lehetősége. Ezért a tavalyelőtt még a világranglistákon magasan jegyzett versenyzők mára kikoptak onnan – néhány preferált gyerek kivételével.

A teljesítmény nem, csak a haverság számít

A nem támogatott gyerekeket nemcsak nemzetközi versenyre nem engedik, de nincs esélyük a válogatottba kerülni sem – teljesítménytől függetlenül. A jogi indoklásuk az, hogy aki nem írt alá hosszú távú szerződést a szövetséggel, annak nincs esélye a válogatottságra, és azt nem is nevezik nemzetközi versenyekre, nem viszik edzőtáborokba.

Ilyen szerződés korábban sohasem létezett, és nagyon előnytelen annak, aki nincs a priorizáltak között. Láthatóan csak azért született meg, hogy legyen indok kizárni azt, akit ki akarnak zárni.

Így olyan helyzet alakult ki, hogy több fiatal tehetség – akikből ebben a pillanatban nincs túl sok –nem indulhat nemzetközi versenyeken, több esetben még saját költségen sem.

Az egész helyzet a felnőtt országos bajnokságon (OB) vált még nevetségesebbé. Ezen ugyanis bárki elindulhat, és ott érdemalapon derül ki, hogy ki játszik jobban.

Egy mindenből kizárt 12 éves, tehetséges lány, Fazekas Lizi, aki az európai ranglisták élén állt, de a fent jelzett okokkal összefüggésben már nem mehet még saját költségen sem nemzetközi versenyre, és a válogatottságról sem álmodhat, végigverte a felnőtt mezőnyt, és a legjobb nyolc közé jutott, úgy, hogy még felnőtt válogatottat is búcsúztatott. Ezt a kislányt – mellesleg – az európai szövetség külön pénzügyi támogatásban szerette volna részesíteni, Európa tíz legnagyobb ígéretének egyikeként. A támogatást a szövetségen keresztül tudták volna csak eljuttatni neki. Ezt azonban a szövetség visszautasította, mondván, ő nem válogatott. A pénz így elveszett.

Az OB-n egy 16 éves lány, Barcsai Sophie – akit szintén kitettek a válogatottból, és ő sem mehet nemzetköz versenyekre – még az előzőnél is jobban szerepelt. A négy közé jutott, számos, a szövetség által támogatott versenyzőt búcsúztatott, és ott is csak a magyar legenda, Póta Georgina állította meg. Aztán női párosban ezüstérmet szerzett, majd vegyespárosban 17 éves fiú partnerével, Varga Botonddal szintén a döntőig menetelt, és ott az EB-bronzérmes páros tudta csak megverni őket.

Mellesleg a srác is feketelistán van annak ellenére, hogy a férfi felnőtt ranglista második helyén áll. Egyedüliként képviselhetné hazánkat sikerrel az U17-es versenyeken, mert magasan a legjobb ebben a korosztályban. Ő szintén nem kapott meghívást a válogatottba, és nem mehet nemzetközi versenyekre annak ellenére, hogy tavaly év elején meglehetősen jó eredményei voltak még. Például megvert 3:0-ra egy iráni versenyzőt, aki két hónappal később legyőzte a világelsőt. Mellesleg 3:0-ra verte legutóbbi meccsükön a szövetség által minden fronton szerepeltetett kiemelt magyar játékost is. Ezek persze csak a leglátványosabb esetek.

Meghekkelt választási rendszer

Az új sportági vezetőség egyik első érthetetlen intézkedése a legnagyobb hírű klubok szétverése volt. Mára kiderült, ez csupán hatalmi pozíciójuk bebetonozása miatt volt szükséges.

Talán a Statisztika nevét még azok is ismerik, akik nem játszották soha ezt a sportot. A legsikeresebb magyar klub volt, számos trófeát nyert Magyarországnak. Ebből a klubból, ahol sokszoros magyar bajnokok játszanak, egyszerűen kizárták a versenyzőket, mondván holnaptól nem jöhetnek be, és felszámolták a klubot, kirakták onnan a külföldi edzőpartnereket, akik a válogatottal edzettek. Később megszüntették olyan legendás egyesületek támogatását, mint a KSI, a BVSC, a Budaörs vagy a Dunakeszi, ahol a legjobbak játszottak.

Miért volt erre szükség? A választási rendszer miatt. Ugyanis a klubok teljesítményalapon delegálhatnak küldötteket a közgyűlésre, amely az elnökséget választja. Ezért létrehoztak egy teljesen kirekesztő rendszert, ami véleményem szerint semmibe veszi az érdemalapú sportot, és leválthatatlanná teszi őket.

Tizenegy kiemelt klubot jelöltek ki, amelyek kizárólagosan részesülnek pénzügyi támogatásban. Ezek a klubok eredményeik után háromszor annyi pontot kapnak, mint a többi. Ezek a pontok a közgyűlésen való részvételre és a sportág jövőjébe való beleszólásra jogosítják fel őket. Van tehát például egy nem támogatott klubban egy magyar bajnok, egy ezüstérmes és egy bronzérmes, ezzel szemben egy támogatott klubban három ember, aki ötödik, hatodik és hetedik, mégis ők küldhetnek embert a közgyűlésbe, és nem az első klub, amely mellesleg egy fillér támogatást sem kap.

Ezt a döntést az elnökség 10:0 arányban hozta meg. Égbekiáltó igazságtalanság, amely olyan emberek döntésének következménye, akik úgy tesznek egy haldokló sportág vezetésében, mintha az Elnök emberei sorozatban lennének a Fehér Ház vezetői. A klubok és játékosok között olyan megosztottság alakult ki, hogy sokéves barátságok szűntek meg, és már nem képesek őszintén egymás sikerének szorítani. Ez persze csak a jéghegy csúcsa. Rengeteg fiatalt kedvetlenítenek el, sok régi, nagy múltú edzőt és más szakembert tolnak partvonalra, és teszik tönkre ezzel a sportot.

Mi ez, ha nem a nagyon kevés tehetség elpazarlása? Miért kell a következő generációknak azzal szembesülniük, hogy hiába tették fel az életüket erre a sportra, hiába érnek el jó eredményeket, hiába vernek meg olyan játékosokat, akik nemzetközi versenyekre járnak, nem kapnak lehetőséget? Miért kell azt gondolniuk, hogy nem baj, majd külföldön folytatjuk? Ugyanis ajánlatokat kapnak külföldi csapatoktól, meghívják őket más országok válogatott edzéseire. Miért kell azt gondolniuk, hogy a hazájuk, Magyarország olyan hely, ahol nem becsülik meg a teljesítményt és tehetséget?

Ha a kormány azt állítja, hogy hisz a sport közösségépítő erejében, akkor vajon miért hagyja, hogy egy közösséget ilyen módon szétromboljanak. Lássuk jól, ezekben a körökben jelenleg azt mondogatják: nem baj, majd megbukik a Fidesz, és akkor jobb lesz. A sport érdemalapú működését a magyar asztaliteniszben jelenleg magánérdekek akadályozzák.