Járványosan terjednek a lelki betegségek, vagy a normalitás szorul vissza?

Képzeljünk el nagyon furcsa, utópisztikus világot, amiben a gyerekek felének van valamilyen pszichés problémára vonatkozó diagnózisa. Mit gondolnánk erről? Hogy mindenki beteg, vagy azt, hogy a lelki problémák kultusza uralkodott el, és a szülők, a pedagógusok és a pszichológusok összefogva próbálnak mindenkit, aki eltér egy ideális átlagtól, beletuszkolni egy kórképbe. Ez már nem a szép új világ utópiája, ez maga a valóság. A pszichés problémák lettek az új horoszkóp, és a pszichológusok az új asztrológusok. Eljött a diagnózisdivatok eddigi legsúlyosabb és legkíméletlenebb formája.

Az asztrológiai és személyiségelemzések titka – a Barnum–Forer-hatás

Az embereket évezredek óta hajtja az olthatatlan vágy, hogy megfejtsék személyiségük és sorsuk titkát. A legnépszerűbb válaszokat nagyon hosszú időn át a horoszkópok szolgáltatták, amelyeket legalább ötezer éve készítenek asztrológusok. Az első tudományosnak hangzó személyiségelméletet az ókorban, a Kr. e. 5. században Hippokratész alkotta meg. Az asztrológiát később a tudomány zárójelbe tette, de a frappánsan hangzó diagnózisok és személyiségelemzések ellenére úgy tűnik, még mindig nem kerültünk sokkal közelebb a végső titokhoz. Az asztrológiát persze már áltudományos babonának tartjuk, pedig a pszichológia tudományos eredményei is mutatnak némi hasonlóságot vele.

Az 1960-as, ’70-es évek fordulóján Michel Gauquelin francia pszichológus-statisztikus egy rendkívül szellemes kísérletben cáfolta meg az asztrológia hitelességét. Az Ici Paris című újságban hirdetést tett közzé, amelyben ingyenes, személyre szabott horoszkópot kínált az olvasóknak, ha visszajelzést adnak annak helyességéről. A válaszadók 94%-a úgy vélte, hogy a megkapott leírás illik rá, és „nagyon pontosnak és éleslátónak” minősítette azt.

Természetesen minden résztvevő ugyanazt a horoszkópot kapta, születési időpontjától függetlenül. Az igazi csavar, hogy ez egy valós személy, Franciaország leghírhedtebb sorozatgyilkosa, dr. Marcel Petiot horoszkópja volt. Az emberek mégis örömmel ismertek magukra.

Ezt a jelenséget, amelyet Barnum- vagy Forer-hatásnak neveznek, Bertram R. Forer már 1948-ban bebizonyította egy kísérlettel. Ott nem horoszkópokat, hanem személyiségteszteket töltetett ki diákokkal, majd mindenkinek ugyanazt az eredményt adta, ennek ellenére közel százszázalékos pontosságúnak érezték az elemzést. Ezek a kutatások rávilágítanak a személyiségelemzés bonyolultságára, és arra kellene ösztönözniük a pszichológusokat, hogy némi kétkedéssel kezeljék őket.

Miért van ez? Mert minden emberi kategória, például a személyiségjegyek, de főleg az olyan összetettebb leírások, mint a pszichológiai, pszichiátriai diagnózisok, nem annyira stabilak, mint a természettudományos fogalmak, kategóriák. Az emberi viselkedés rendkívül összetett és sokféle, ezért szinte bármilyen tulajdonságot vagy tünetet képesek vagyunk magunkban felfedezni. Ennek tudatában kellene minden ilyen témában eljárni.

Az internetes öndiagnózisok világában is tudatosítani kellene a Barnum–Forer-hatást. A végtelen mennyiségben elérhető pszichológiai tesztekkel bárki bármilyen pszichés problémát képes magáról kideríteni, amit aztán lelkes pszichológusok és pszichiáterek örömmel vissza is igazolnak.

Pszichés diagnózisdivatok

A pszichés diagnózisok divatja egyidős a pszichológiával. Ezt egyfelől az elnevezések divatjának is lehetne nevezni: azt jeleneti, hogy hasonló, a személyiséggel összefüggő problémaköröket különböző korokban máshogy neveznek. Másfelől létező jelenség a felismerés divatja is, ami annyit tesz, hogy egy megjelent diagnózis könnyen divattá válik, és a tüneteket egyre többek fedezik fel magukban. Ez talán nem meglepő a Barnum–Forer-hatás tükrében.

A legrégebbi ilyen diagnózis, amelyet már a tizenkilencedik században általánosan használtak, és szinte bármire rá lehetett húzni, a hisztéria volt. Aztán jött a neurózis – aminek, ahogy mondták, az oka a modern élet feszültsége. Ezt az érvet aztán szinte minden következő generáció esetében használták. Majd megjelent a depresszió mint diagnózis, habár akkor még idegösszeroppanás néven emlegették.

Az ötvenes években jött a Valium-korszak. Akkoriban boldog-boldogtalannak ezt a gyógyszert írták fel. „Hódítottak” a szorongásos zavarok, jellemzően a középosztálybeli családanyáknál. A legkülönösebb kórkép talán a frigiditás volt. Pszichoszexuális zavarnak tartották, mellyel a nők szexuális passzivitását írták le és magyarázták.

Már a ’70-es években megjelent diagnózisként az anorexia nervosa és a bulimia. Aztán a ’80-as évek végén megérkezett a depresszió-diagnózis újabb hulláma. (Ez szorosan összefüggött a Prozac 1987-es megjelenésével, ami több kutatás szerint önmagában növelte a diagnózisok számát, vagyis egyfajta betegségmarketing-hatása volt. Még a világ legboldogabb országában, Dániában is a nők legalább 12 és a férfiak 7%-a is szedi ezt a gyógyszert).

A ’90-es évek hozták el a ma is „népszerű” borderline személyiségzavart, és a PTSD (poszttraumás stressz szindróma) női formáit. A tinédzser lányok önsértése ekkor kezdett klinikai kategóriává válni.

Itt érkezünk el a mához. A depresszió és borderline kifejezések helyett/mellett elkezdték a bipoláris zavar diagnózisát is használni. „Slágerdiagnózisként” megjelent az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar), amit már nőknél is diagnosztizáltak, és az addig szintén csak a férfiaknál ismert genderdiszfória is megjelent a lányoknál. Talán soha nem látott mértéket öltöttek a diagnosztizált evészavarok, és terjed az autizmus.

Ahogy mondtam, a leírások nagyon sok esetben hasonló tüneteket takarnak. Például a 19. század hisztériás rohamai ma valószínűleg pánikzavarként, PTSD-ként vagy konverziós zavarként kerülnének diagnosztizálásra.

Mára ezek a kategóriák egyformán érintenek férfiakat és nőket, habár még mindig a nők adják a többséget. A huszadik század első felének női diagnózisait kulturális diagnózisnak nevezik a feminista mozgalmak, mondván, ezeket nagyrészt a kor nőképének való megfelelés hozta létre, ezért főleg kulturális okai voltak.

Nagyon fontos megjegyezni, mindez nem azt jelenti, hogy egyébként ne léteznének lelki problémák, lelki betegségek. Amiről beszélek, az az a fajta kényszeres társadalmi működés, amiben minden egyes, a normálistól eltérő (sok esetben átmeneti) emberi működést, különös személyiségszerkezetet azonnal besöpörnek valamilyen diagnózis zsákjába. Tegyük hozzá gyorsan: ez bizonyos tekintetben éppen azoknak rossz, akik valódi segítségre szorulnak.

Horoszkóp vagy diagnózis

A pszichés diagnózisok divatja mellett a huszadik században végig népszerű volt a horoszkóp. A kettő között azonban van egy lényeges különbség. A horoszkópban leírt személyiségjegyeket nem kezelik gyógyszeresen, még akkor sem, ha szinte szóról szóra megegyeznek egy tünetcsoporttal. Nem tipikus eset, hogy miután megkaptuk a horoszkópunkat, orvoshoz rohanunk, hogy kérem, ez nekem így nem jó, gyógyítsanak ki ebből, nem szeretnék ilyen lenni. Pedig, mint alább láthatjuk, akár ezt is tehetnénk. Alább három hasonló leírást mutatok be.

 Az első:

• Szétszórtság, feledékenység, feladatok be nem fejezése.
• Állandó mozgásigény, fészkelődés, túl sok beszéd.
• Türelmetlenség, mások félbeszakítása, meggondolatlan cselekvés.
• Időbeosztási problémák, tárgyak elvesztése.
• Unalom, tartós feladatok kerülése.

A második:

• Szétszórt, felszínes, nehezen koncentrál egy dologra.
• Gyorsan megunja a dolgokat, nem viszi végig, amit elkezdett.
• Túl sokat beszél, hajlamos másokat félbeszakítani.
• Ideges, nyughatatlan, mindig mozgásban van.
• Nem alkalmazkodik a környezetéhez.

A harmadik:

• Impulzív, előbb cselekszik, aztán gondolkodik.
• Felelőtlenségre hajlamos, nem szereti a szabályokat és korlátokat.
• Túlzottan optimista, figyelmen kívül hagyja a realitásokat.
• Könnyen elveszíti a türelmét, ha valami lassan halad.
• Szórakozott, feledékeny.

Ezek nagyon hasonló személyiségeket, mondjuk úgy, diagnózisokat takarnak, de mégis komoly különbségek van az illető életére vonatkoztatott következményeikben.

Az első sor az ADHD hivatalos diagnosztikai elemeit takarja (DSM-5 alapján), a második az Ikrek csillagképben születettek leírása, a harmadik pedig a Nyilas horoszkópjának része. A hasonlóság ellenére az elsőt gyógyszerrel kezelik és betegségnek, zavarnak, disordernek tartják. A másik kettőt pedig tudománytalan marhaságnak, mely esetekben inkább a hiszékenységet kéne kezelni. Ennek ellenére, mint láthattuk az első fejezetben, bármelyiket kapják kezükbe az emberek, mindegyikről úgy gondolják, őket írja le. Mert nagy többségünk időnként szétszórt, elveszít valamit, nem fejezi be a feladatait, türelmetlen és nem bírja az unalmat.

Az igazi különbség azonban a folytatásban van. A horoszkópkészítők tisztában vannak azzal, hogy minden negatív tulajdonságnak van pozitív párja is, és azt javasolják, hogy azokat fordítsuk az előnyünkre. Az ADHD kezelése azonban a negatív tulajdonságok eltüntetésében látja az utat, és nem a pozitívak erősítésében.

Lássuk, hogyan folytatódik a horoszkópok leírása, mik a személyiségjegyek pozitívumai.

Az Ikrek esetében

• Rendkívül szellemes, gyors észjárású, tanulékony.
• Könnyen alkalmazkodik, nyitott az újdonságokra.
• Kreatív, ötletgazdag, képes több dologban is otthon lenni.
• Társaságkedvelő, jó kommunikátor.

A Nyilas esetében

• Lelkes, energikus, tele van életerővel.
• Szabadságszerető, kalandvágyó, új élmények keresője.
• Optimista, másokat is képes lelkesíteni.
• Őszinte, közvetlen, nyitott gondolkodású.

Azt hiszem, ezzel világossá is tettem a problémát. Ha be tudjuk bizonyítani, hogy a horoszkóp leírásában bárki magára ismerhet, akkor a betegség leírt tüneteivel is csínján kell bánnunk. Illetve még annál is óvatosabban, mert ha valaki Nyilas, annak nincs következménye a megítélésére, ezzel szemben az ADHD egy diagnózis, ami egy, úgymond, problémás személyiséget takar, akit speciálisan kell kezelni, az oktatásban speciális igényű, és így tovább. A szülő nem azt mondja, hogy „a fiam olyan szétszórt, hogy állandóan elveszíti a kulcsát, az iskolában bűnrossz és nem figyel”, hanem azt mondja, hogy „a fiam ADHD-s, és gyógyszerrel kezelem”.

Erre mondja Nick Haslam ausztrál pszichológus, hogy a mentális diagnózisok expanzióját látjuk a világban.

Egyre több viselkedésfajtát vonnak be pszichiátriai kategóriák alá. Ez pedig azért van, mert a szakma és a társadalom újraértelmezi, mit tekint „normálisnak” és „kórosnak”. Már nem lehet csak úgy szétszórtnak, elevennek, visszahúzódónak, szomorúnak, magunknak valónak lenni, mert ez mind diagnózis. A diagnózisokkal pedig az a baj, hogy működik velük kapcsolatban a Haslam és Ian MacDougall Hacking filozófus által leírt looping-hatás, vagyis a visszahatás, az önbeteljesítő hurok. A diagnosztizáltra a környezete és ő maga is elkezd a diagnózisának megfelelően tekinteni, ezzel pedig bezárja egy skatulyába, és arra ösztönzi, hogy a diagnózisnak megfelelően viselkedjen, környezetét pedig arra, hogy így tekintsen rá.

Az új, szűkebb normalitás

Ahogy láttuk, a normalitást a társadalom és a szakma is kezdi egyre szűkebben értelmezni. Ennek pedig súlyos hatásai vannak.

Hogy mennyire súlyosak, nézzük meg az Egyesült Államok pszichés betegségekre vonatkozó adatait. A 12–17 évesek 11,4 %-a rendelkezik ADHD-diagnózissal, a 3–18 évesek 3 %-a autista, a 12–17 évesek 20,1 %-a depressziós. Poszttraumás stressztől szenved a 13–18 évesek 5 %-a, szorongásos zavaroktól a 3–17 évesek 7,1 %-a, és viselkedészavarban szenved 3,5%-uk. Ezenkívül még diagnosztizálnak evés-, alvás-, tanulási és személyiségzavarokat. A számok között nyilván vannak átfedések, de csupán egyetlen évben, 2023-ban a 12–17 évesek több mint 30%-a kapott valamilyen kezelést, és közülük 13,9%-ot gyógyszereztek.

Azok aránya, akiknek valaha diagnosztizált módon küzdöttek pszichés problémákkal, 49,5%. Ez pedig egyértelműen mutatja, hogy nem a gyerekekkel, hanem a felnőtt világgal van a baj, mert ha a gyerekek fele tér el a normálistól, akkor a normálissal mint kategóriával van gond.

A kérdés számos aspektusát lehet itt azonosítani, én itt hármat írok le, de ebben a tanulmányban részletesen elemzik az ADHD-t, a The Loss of Sadness: How Psychiatry Transformed Normal Sorrow into Depressive Disorder című könyvben pedig a depressziót, mint a természetes időszakos szomorúság diagnózissá tételét.

Az egyik jelenség, amire érdemes felhívni a figyelmet, a szülői és tanári felelősség. A karrier, a jó iskolai előmenetel kérdése, az az állítás, hogy ha „nem jó iskolába” jár a gyerek, „nem kap megfelelő nevelést”, akkor nem lesz sikeres felnőtt, új vallássá vált.

A tanárok és a szülők is rosszul viselik, ha a gyerekük nem viselkedik megfelelően, „normálisan”. A fentebb leírt tüneteket kórosnak, nem tartják őket természetesnek. A mai világban olyan szűkre húzták meg a normalitás határait, hogy abba rengeteg gyerek már nem fér bele. A szülők nem akarják elfogadni, hogy az ő gyerekük „hibás”, nem olyan, amilyennek megálmodták – és elviszik az orvoshoz „megjavíttatni”.

De van itt más is. Egy iskolában már az osztályból sem lehet kiküldeni a gyereket, ha nem viselkedik „normálisan”. Ezért a szülőknek és a tanároknak nagyon kevés eszközük maradt, és egyszerűbb a frusztrációjukat úgy elfojtani, hogy diagnosztizáltatják a gyereket. Így már nem a nevelés felelőssége, hanem orvosi kérdés a gyerek viselkedése. Vagyis nem a gyerek nevelése a probléma, hanem a betegség, a zavar, amivel meg kell küzdeni. A szülő és a tanár pedig keveset tehet, csak várja az ördögűző/pszichológus segítségét.

És van egy másik jelenség, amit a diagnózisok presztízsfunkciójának is neveznek – ez részben ellenkezője az előzőnek. Egyes szülők különlegesnek, egyedinek szeretnék látni a gyermeküket. Már többen rámutattak arra a jelenségre, hogy ezek a diagnózisok azért népszerűek a középosztálybeli szülők körében, mert „megkülönböztető jegyként” szolgálnak: nem „rossz” a gyerek, hanem „különleges neurológiai működésű”. Ez részben a hírességek hatása. Számos celeb nyilvánosan vállalja, hogy a divatdiagnózisok közül valamelyikkel ő is rendelkezik. Ez pedig ösztönzőleg hat bizonyos szülőkre.

A harmadik tényezőt a gyakorlati előnyök jelentik. A gyerek kaphat iskolai felmentéseket, különleges bánásmódot. Bizonyos országokban jogosultságot szerez különleges kezelésekre, de néhol még szociális juttatás is jár utána, vagy extra szabadnap a szülőknek. Ez is komoly motiváció a diagnózisra.

Mindaz, amiről beszélek, természetesen nem korlátozódik csak a gyerekekre. A házassági problémákat egyesek a férj vagy feleség diagnózisával és gyógyszerezésével próbálják megoldani.

Az sem utolsó szempont, hogy a diagnózisban érintettek akár legálisan is szedhetnek amfetamin-származékokat, ami sokaknak elég motiváció, még az én ismeretségi körömben is. Ezek még komoly károkat sem okoznak, amennyiben az nem válik függőséggé és drogproblémává. A ’60-as, ’70-es években azonban komoly függőségi válság alakult ki, az angolszász nyelvterületen a „mother’s little helper” volt a pirulák beceneve – a Rolling Stones ezt meg is énekelte. Ma sokkal kontrolláltabb a fogyasztás, de a két jelenség alapjaiban nem választható el egymástól.

Ebből a körből látszólag nincs kitörés. A gyógyszergyártók, melyek egyre több szert adnak el, örülnek. Egyre több klinika jön létre az új diagnózisokkal összefüggésben. Egyre több szakember képezi át magát, egyre nagyobb a médiajelenlét, a Facebook-reklámok ontják az ADHD- és egyéb teszteket. A legrosszabb pedig, hogy – a horoszkóppal ellentétben – ezek ítélete, hitelessége nem kérdőjelezhető meg és nem kritizálható, mert a tudomány módszereivel készültek.

Mindennek ellenére azonban ez is csak egy divat. A következő generációk valószínűleg majd ezt is kulturális diagnózisnak nevezik. Éppen ezért biztosak lehetünk benne, hogy egyszer ennek is vége lesz. De abban is biztosak lehetünk, hogy betölti a helyét majd valami más, mert ha száz éve léteznek változó divatok, akkor azok mögött komoly lelki igény áll. Nagyon jó lenne azonban, ha – látva a gyerekek érintettségét – változás állna be, mert nagyon rossz az irány. Ehhez persze alapvetően a gyerekneveléshez és a normalitáshoz fűződő viszonyunknak kellene változnia, de ennek egyelőre semmi jelét nem látom.

Borítókép: illusztráció / fotó: Jaap Arriens / NurPhoto / NurPhoto via AFP