Sok szó esik róla, hogy karácsony körül nemigen lehet lázadni, sőt háborúzni sem illik, mert mindenki mással van elfoglalva. Ez manapság alapvetően így van („cause summer’s here and the time is right for fighting in the streets, boy!” – énekelte Mick Jagger 1968-ban az év másik végéről), mármint a lázadásokat tekintve, a háborúk, köszönök szépen, elvannak ilyenkor is, de ez sem szentírás, hogy stílszerű legyek. A karácsonyi ünnepkör tele van komoly és vicces lázadásokkal, és egyben a lázadás – „az elnyomottak fesztiválja” – vallási és fogyasztói megszelídítésére irányuló igyekezettel.
Karácsony közeledtével rengeteget lehet írni, vitatkozni arról, hogy már az ünnep sem a régi, a szeretetbe belerondított az anyagi habzsolás, urambocsá a politikai is, kihez a Jézuska jön, kihez a Mikulás, vagy éppen a Télapó (Mikulás a Télapó ellen, ez újabb törésvonal, megannyi fél- és töredékinformációval felvértezve) – de mindegy is, hogy ki jön, ki hozza az ajándékokat, mert üzlet ez mindenképpen. Frivol, profán, anyagias és zaklatott.
„Kiskarácsony, nagykarácsony…”
Pedig karácsonykor, mikor a Kisjézus megszületett, hagyományosan a szeretetet ünnepeljük, a családot, csingilingi, tömjénfüst, összetartozás és fenyőillatosító, egy évben egyszer látott idős nagynénikék érzelemtől remegő bajuszszőrein halászlécseppek csillognak, egy évben egyszer látott nagybácsik izgatott pálinkaszagú rikoltással dőlnek bele az utolsó pillanatban vásárolt görbe karácsonyfába.
Mert ez itt egy keresztény ünnep, egy családi ünnep, és – hovatovább itt tartunk – egy nemzeti ünnep is, hiszen Lenin híres alapfokú számtanpéldáját permutálva: kereszténység + család = nemzet.
Ezt mondják nekünk.
Mindez persze csupán kitalált hagyomány. (Leszámítva a karácsonyfába dőlő nagybácsit. Ő határozottan autentikus jelenség – mindazonáltal nincs benne semmi explicit karácsonyi.)
Kezdjük azzal, hogy a karácsony sosem volt az elmúlt évszázadot leszámítva kiemelt keresztény ünnep, sőt jobbára még keresztény sem. Különféle pogány vonatkozásai persze szintén közismertek (alig van olyan magazin vagy internetes híroldal, ahol a sajátos karácsonyi uborkaszezonban ne jelennének meg cikkek a karácsony pogány gyökereiről.) Ilyenkor többnyire szemérmesen elhallgatják e napfordulós hagyományok határozott orgiasztikus stichjét (amit szó szerint örömteli módon próbálnak újjáéleszteni a legkülönfélébb nyugati újpogány és misztikus feminista szekták, boszorkánykovenek és adultharrypotter-bálok – bár azt hiszem, a magam részéről mindenképpen elröhögnék egy olyan csoportszexet, ahol a furcsa jelmezekbe öltözött, hmm, aktorok aktus közben Kübeléhez és a Földanyához fohászkodnak).
Újabb kitalált hagyomány. (Bár szerintem ez viccesebben van kitalálva.)
Mindenesetre a főbb keresztény ünnepek között a karácsony nem szerepelt; valóban a különféle pogány fényünnepek ellensúlyozására találta ki az egyház, de éppen ezért mindig maradt valamiféle szaturnáliajellege. A középkorban a karácsony leginkább az ivásról, a „fordított napról” szólt, határozott karneváljelleggel. Mulatság volt, társadalmi szelep, és persze a millenáris várakozások szimbolikussá emelt (és így lefokozott, idézőjelbe tett) egyenlőségképének megjelenítése. Itt gyökerezik az a 19. században azután alaposabban kimunkált kép, hogy a karácsony (az univerzális Megváltó születésének ünnepe) valamiképpen egalitárius jelentőségű is. (A gazdagot, aki ilyenkor is gonosz, végül csak elviszi az ördög, aki mindig ott sunnyog a leghosszabb éjszakák részleteiben is, vagy ha nem, hát megjavul, mint Ebenezer Scrooge.)
De nincs mit szépíteni:
Nem is csoda, hogy a magukat komolyan vevő keresztények betiltották.
Cromwell parlamentje előbb 1644-ben „a bűnbánat napjává” fokozta le a karácsonyt, és az embereknek azon kellett boronganiuk, hogy korábban „szemérmetlen karnevállal” ünnepelték. A következő évben aztán a parlament politikai Grincsként viselkedve egyszerűen betiltotta a karácsonyt, részben a pogány hagyományok, a karácsonyi ünneplés erkölcstelensége, részben pedig az ünnep katolikus jellege miatt (a kettőt persze kéjesen összemosták). A fő ok azonban az volt, hogy a boltok és műhelyek december 25-től kezdve 12 napig zárva tartottak, vagy csak alig nyithattak ki, és a józan puritánok igen rossz szemmel nézték az efféle restrikciókat.
Megsínylette az üzlet.
Persze az üzletnek az sem tett jót, hogy az állam agresszíven beavatkozott a kialakult szokásokba. Az 1640-es évek második felében karácsonykor Londont és több nagyvárost állandó lázadások rázták meg; karácsonyista és antikarácsonyista tömegek csaptak össze az utcákon; az előbbiek a nyitva tartó boltokat dúlták fel, az utóbbiak a bezárt üzletekre vetettek csóvát. És mivel a karácsony tilos volt, de a vigadozás nem, hamar visszaszivárogtak a pogány elemek. 1656. december 25-én egy képviselő arról panaszkodott a parlamentben, hogy alig tudott aludni, mert bolond szomszédai egész éjjel zajosan ünnepelték az ostoba napfordulójukat.
Mikor 1660-ban Cromwell minden intézkedését és törvényét semmisnek nyilvánították, a karácsony is visszakapta korábbi formáját. A 12 napos hejehuja szabadjára engedése a restauráció legnépszerűbb intézkedése volt; annyira, hogy az ünnep részévé vált az egykori lordprotektort ábrázoló bábu elégetése is. A karácsonyi tiltást pedig a puritán többségű amerikai gyarmat, Massachusetts Bay örökölte meg, ahol 1659-ben (még a cromwelli rezsim bukását megelőzően) törvényt hoztak, hogy aki „más országok babonái szerint” a karácsonyt bármi módon ünnepli, vagy a karácsonyra hivatkozva nem dolgozik, megsérti az Urat és a közösséget, ezért öt shilling büntetést köteles fizetni.
Persze, a karácsonyistákat, elsősorban az ír bevándorlókat később sem nézték jó szemmel a puritánok utódai. A téli, hideg hónapokban amúgy is gyakoriak voltak a városi lázadások. Sokaknak nem jutott kenyér, kalács meg mégannyira sem.
„Kisült-e már a kalácsom?”
És ezek a sokak – némi politikai noszogatás és rengeteg lélekmelegítő rozspálinka hatására – előszeretettel támadtak a friss bevándorlókra, így a pápista írekre. A karácsonyi mise remek alkalom volt erre. 1806. december 24-én az összeverődött „bandák, matrózok, állástalan munkások” szétzavarták az egyetlen New York-i katolikus templomban, a Szent Péterben összegyűlő hívőket. Másnap visszatértek – ám a misére igyekvő jámbor katolikusok helyett ekkor már nagy csapat, botokkal és késekkel felfegyverkezett ír fenegyereket találtak, és óriási verekedés bontakozott ki. A harc két napon át az egész ír negyedben dühöngött, mintegy négymérföldes körzetben. A hatóságok megpróbálták szétválasztani a küzdőfeleket, mire azok egy rendbiztost is agyoncsaptak. Emlékezetes ünnep volt; a feszültségeket persze az sem igen enyhítette, hogy a rengeteg letartóztatott kizárólag az írek közül került ki.
„Ha kisült már, ide véle!”
Az egész karácsony-ügy tehát roppant ellentmondásos volt; ahány felekezet – és Amerikában akadt elég –, annyiféleképpen viszonyultak hozzá. A társadalmi feszültségekből és a teológiai katyvaszból végül egy író próbált sajátos kiutat teremteni. Washington Irving, aki az 1810-es évek elejétől folyamatosan alakítgatva, New York általa elképzelt holland telepeseinek általa kitalált hagyományaira alapozva (és részben az illuzórikus „jó öreg Angliába” plántálva – mint később Tolkien az ő Megyéjét –, ahol az udvarház gazdája meghívja bérlőit a karácsonyi vacsorára) feltalálta és jól csengő márkanévvé tette a modern karácsonyt. A szeretet családias ünnepét, és a jó Mikulást, aki ajándékokat pakol a gyerekek harisnyáiba (már akinek volt közülük harisnyája). A társadalmi feszültségek miatt bensőségesnek, békésnek és otthonülőnek álmodta meg az ünnepet. A teológiai katyvaszra pedig huszáros vágással reagált – a karácsonyt lényegében minden keresztény felhangjától megfosztotta.
Jézus születése szépen visszaszorult.
Addigra a massachusettsi Boston, a kereskedő- és kikötőváros is rég túljutott már egykori antikarácsonyista puritánságán. Nagyjából akkor, mikor Irving feltalálta a karácsonyt, a bostoni boltosok feltalálták a karácsonyi kirakatot, és 1841-ben már ezrek gyűltek össze megbámulni, mikor egy philadelphiai áruházban megjelent, majd cukorkát osztogatva körbejárt maga az életnagyságú Mikulás.
Az Irving-féle karácsony hosszú távon teljes, máig ható sikernek bizonyult, de persze nem azonnali sikernek. A karácsonyi lázadások még évtizedeken át vissza-visszatértek. Sajátos eset volt az 1826-os „tojáslikőr-lázadás”. A West Point-i katonai iskola kadétjai a karácsonyt hagyományosan házi tojáslikőrrel ünnepelték. Bár az intézményben az alkoholfogyasztás tilos volt, de a tisztek ilyenkor úgy tettek, mintha semmit sem látnának. 1826-ban azonban az iskola új parancsnokot kapott, a mániákusan szigorú Sylvanus Thayer ezredes személyében, aki kerek-perec betiltotta a léha iszákolást. Néhány kadét, köztük Jefferson Davis, az Amerikai Konföderációs Államok későbbi első (és mindeddig utolsó) elnöke, illetve Robert E. Lee, utóbb a konföderációs csapatok főparancsnoka, elhatározták, hogy válaszul olyan tojáslikőrpartit szerveznek, amilyet West Point még sose látott. Tervüket határozott siker koronázta. Irdatlan mennyiségű whiskyt csempésztek a körletekbe, a tojást mind a falhoz csapkodták, majd néhány pohárral később lövöldözni kezdtek. A zajra elősiető tiszteket a mintegy hetven duhaj kadét irtózatosan megverte.
A tojáslikőr-rebelliseket persze hadbíróság elé állították. Sokat kirúgtak közülük az iskolából, de az egész évfolyamot mégsem lehetett leszerelni, így többek között Davis és Lee is megúszták. Különben nem valószínű, hogy ma ismernénk a nevüket, sőt meglehet, a történelem is másként alakul.
1828-ban New York szegényei (és ekkoriban kialakuló híres bandái, mindenekelőtt a Five Points környékén működő legendás Forty Thieves, amire utóbb még Hollywood is felfigyelt) újra óriási karácsonyi ramazúrit csaptak. A késelésekkel és fosztogatásokkal tarkított fiesta győzte meg a városatyákat az első New York-i állandó rendőrőrs felállításának szükségességéről is. Merry Christmas, Gotham City!
A mikulásos, „klasszikus” karácsony tovább finomodott, amikor az amerikai polgárháború idején egy politikai karikaturista, Thomas Nast, a Harper’s Weekly illusztrátora (neki köszönhetjük amúgy a pohos, pénzeszacskó-hasú, dollárjeles-szivaros burzsuj figuráját is), a háborús propaganda számára tovább dolgozott rajta. Sajátos amúgy, hogy ez éppen New Yorkban, Észak fellegvárában történt: a kreol Dél sokkal inkább ragaszkodott a karácsonyhoz, mint a jenki Észak: Alabama már 1836-ban, Louisiana és Arkansas 1838-ban tette hivatalos ünneppé; Északon erre csak a háború után, 1870-ben került sor.
Nast Mikulása a Washington Irving-féle holland csodaapó továbbfejlesztett verziója: korpulens, szakállas alak, egy prémvadász és valami germán manó keveréke, szájában fapipa, csúcsos, prémes sipkáján fagyöngy. Nast egy rajzán a Mikulás egyik kezével ajándékokat pakol az északi katonák kapcájába, másik kezében – kissé meglepő, mondhatni pogány motívumként – a felakasztott Davis elnököt (igen, az egykori tojáslikőr-lázadót) lóbálja.
Ez a Mikulás-kép kitartónak bizonyult; főbb vonalaiban már nem is változott, némi további fazonigazítást 1930-ban kapott – Fred Mizen ekkor rajzolta meg a Coca-Colát ivó figurát, aki mindmáig ott kísért a reklámokban és általában a nyugati kultúrában.
„Mennyből az angyal”
Persze, nem mindenütt a deszakralizált, világias Mikulás hozza karácsonykor az ajándékokat. A Habsburg ellenreformáció talajából kinőtt Monarchia területén több helyen a Jézuska érkezik ilyenkor – aki persze valójában láthatatlan, nem is bíbelődik cipőkkel, harisnyákkal. Valójában nehéz is azonosítani a kereszten megfeszített Megváltóval, a Világ Bírájáról nem is beszélve. Ritka az olyan vallásalapító és kultúrhérosz, aki személyesen magára vállalná egy ilyen fogyasztói ünnep lebonyolítását.
Az ellenreformációs Jézuska tulajdonképpen még profánabb alakja a karácsonyi ünnepkörnek, mint a puritán teológiai vitákból és szociális feszültségekből kinőtt Mikulás. Teljesen deszakralizált alak, bár kétségkívül nehezen ábrázolható, és ebben az aspektusában van valami ősi íz.
„A sok pásztor mind muzsikál”
Ám akadnak azért igazi (igazibb?) mikulások is a történelemben. Az 1970-es évek első felében véget ért a világháborús pusztításoknak köszönhető fellendülés (ezt a cinikus szóhasználatot, miszerint „köszönhető”, ne az én szememre tessék vetni, így működik a kapitalizmus), és a politikai-tudati válságot (az 1968-as nyugati eseményeket) stabil gazdasági válság követte. 1974-re Dániában (és a „skandináv modell” többi szociáldemokrata jóléti államában) is megugrott a munkanélküliség, zuhanni kezdett az életszínvonal, bizonytalanná vált az élet.
A „hatvannyolcas” gyökerű mozgalmak közül több radikalizálódott ekkor, abban az értelemben legalábbis, hogy az ideológiai-morális alapú tiltakozás új (valójában nagyon is régi) társadalmi dimenziókat kapott, míg a polgárpukkasztó akcionizmus megtermékenyítette a munkásmozgalom klasszikus küzdelmeit.
1974 karácsonyán például a dániai radikálbalos Solvognen színházi csoport tagjai „Mikulás-offenzívát” indítottak az állam ellen. Bősz, görkorcsolyákon száguldó Mikulások és krampuszok támadtak vasvillával államigazgatási épületekre, a gyerekeknek pedig a „nép valódi történetéről” szóló könyveket osztogattak.
Legemlékezetesebb akciójuk azonban az volt, mikor egy nagyáruházra zúdult rá a mikuláshadsereg. A polcokon lévő árut kiosztották a vásárlók között. „Ma senkinek sem kell fizetnie!” – kiabálták. Céljuk az volt, hogy „a munkások visszakaphassanak valamit abból, amit a kapitalisták elvettek tőlük”. Az akciónak természetesen a rendőrség vetett véget, mikor – a jelen lévő gyerekek felháborodott sírásától kísérve – letartóztatta a Mikulásokat.
Hogy mi ebből a tanulság? Ha akarjuk, igenis létezik a Mikulás. És persze, a Grincs is valóság: egyenruhát hord, és bármikor készen áll rá, hogy megbilincselje és börtönbe zárja a fantáziánkat.
Szóval, van itt minden, mint a vurstliban. Ősi pogány rítus. Régi keresztény ünnep. A fény visszatér. Jézus megszületett. A kereszténység örve alatt rendezett pogány kicsapongás. Bűnös, tiltott szentségtörő bacchanália. Rossz az üzletnek. Részeg fosztogatás. Osztályharc. Tovaris Télapó. Családi ünnep, a szeretet ünnepe. Fehér karácsony. Fekete péntek. Piros-fehér kabát. Jó az üzletnek. Szentséges éj. Rudolf, a vörösorrú rénszarvas. Jézuska. Mikulás. Gyedmaróz. A nemzet összetartozása. Karácsonyi rege. Levesosztás. Ma ne rúgj a hajléktalanba! Fenyőillat. Kádakban fuldokló pontyok. Szomorúság, magány, öröm, család. Összetartozás. Ajándék. Ez a nap.
Munkaszünet, mert – hálisten! – nem vagyunk puritánok.
„A Munka Kötelesség, mondta Sri Krisna; a Munka Szeretet, mondta Miurunk Jézus; a Munka Erény, mondta Mohamed próféta; a Munka Imádság, mondta Szvámi Vivékánanda; a Munka Igazság, mondta Mahatma Gandhi; a Munka egy Hosszú Menetelés, mondta Mao elnök; a Munka Hazafiság, mondta Sztálin generalisszimusz; a Munka a Nemzet, mondta Sir Winston Churchill; a Munka Szabadság, mondta Hitler vezér; a Munka Biztonság, mondja az ENSZ; a Munka Kötelesség, mondja a Világbank. A Munka Imádság – tehát higgyetek, bérmunkások! És a bérmunkások tulajdonképpen egy lépéssel tovább mennek, és úgy hiszik, hogy »jobb imádkozni, mint dolgozni«. És a munkások, mivel már csak ilyenek, nemcsak hiszik ezt, hanem ennek megfelelően cselekszenek is. Mindent megtesznek ennek érdekében. Ezáltal az ünnepek visszanyerték szentségüket” – írta 1997-ben az indiai aktivistákból álló Kammunist Kranti csoport Ballada a munka ellen című füzetében.
Boldog karácsonyt, akit érint. Szóval, szinte mindenkit: a karácsony a leginkább globalizálódott ünnep, Észak-Koreán kívül valamilyen formában lényegében mindenütt ünneplik valahogy, messze túlterjeszkedve a kereszténység, sőt a fogyasztói társadalom dölyfösebbik oldalának (amit régebben első, részben második világnak, ma inkább globális Északnak nevezünk, bár semmi köze a Mikuláshoz) határain. Hogy ez azt jelenti, hogy a (szinte) egész emberiség ünnepe, vagy a globális tőkéé? Netán ez is, az is, vagy egyik se? Mindenki döntse el maga, mit gondol. De lehetőleg ne szenteste, a karácsonyi asztalnál.
Borítókép: Pieter Bruegel (az idősebb) Betlehemi népszámlálás című 1566-os festménye / fotó: Wikipedia
Bejelentkezés