Joe Halderman híres military sci-fi regényében, az Örök háborúban (Forever War, 1974) az emberiség, amint képes a térugrásra, ellenségére akad. A galaktikus háború frontvonalai azonban igen messzire esnek a Földtől, és a katonák, mikor eltávozásra haza-hazalátogatnak két harcban töltött időszak között, a hipertérben való utazás jelentős időeltolódása miatt mindig más társadalomba térhetnek vissza: egy olyan változóba, amit a háború és saját belső ellentmondásai egyaránt formálnak. Mikor azonban újra elutaznak a távoli (és mint a regény végén kiderül – Domonkos István korszakos verse, a Kormányeltörésben szavaival –, „mindig téves”) csataterekre, a háború örökké ott várja őket, mint állandóság a változásban. Háború és háború, mint a rejtélyes dokumentumban, ami egyre jobban rabul ejti dr. Korin Györgyöt, a vidéki levéltárost Krasznahorkai regényében.
Halderman regényét leginkább a vietnami háború, illetve az amerikai társadalom arra adott reakciói (és e reakciók változása) inspirálta. Másrészt annyira feldühítette az amúgy általa is nagyra tartott írótársa, Robert A. Heinlein Csillagközi invázió (Starship Troopers, 1959) című regénye, amely az imperialista militarizmus dicshimnusza (ellentétben Paul Verhoeven 1997-es filmjével, amely Heinlein regényét a feje tetejéről a talpára állítva lényegében kigúnyolja az eredetit), hogy szükségét érezte megírni annak antitézisét. Szerencsénkre, mondhatni, hiszen így két remek regényt is olvashatunk.
Kevésbé mondhatjuk magunkat szerencsésnek, ha a valóságban (amely amúgy egyre nagyobb mértékben maga is fikcióvá válik) szembesülünk a két regény főtémájával: miként formálja a társadalmat, a politikai kommunikációt, a közgondolkodást a háború tematikája. Hogyan használható az adott háború a globális hátországokban, vagyis azokon a területeken, ahol a háború maga nem konkrét, hanem éppen – egy folyamatos jelenidőben – „mindig máshol” történik?
e félelmek kihasználására, tőkésítésére, akár a társadalom mobilizálására, adott esetben militarizálására.
A nyugati civilizációban (ez az egyik lehetséges aspektusa az Európában kialakult kapitalizmus történeti expanziójának, amit globalizációnak becézünk) a háború immár hosszabb ideje morálisan nemkívánatos dolog. Európában az utolsó olyan háború, amelyet általános, szinte teljes lelkesedés fogadott minden hadviselő országban, az első világháború volt. Persze, 1914-ben is akadtak a háborúnak ellenzői, hangjuk azonban jórészt elsikkadt az igazságosnak és szükségszerűnek tekintett háborút üdvözlők minden irányból felhangzó kórusában. Hazaárulónak, hazátlan bitangnak titulálták a háború ellenzőit, a sajtó minden országban a meglincselésükre buzdított – a szocialista-pacifista Jean Jaurèst egy nacionalista agyonlőtte: „a haza ellenségét akartam megsemmisíteni” – nyilatkozta büszkén. Mindez legkésőbb 1915-re megváltozott: a mindenféle kormányzatok erőfeszítései dacára a háborús lelkesedés abban az ütemben halkult el (majd fordult a visszájára), ahogy az absztrakt háború (Jó és Gonosz harca, ahogy mindkét oldal ábrázolta) konkrét háborúvá vált: deszkakoporsókban, halottakban és sebesültekben, műlábakban és mankókban, áremelkedésekben és áruhiányban, megszorításokban, elnyomásban manifesztálódott.
A platóni ideák empirikus tapasztalatokká silányultak, az államrezont felváltotta az egzisztenciális ráció; a társadalom egésze elkezdte a háborút roppant személyes problémának érezni, és ez lényegileg már a háborút követően sem változott. Ebben fontos szerepet játszott, hogy az első világháború már mediatizált háború volt (ezen a néven is az első), amelynek felfogásában és tudatosodásában komoly szerepet kapott a fénykép, a film, és főként a tömegsajtó, majd a memoárirodalom. A háború – átvitt és konkrét – képei így kitörölhetetlenül rögzültek a társadalom memóriájában, amely immár nem csupán a nemzedékek váltakozásával újra és újra felülíródó RAM-ként, hanem archivált és bármikor hozzáférhető merevlemezként rögzítette az eseményeket, a háború konkrétságát és személyességét. (Bár az USA részt vett az első világháborúban, a területén harci események a polgárháború óta nem történtek, és még a Pearl Harbor-i japán támadást követő hadba lépését is meglehetős társadalmi támogatás övezte. Az európai országokban viszont a második világháború kitörését és gyors eszkalációját minden társadalom – ideértve a németet is – már tragédiaként fogta fel.)
Minden háborús fél – még a náci Németország is – a háború „önvédelmi”, „megelőző” jellegét hangsúlyozta. A lelkesedést a dac, a védelem, a belekényszerítettség narratívái váltották fel. Még a Lebensraumot, a náci élettérelméletét sem a hódítás dinamikájával, hanem a kiterjesztett önvédelem statikájával támasztották alá: a külső (és sajnálatosan mások által benépesített) országok egyfajta cordon sanitaire-t (az antant első világháborút követő retorikáját követve) jelentettek volna a német nép (vagyis a Birodalom) puszta létét állítólag fenyegető erőkkel szemben. A hidegháború korszakában is a „honvédelem” narratívái uralkodtak a „kölcsönös elrettentésben”: a Szovjetunió militarizált kultúrájában sem vérszomjas harci dalokat harsogtak a masírozó katonák, hanem a szülőföld szépségéről, édes csókokról, szabadságról és békéről, a megvédendő életről énekeltek szívbe markoló dalokat, míg az amerikaiak – akik a világháborúban egyenesen Liberatornak nevezték el b-24-es nehézbombázóikat – a háborúra mint fenyegető veszélyre, és nem mint kecsegtető lehetőségre gondoltak még akkor is, ha azt nem az USA területén képzelték el.
Ez a hozzáállás a nyugati civilizációban (ideértve természetesen Oroszországot is) egészen a közelmúltig megmaradt, és sok szempontból (talán Trump elnököt leszámítva) mindmáig többé-kevésbé globálisan érvényes. A „demokrácia exportja” (vagyis az imperializmus), vagy éppen a „szocializmus védelme és kiterjesztése” (vagyis az antiimperializmusnak maszkírozott imperializmus) olyan politikai jelszavakat és gyakorlatokat takart és takar, amelyek mindenfajta agressziót igazolni látszanak ugyan, de ezek mögött már sehol sincs olyan egységes, vagy legalábbis túlnyomó társadalmi támogatás, mint az első világháború idején: hogy a háború nem sorscsapás, netán „szükséges rossz”, hanem a fejlődés velejárója, sőt valamiféle dicsőséges aktus, civilizatorikus küldetés lenne. Hogy ez mennyiben valós, és mennyiben csupán a kognitív disszonancia – hiszen a nyugati civilizáció rendszeresen indít és vív közvetlen- és/vagy proxyháborúkat – nagyléptékű redukciója, vagy éppen puszta képmutatás, már más kérdés. A képmutatás természetéből fakadóan mindig normatív.
Ez a sajátos kettősség (ha úgy tetszik, orwelli duplagondol) jellemzik a kétarcú-egylényegű magyarországi politikum háborúra adott reakcióit is. Egyrészt, Magyarország, akár az orosz–ukrán háborút nézzük, akár az USA és Izrael régi-új háborújának legfrissebb felvonását Irán ellen, kétségkívül a globális hátországhoz tartozik: a háborúk nem itt folynak, viszont közvetett hatásaik nem elhanyagolhatók. A kormánynak és az „ellenzéknek” muszáj reagálnia rájuk, különösen a választások közeledtével (bár azért ne felejtsük el: a kampányüzemmód jó pár éve az „új normalitássá” vált, ráadásul éppen egyfajta kváziháborús pszichózist tett alapélménnyé az arra fogékonyak között). Másrészt, a háború mediatizált konkrétumként jelenik meg a képernyőkön, ami közvetlenül személyessé és kikerülhetetlenné teszi. Részben, mert a hírek termelőinek és szolgáltatóinak ehhez közvetlen anyagi érdeke fűződik, részben, mert a hírek és képek terjedése immár öngerjesztő folyamat, részben pedig azért, mert a politikum (ez persze nem csak Magyarországra áll) eleve arra támaszkodik, hogy emberi erőforrásait állandó bizonytalanságban és szorongásban tartsa, hiszen éppen ezáltal tud az örök szorongásra, úgymond, örök alternatívákat kínálni.
A Fidesz alapvető narratívája a „békevágy”. Még a Kádár-korszakot is lekörözi manifeszt békemeneteivel, békegyűléseivel, állandó békeharcával. (Ebben komoly támaszt jelent neki Trump elnök, aki már-már népmesei hős: egymaga hét háborút állított meg, miközben indított másik hetet.) Sajátos azonban, hogy ez a békevágy a társadalom állandó militarizálásával járt és jár együtt: a Fidesz propagandája, oktatási elképzelései, történelmipari termékei, kulturális produktumai már az Ukrajna elleni orosz támadást (a konkrét háborút) megelőzően is ízig-vérig militarizáltak voltak. Se szeri, se száma azoknak a katonai szófordulatoknak, jelzőknek és metaforáknak, amiket Orbán Viktor és a Fidesz más prominensei a legkülönfélébb témákban használtak, vagy éppen az erőt magasztaló toborzóplakátoknak, a huszáros odamondásoknak. Ez a verbunkos operettmilitarizmus természetesen mindig betartani látszott az önmagában is álságos globális nyugati civilizációs konszenzust, és a fenyegetettségre, a honvédelemre, a felkészülésre és az állandó éberségre alapozott. A fecsegő felszínen feladta, vagyis inkább nem vállalta fel az irredentizmust, a revansista agresszivitást: a trianoni traumát sajgó, de immár múlttá foszló fájdalomként határozta meg, és csak saját politikai perifériáin engedett meg időnként összekacsintó revansista gondolatokat. Részben azért, hogy ezeket afféle meteorológiai léggömbként megfigyelhesse, részben, hogy az ilyesmire igényt formáló választóinak diszkurzív teret biztosítson, részben pedig azért, hogy politikai ellenfeleit bosszantsa, kellemetlen szituációba hozza, ezáltal a közbeszédet újra és újra irányítása alá vonja.
Világos, hogy a Fidesz – mint a NER regnáló pártja, véd- és dacszövetsége – abban érdekelt, hogy a magyar társadalom minél inkább integrálja az örök absztrakt háborút, és mikor a háború konkretizálódott (Ukrajnában, a Közel-Keleten és másutt), az volt a célja, hogy a valós fenyegetést is ebbe a képbe ágyazza bele.
A háború a militarista békevágy állandó motorjává válik, és cseppet sem paradox, hogy minél nagyobb a háborús veszély (ami, ezt fontosnak tartom hangsúlyozni, igenis valódi, és egyre valódibb lesz: pillanatnyilag ott tartunk, hogy a világ kilenc atomhatalma közül négy – Oroszország, az USA, Izrael és Pakisztán – nyílt háborúban áll, a többi pedig éberen figyel), annál kapósabb termék a magát békeharcosnak ábrázoló politikai kommunikáció.
Az állandó, sőt növekvő fenyegetettség érzése (az a félelem, hogy a háború absztraktból konkréttá válik) természetesen együtt jár az igénnyel, hogy a hatalom pajzsot tartson a háború ellen. A kormány nem elsődlegesen azért rendel katonákat Paksra vagy Százhalombattára, mert meg akarja védeni azokat az ukrán szabotázstól vagy az iszlamista terroristáktól – bár persze létezik ilyen veszély, ha nem is akkora, mint azt a kormány kommunikálja. (Amúgy ez a veszély is sokkal csekélyebb lenne, ha a kormány az elmúlt években más hangnemben kommunikált volna az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban, és Magyarország aligha szerepelne az iszlamista terrorizmus térképén, ha Orbán Viktor nem igyekezett volna a világ vezetői közül a leginkább kifejezni feltétlen támogatását Netanjahu politikájának minden aspektusával kapcsolatban.) A katonák azért vannak ott Pakson és Százhalombattán, hogy az erő és a védelem, illetve a kompetencia illúzióját keltsék. Árnyékok a barlang falán, de ezeket az árnyékokat a valóság veti. És bár a szorongásnak minden alapja megvan (és a politika mindent elkövet, hogy a szorongást félelemmé, a félelmet hisztériává, a hisztériát pedig szavazatokra váltsa, gondoljunk ennek talán legbizarrabb termékére, a mesterséges intelligenciával generált tarkónlövős filmetűdre), a kormány mégis azt üzeni: a világ problémái, a világháború veszélye, a szomszédunkban zajló háború eszkalációja mind semmivé, de legalábbis ártalmatlanná válik, amennyiben a tisztelt szavazópolgár a Fidesz mellé teszi az ikszet. Instant megváltást kínál a kormány (aminek a garanciája persze csupán a választásokig terjed), sőt a cselekvés illúzióját adja. A valódi háborúról amúgy nem sok mondanivalója van – az újonnan kitört közel-keleti háborúról Orbán Viktor annyit mondott, hogy olaj, Barátság, energiabiztonság.
Az „ellenzék” (ideértve a Magyar Péter-projektet, és a magát lázas gyorsasággal felszámoló korábbi „ellenzéket”, bár utóbbival nemigen foglalkoznék, mert minek) komoly gondban van a háborús narratívával kapcsolatban. Magyar teljes politikáját Orbán negációjára alapozza, legalábbis a felszínen. (Ha egy kicsit a felszín alá kapirgálunk, ott leginkább Orbánt találjuk. Éppen azért kell a felszínnek igen harsánynak és hatékonynak lennie, hogy ez ne legyen annyira szembeötlő.) Ebben a kérdésben azonban nyilvánvalóan nem képviselheti Orbán szövegének szöges ellentétét, hiszen nem mondhat olyasmit, hogy a háború jó dolog, nem akarunk békét – ezzel nem csupán lehetséges választóinak egy részét hökkentené meg, de szembe menne a fentebb vázolt civilizációs normákkal is, ideértve az Európai Unió narratíváját, miszerint a háború kényszerű, de eredendően rossz dolog.
ha a szavazó a Tiszára voksol, akkor számíthat rá, hogy olyan politikusokat juttat az ország élére, akik garantálják, hogy a háború absztrakt maradjon, és – legalábbis Magyarországon – ne váljon konkréttá. Előnyére szolgál, hogy ellenzékiként bármit megígérhet (bár az ígérgetés terén éppenséggel Orbánnak sem szokott gondot okozni a számonkérhetőség). Hátrányára van, hogy alapvetően nincs külön mondanivalója, ezért inkább kerül minden témát – ideértve a háborúkat is –, ami túlmutatna az „Orbán rossz, én jó vagyok” bináris üzenetén. Minden más terep alá van aknázva.
Magyar nemigen beszél az ukrán háborúról (ahogy amúgy mélyebben Orbán sem), és lényegében nincs véleménye Izrael és az USA háborújáról (annyit tudhatunk, hogy Trumpot elmondása szerint nagyra tartja), ahogy semmi olyasmiről sem, ahol attól tarthat, hogy szavazókat veszít. Orbán kénytelen vabankra játszani, hiszen kormányon van, ráadásul évek óta akkurátusan (bár sokszor komikusan) építi fel önmagáról a „nemzetközi jelentőségű politikus” képét. Magyar már-már abszurd módon biztonsági játékot játszik: lehetőleg semmit nem mond semmiről. Abban bízik, végső soron elegendő lesz a választás megnyeréséhez, hogy ő nem Orbán. Az már Orbán másfél évtizedes kormányzását jellemzi, hogy meglehet, ez tényleg elegendő is lesz.
Nekik csupán az absztrakt háború politikai hasznosítására vannak válaszaik, egyébként pedig úgy egymásba vannak gabalyodva, hogy a makedóniai Nagy Sándor sem tudná szétszálazni őket. A róka fogta csuka és a csuka fogta róka kissé otromba pas de deux-jét csodálhatjuk napról napra. Ez az elszánt, fanatikus kommenttáboroknak persze édesmindegy: számukra nem léteznek valós kérdések, hiszen előre tudják a válaszokat. Mint ahogy valós háborúk sem léteznek: a politikai rajongás (mint minden fanatizmus) absztrakt tudati teret alakít ki, mivel csakis abban tud lélegezni. Minden – ahogy a valós háborúk, úgy a politikai küzdelmek is – Jó és Gonosz kétpólusú harcává stilizálódnak, ahol nincsenek árnyalatok, csak indulatok.
De ha az ember valós problémákra akar valós válaszokat, ha dilemmái vannak; ha túllépne azon a logikán, hogy a gondolkodás azért van, hogy a politikusaink elvégezzék helyettünk, hogy azért van önhatalmunk, hogy lemondhassunk róla; ha morális zökkenőket lát egyik vagy másik, netán mindkét oldal érvelésében (legyen szó Oroszországról és Ukrajnáról, az USA–Izrael szövetségről és Iránról, vagy a Fideszről és a Tiszáról), akkor túl kell lépnie az örök kampányháború szlogenjeinek áltézisein és kvázi-antitézisein.
Hogy érdemes-e, az más kérdés. Talán könnyebb belenyugodni a politikai kutyakomédiák instant Igazságaiba. Megnyugvást találni a nyüzsgő aktivitásnak álcázott passzív fatalizmusban. Kijelölt célokra irányítani a felháborodás képességét, az egyik olyan képességet, ami emberré tesz bennünket. Egy tál lencsével is jól lehet lakni.
Borítókép: Füstoszlop Teherán fölött, sziluettel 2026. március 4-én / fotó: ATTA KENARE / AFP
Bejelentkezés