A világvégebiznisznek csak a világvége vethet véget

Ha lesznek még ötven vagy száz év múlva történészek, úgy gondolom, „az ökológiai katasztrófa kiteljesedésének koraként” írnak majd ezekről az évekről, amikben éppen élünk. Ez lesz a vezérmotívum, ami mellett eltörpülnek, lábjegyzetekbe szorulnak a politikusok, csaták, olimpiák, a celebek viselt dolgai, és mindaz, ami ma a nyilvánosságot megtölti. Persze, éppen ezért az embereknek alighanem kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, hogy történészkedjenek.

Viszont az ökológiai katasztrófa, a világvége ugyanakkor remek üzlet is, nem csupán ijesztő tény (szerintem tény, persze erről is folynak viták, amikben szintén jókora üzleti potenciál van). A fogyasztói társadalom lelkesen termeli és zabálja („termelő zabálás”, írta erről József Attila) a legkülönfélébb katasztrófa-narratívákat. Ezek három alaptípusát (én is az egyikbe tartozom) próbálom röviden jellemezni. Egyvalami közös bennük: valójában nem a világvégéről szólnak, hanem rólunk, a társadalmunkról. És ez, ha úgy tetszik, egyfajta garancia is a világvégére.

Ne legyen igazam.

Aprócska hír, hogy Tibetben – hivatalosan a Kínai Népköztársaság Tibeti Autonóm Területén, amely nagyjából annyira autonóm, mint a Magyar Zártkörű Részvénytársaság Népi Felülete, Németh Szilárd, csak sokkal szebb – évről-évre egyre korábban és egyre melegebben köszönt be a nyár.

A nyár beköszönte alapvetően mindig örömteli hír, a nyár olyan, mint Gombóc Artúr önképe, mindenki szereti, vagy legalábbis majdnem mindenki. Főleg azok, akiknek kevés jut belőle – annak idején az inuitok közé küldött első hittérítők kétségbeesve kértek vatikáni jóváhagyást, hogy a poklot a bevett szokásoktól eltérően hideg, szeles helynek írhassák le, mert a forróság és a nagy tüzek érzékletes képe még a végén sátánimádókat farag a megváltandó eszkimókból. Az engedélyt persze megkapták, hiszen ők a pokoltól való félelmet árulták, márpedig a pokoltól való félelem mindig akkor a legkelendőbb, ha a pokol roppantul hasonlít az adott valóságra.

A tibeti nyár – olyan ez, mint egy Boris Vian-regény címe – mindazonáltal azt jelenti, hogy Tibetben, közel négyezer méteren gatyarohasztó meleg van. Évek óta rekordmelegeket mérnek, olyan melegeket, amikre még a legöregebb lámák sem emlékeznek, bárhogy is verik őket a kínai titkosrendőrök. Márpedig a kínai szabályozás szerint a 22 fok fölé emelkedő napi átlaghőmérséklet hivatalosan nyárnak tekintendő. (Emeljünk kalapot egy olyan rendes ország előtt, ahol még az évszakokat is precízen előírják.) Lhászában a hőmérséklet az utóbbi években 25 foknál is több volt, néha 30-ig is felkúszott, ami – nyár ide, nyár oda – bizony inkább katasztrófát jelent (a katasztrófa részét), mint felhőtlen örömöket, strandlabdát, jégkrémet és más efféle nyári vigasságokat. De így tálalva – hurrá, nyaralunk! – a katasztrófa is rögtön vidámabb. Pedig a tibeti régió felmelegedése – Délkelet-Ázsia vízkészletének egy jelentős része tárolódik ott megfagyva – katasztrofális következményekkel fenyeget a világ legsűrűbben lakott területein, és persze globálisan is. Az már csak hab a tortán, hogy klimatológusok kimutatták például az amazóniai erdőirtások közvetlen hatását a tibeti gleccserek fokozott olvadására, és nem csak úgy, mint a káoszelméleti közhelyekben – valaki köhécsel egyet Pekingben a KKP Központi Bizottságában, és Orbán Viktor a Karmelitában adót vet ki a malacperselyekre – hanem direktbe, pacekba. Minden mindennel összefügg, ez alapvetően egy kis bolygó, csak akkor tűnik roppant nagynak, ha a MÁV szokványos menetidejéből indulunk ki.

De persze, a tibeti nyár remek dolog. Pozitívan is nézhetjük. Megfogalmazás kérdése az egész.

A világvége ugyanis kiváló árucikk. Nem csupán eladható, de saját keresletét is gerjeszteni tudja, így minél több világvégét adunk el, annál nagyobb lesz rá a kereslet. Vannak világvége-tagadó, világvége-relativizáló és világvégefüggő fogyasztók. (Én például ez utóbbiak közé tartozom.)

A világvége-tagadóknak a legegyszerűbb eladni a világvégét, egyszerűen azt kell nekik bizonygatni, hogy mindig volt globális felmelegedés, az üvegházhatás pozitív dolog, hiszen az üvegházak arról híresek, hogy gyönyörűen nőnek bennük a szobapálmák, és színes papagájok szórakoztatják a közönséget, a felolvadó permafroszt helyén majd végre kukoricát és más hasznos dolgokat lenget a balzsamos Zephyr, az örök jég alól előkerülő talajból pedig olyan energiahordozók és nyersanyagok termelhetők ki, amelyek segítségével a szép, napos idő még tovább fokozható. „Ha meg nem nő rendesen a mi acélos búzánk az északi sarkkörön túl, akkor majd kissé kitoljuk ezt az északi sarkkört” – mondhatta volna Sztálin elvtárs Liszenko elvtársnak, ha olyan hülye lett volna, mint Donald Trump.

Mindazonáltal, a világvége-tagadás jó üzlet, nem kell lebecsülni. Magyarország kormánya is ebben utazik, bár inkább egy speciális változatában: a lokális világvége-tagadásban. Hogy, ugye, mindenütt lesz világvége, de Magyarországon nem. Itt is lehetne, ha az ellenünk fenekedő háttérhatalmak sikerrel járnának, de nem lesz. Megállítja a kerítés. Ehunniában minden nagyon jó, holnap is minden nagyon jó lesz, tegnap is eléggé jó volt már – régebben voltak gondok (erről szól a Himnuszunk is, nincs mit tagadni rajta), de mi azokat már gyökerestül, amint az köztudott. Nagyon meg vagyunk elégedve, ha meg emelkedik a tengerszint, végre ingyér’ lesz tengerpartunk, nem kell érte az olaszokkal bizniszelni. A hétvégére országszerte meleg strandidő várható átmeneti esőkkel a vetésnek, és persze a Normafánál kiadós havazás. Természetesen időközben özönvíz és szárazság Afrikában, áradás és aszály Indiában, kánikula Tibetben, onánia Oslóban (azok a perverz skandinávok!), tornádó Kansasban. De itt nem. Ez itt nem Kansas. A világot ellepő balesetekben, kataklizmákban, szerencsétlenségekben magyar áldozatokról nem érkezik jelentés. Az áldozatok jelentéstelenek.

Egyszerű, instant fogyasztásra szolgáló, vidám UV-színű műanyagba csomagolt termék.

A világvége-relativizálás már összetettebb dolog. Különféle, szinte már testreszabott világvége-forgatókönyvekkel dolgozik. Megakadályozási és túlélési stratégiákat árusít, egyénre lebontva. Hátránya, hogy leginkább a nyugatosodott, viszonylag tehetős társadalmak viszonylag tehetős rétegeinek értékesíthető, ám éppen ez adja a vonzerejét is. A lényege, hogy nem pusztán a világvége kerülhető el („még éppen időben vagyunk, még van öt [tíz, húsz, száz…] évünk, 23 óra 59 perc van, de még nem éjfél”), de apróbb mágikus szertartásokkal (fogyasztói szokásaink szimbolikus reformjaival) a világvégét előidéző társadalmi-termelési rend, a fogyasztói kapitalizmus is fenntartható marad. Így életünk totális megváltozását megelőzhetjük, ha gondosan, hittel végezzük új rituáléinkat, valamint – mert az igazi hívő mindig szem előtt tartja mások megváltását is – környezetünkben lelkes térítésbe kezdünk.

Ez a fajta világvége-biznisz, ha egyszer beindul, tulajdonképpen önfenntartó, sőt – afféle MLM-ideológiaként sokszorozza meg magát. Alaptézise az, hogy a globális, társadalmi szintű problémákat perszonális, egyedi problémákként mutatja be, és a rituális és jelképes kényelem-áldozatokért cserébe önfelmentést, sőt egyfajta fensőbbségtudatot kínál. Ezt azután kiterjesztve akár társadalmi szinten is átélhetővé válik, mikor a nyugati, posztindusztriális társadalmak fogyasztói lenézően, vagy éppen dühösen mutogatnak azoknak a területeknek „tudatlan, elmaradott” tömegeire, ahová országaik – vagy inkább ország-multicég-fúzióik – a szennyező ipari termelést exportálták. Hiszen, úgymond, egy ócska robogóval a hengerműbe dolgozni járó kínai proli, vagy egy pálmaolaj-cégnek esőerdőket irtó borneói paraszt sokkal nagyobb ökológiai lábnyomot hagy maga után, mint a bio-fairtrade-ökotudatos boltokban vászonszatyorba vásároló jólszituált és iskolázott nyugati városlakó.

Ez a világvége-árucikk is sokszínű, de már árnyaltabb, újrapapír-csomagolásának színei inkább visszafogottak, mint rikítók, meleg pasztellek, nem kikeribenettonzöld és telekommagenta; érdekes, kreatív, sokkal több aktivitást vár el a végfogyasztótól, mint az előző.

És van, persze, a harmadik réteg, a világvégefüggők, akiknek semmi sem jó. Nem hiszik el, hogy a világvége csak humbug, de nem is tudnak felhőtlenül örülni annak, hogy a világvége megakadályozása valójában milyen jó móka. Magamról tudom, hogy ez is egy fogyasztói réteg, hiszen én is ide tartozom. Mivel a világvége egy globális és totális termelési mód, a kapitalizmus következménye, ez a réteg kétségbeesetten globális és totális – lehetőleg antikapitalista – alternatívákat keres. Ám ezek az alternatívák – gondoljunk csak az ökológiai diktatúrára, ami egy teljesen új, ipartalanított termelési- és életmódot lenne hivatva bevezetni, és ezzel alighanem azonnalivá tenné a globális társadalmi katasztrófát – nem túl vonzóak. Márpedig, bár ez a réteg meg van győződve arról, hogy a világvége elkerülhetetlen (én is meg vagyok), hogy belül kerültünk már a kataklizma eseményhorizontján, mégis keresi a kiutakat, vitatkozik, olvas és újraolvas, konferenciázik, ír – fogyaszt. Sosem hittem volna, hogy klimatológiai szakcikkek terminológiáját fogom kiszótárazni, mert gőzöm sincs róluk, vagy érdeklődéssel fordulok a történeti éghajlattan felé, ami igazán sosem érdekelt.

Ráadásul az egészben még csak sok örömöt sem találok, hiszen ez a fajta világvége-árucikk éppen komor, kissé persze hübriszes, fekete csomagolásával tűnik ki a többi közül. Spleenes, mint egy Novalis-vers, mint egy újspengleriánus Nyugat alkonya. Ez is ad egyfajta önhittséget (azt mind a három ad), de ez inkább a haldokló hipochonder öntudata, hogy naugye, ő megmondta.

Hogy mi a megoldás? Hogy van-e valami megoldás, lehetséges-e a világvége elkerülése? Ez már nem a világvégebiznisz területe. (Egy filozófus ismerősöm szerint az egész csak a méltóságteljes halálról szól – márpedig én nem hiszek a jó halálban.) Egyvalami biztos: a világ, ahogy ma ismerjük, eltűnik. Ha (ha!) az emberiség túléli ezt a katasztrófát, egészen máshogy fog élni, egészen másmilyen lesz, mint ma. De addig is, a világvége eladható (ahogy mindig is eladható volt, vallások, szekták és lunatikusok árucikke, amit még az sem erodált, hogy sosem adtak rá rendes garanciát).

Egyszóval, a világvégebiznisznek csak a világvége vethet véget. A többit majd meglátjuk, ha lesz mit és lesz kinek.

Kívánok mindnyájunknak jó éjszakát és persze kellemes nyaralást!