Megbünhödte

Sok gyerekkönyvünk van otthon. Megkockáztatom, hogy több, mint a megyei könyvtár fiókkönyvtárának, és jó eséllyel mindet el is olvasták vagy hallották már a gyerekeim. Ezért lepődtem meg, amikor rájöttem, hogy a lányom nem érti a Himnuszt.

Megkért, hadd mondja föl nekem a memoritert. Darálta, ahogy a memoritert darálni kell, de itt-ott érezhető volt, hogy nem érti a szöveget. Nemcsak azt nem értette, hogy nyögte Mátyás bús hadát, amit amúgy a többség is fordítva ért, de a zászlónk gyakran plántálád vad török sáncára se ment át. Meg még sok minden más se. Holott a szövegértése jó, ráadásul úgy nőtt föl szegény, hogy az apja otthon random Himnusz-részleteket szokott szavalni mosogatás, vezetés vagy vacsorázás közben.

Nem, az iskolában nem beszélték át soronként. Nem, nem beszélték át versszakonként. Nem jutott rá idő. Meghallgatták YouTube-on, kitöltötték a tesztet, aztán darálták sorra a memoritert.

Elszontyolodtam.

Lám-lám, akárhány Herczeg Ferenc-regényt kötelezővé lehet tenni, ha a Himnusz sem értik mélyebben a gyerekek. Ha a vers egésze megmarad a kötelező memoriter szintjén, nem épül be, nem éled meg. Holott, ha van nemzeti minimum, legnagyobb közös osztó, akkor az az lenne. Oké, tudom, nehéz szöveg, de éppen ezért. A Himnusz összeköt minket térben és időben. Erkel (Dohnányi) zenéjével, a szöveg és a dallam egységével megvan a maga szakralitása, sajátos rítusa. Az előadásnak bevett formája, helye és ideje van.

Nekem persze könnyű dolgom volt gyerekkoromban. Hétéves voltam, amikor meghalt az édesapám, és kis túlzással a Himnuszt hagyta örökségül. Meg az irapuatói vereséget.

A tévé előtt is fölálltam mindig, ha eljátszották az Olimpián, és közben természetesen potyogtak a könnyeim. A városban a jugoszláv himnuszt helyett (Hej, Sloveni) a magyart énekeltem az ünnepségeken (a szerbet a mai napig sem tudom), de volt, hogy egymagamban is elénekeltem az iskolaudvaron, csak úgy. Észre sem vettem, mit csinálok. Nem is tartott normálisnak a környezetem, és valószínűleg igazuk volt. Meg hát a kilencvenes évek Szerbiájában amúgy is minden kapott egy vajszínű árnyalatot.

Miért mondom el ezt? Valójában nem akarom elmondani, de minden nappal több himnuszos hír jön szembe, és nem értem. Annyira nem, hogy még azt is nehezen tudom megfogalmazni, hogy mit és miért nem értek.

Én, aki még negyvenvalahány évesen sem bírom ki, hogy ne szipogjak bele, ha a Puskásban meghallom a Himnuszt (igen, tudom, nekem könnyű, működnek a családi és kisebbségi traumák), nem értem, miért kell virtuálisan meglincselni egy huszonéves lányt, aki ülve, sörrel és cigivel a kézében énekelte el azt nyilvánosan Magyarország születésnapján.

Véleménycikkek és ellenvéleménycikkek, bejegyzések és ellenbejegyzések, kommentek és ellenkommentek. Aztán a koncertlemondás, és végül a hab az ország szülinapi tortáján: Novák Előd följelentése nemzeti jelkép meggyalázása miatt.

Nem értem, miért habosítjuk. (Igen, én is.) Nincs jobb dolgunk? Valóban ezen múlna? Tényleg ilyen könnyű lenne meggyalázni a Himnuszt? Nem hiszem.

Nem azt akarom mondani, hogy a Himnusz, meg az, amit általa kifejezünk, formába öntünk, ne lenne fontos. Sőt, inkább azt, hogy fontosabb annál. Így viszont aránytévesztés az egész. A szokásos reflexek mentén folyó csetepaté, unalmas duellum, rituális földharc. Mindig ugyanaz. Kiszámítható lépések minden oldalról, ahol csak a lényeg sikkad el.

Tudom, baj van velem, én már azt sem értettem, hogy miért volt és van akkora hercehurca a Nélküled körül. Költőként nem mondhatok mást, mint hogy giccses és közhelyes a szövege. (Népszerű dalszövegekkel ez gyakran megesik, nekem például a Most múlik pontosan is az.) Annak a bizonyos ötmillió magyarnak az egyikeként mégis értem és átérzem a szöveg mondanivalóját. De miért baj, ha valaki nem áll föl rá? És miért baj, ha valaki föláll? Szerény képességű medvebocsként nem értem, miért kell állandóan basztatni egymást.

Kölcsey Hymnus-a nem halott szöveg, Erkel zenéje nem halott zene. Akkor jó, ha sajáttá válik, ha élő hagyományként adjuk tovább a következő nemzedéknek. Szabad elemezni (irodalomtörténészként azt állítani, hogy nem olyan jó vers), interpretálni, földolgozni, átírni és alakítani. Jól vagy rosszul, gyengén vagy színvonalasan. Az az igazi kérdés, hogy van-e benne valami többlet, van-e benne kraft, van-e mögötte gondolat. Mert lehet ugyan a formához mereven ragaszkodni, lehet darálni a memoritert, de sokkal fontosabb, hogy értsük és érezzük a lényegét.

Ezzel együtt persze Ajsa Luna produkciója nem földolgozás és nem is zseniális produkció. Hiába hangzik el a védelmében fölöslegesen már ez is. (Csak a szokásos ellen-aránytévesztés.) Egy nyegle gesztus, se több, se kevesebb, ami mögött nincs koncepció. Mégis bőven elég lett volna erre annyit mondani, hogy máskor, légy szíves, állj föl. Mert a himnusz éneklésének (nemcsak itt, de a világ számos más pontján is) formája és rítusa van. Ha ezt betartjuk, azzal megadjuk a tiszteletet, pontosabban az azt jelenti, hogy megadjuk a tiszteletet.

A kontextusnak, az eltérő gesztusnak is lehet jelentése, ami gellert kaphat, és ahogy látjuk, kapott is. Ezzel nem vetett számot az előadó, de nyilván nem gonoszságból. Ráadásul a lazaság nem jelent gúnyt, simán lehet, hogy megélte a produkciót, simán lehet, hogy nem. Akár így, akár úgy, ettől még nem pusztul el a nemzet (lásd a Szózat tizenegyedik versszakát). Lapozzunk, kérem, ez aránytévesztés, nem rajta kell levernünk a múltat, s jövendőt. Megbünhödte már ő mindkettőt.

Ja igen, még valami, a cigit meg a sört, kérlek, máskor tedd a hátad mögé.

Valamiért egyből a kolozsvári Farkas utcai református templom jutott eszembe, amikor az első háborgó írást elolvastam. Az az egyik kedves templomom, előtte az egyik kedves szobrommal, a Sárkányölő Szent Györggyel.

Még pelenkás baba volt az első lányunk, amikor a Kolozsvári Magyar Napok apropóján elmentünk abba a templomba. Klasszikus, bénázó, elsőgyerekes szülők voltunk. Hirtelen tisztába kellett tenni a gyereket, de már nem emlékszem, miért nem vittük ki onnan. Miért kérdeztük meg inkább pánikolva a sekrestyés nénit, hogy van-e itt egy félreeső helyiség.

Ő a legközelebbi templomi padra mutatott. Itt nyugodtan tisztába tehetik.

Meglepődtünk. Itt? Itt, a templomban?

Hát hol máshol?, felelte mosolyogva.

Borítókép: Kolozsvár, a Farkas utcai református templom 1940-ben / fotó: Fortepan/Somlai Tibor