Kertészkedési tippek a választásokig és tovább

Diocletianus római császár imádta a káposztát. Minden formában, sülve, főve, savanyítva, borral és liburniai olajjal meglocsolva. Még főzeléknek is. A lányom szerint persze csakis azért, mert neki nem az óvodai menzán főztek.

A legenda, vagyis a római történetírók szerint a káposzta annyira fontos volt neki, hogy még a császári trónról is lemondott. Visszavonult a palotájába, és haláláig a kertészkedésnek élt: káposztát termesztett. Na, ja. Mikor visszahívták a trónra, állítólag azt mondta: ha látnátok salonai kertemben a káposztát, amit saját kezemmel ültettem, ilyesmi eszetekbe se jutna.

Palotájának falai ma is állnak Splitben: köréjük és beléjük épült a történelmi óváros. Ha ma a spliti utcák fényesre koptatott kövein lépkedsz, könnyen megeshet, hogy ősi káposztaföldek fölött lépkedsz.

Visszavonulni, hagyni a mocskos közügyek mosott ruháit másra. Csábító gondolat nemcsak az ókori Salonában, az Adriai-tenger partján, de itt és most, Szeged-Szentmihályon, a Tisza holtágának partján is.

Műveljük kertjeinket!

(Az olvasót ezen a ponton figyelmeztetem, hogy a szövegben hemzsegnek az irodalmi közhelyek. Megértem, ha unja, és inkább elmegy kommentelni.)

Hiába szeretem a Candide-ot, úgy is mint a gonzó újságírás előképét, sokáig nem tudtam komolyan venni a végét. Se szó szerint, se átvitt értelemben. Szó szerint túl sokan gebedtek bele körülöttem a kertészkedésbe, az úgynevezett fóliázásba, átvitt értelemben pedig önfeladásnak éreztem a belső emigrációt.

Torkig vagyok persze én is régóta: a megtébolyult, megszottyosodott, agresszív közbeszéddel, közélettel, köznapokkal, hogy a szörny mindent fölzabál körülöttünk és bennünk.

Éles emlék, szinte testi tapasztalat, máig ható szorongás: miután megjelent az első verseskötetem, fiatal költőként rácsodálkoztam, hogy az okosok rémesen el vannak hülyülve. Cibáltak minket az idősb pályatársak, magasról intettek, vigyázz, hova állsz, kit olvasol, hol publikálsz, kivel sörözöl, kivel kefélsz. Oldalt kell választani, nincs harmadik út. És ez csak az irodalmi élet, aminek semmi tétje. A politika, a zsurnalisztika, de sok minden más rosszabb volt már akkor is, sokat is romlott azóta, sokat romlottunk vele mi is.

Minek ragozzam, úgyis érti mindenki. Hiába érti, úgysem változik semmi, úgyis a másik a hibás. Mindig úgy kezdődik, hogy visszalőnek.

Az én megküzdési stratégiám sokáig Beckett volt és a South Park: az abszurd.

Sajnos betegesen érdekelt a közélet, a politika, a világ. Viszont eldöntöttem, nem vagyok hajlandó sem belebolondulni, sem kivonulni, sem sápítozni. Nem savanyodok meg, mint a káposzta a kék műanyag hordóban, amit mezítláb tapostam gyerekkoromban.

Inkább hátradőlök és röhögök, fölvéve azt a fölháborító, cinikus testtartást.

Volt egy erős ütőkártyám is hozzá: én egy sokkal őrültebb országban nőttem föl, amihez képest ez csak babaház. Márait mormoltam közben kényszeresen: helyt állni a helyeden a legjobb tudásod szerint, vagy valami ilyesmi.

De most, mikor ugyanúgy, mint mindig, sőt annál is jobban megzakkantunk, mikor lehetetlennek tűnik értelmesen beszélni, mikor költő barátom azt írja, hogy ilyen mentális állapotban talán 1945-ben volt utoljára ez az ország, mikor úgy érezzük magunkat, mintha egy kotont húztak volna a fejünkre, újra eszembe jutott Voltaire és Diocletianus. Meg Németh László kert-Magyarországa, de szigorúan szó szerint.

Merthogy áprilisig mégiscsak ki kellene húzni valahogy, és tovább.

Volt már egy kertészeti föllángolásom évekkel ezelőtt, amikor a holtág partjára költöztünk.

Háromezer négyzetméter parlag, dudva, muhar. Százötven méter hosszú telek, éhen halsz, mire lejutsz a végében hullámzó nádhoz. A néni, akitől a telket vettük, évtizedekig fóliázott rajta, paprikát, paradicsomot, mángoldot (nekem csak blitva), tököt, dinnyét stb. termesztetett.

Az elhasznált fóliasátrakat aztán szépen összesodorta, mint a vizes törölközőt, amivel egymás seggét csapkodtuk az öltözőben, majd a végtelen nejlonkígyót egyre szűkülő körökben betekerte egy-egy nagy gödörbe. Mint a bosnyákok a kerek tepsibe a burek tésztáját. A nejlon mellé műanyag ültetőpoharakat temetett kötelezően, mintha vezérsírokba lótetemet.

Hosszú évekig ástuk, kapartuk, kapáltuk ki a kert végéből, a nádból a nejlont, és húztuk, csupáltuk, téptük ki a manillát, a madzagot a földből. Több százszor, ha nem ezerszer jutott eszembe Tolnai Ottó verse, csak ülsz a földön, húzod a manillát, a végén pedig jól tudod, nincs semmi, nincs semmi a manilla végén…

Az alkudozás során a néni azzal győzködött minket, hogy jó föld ez, jó föld, ültessük tele batátával, azzal nincs semmi munka. Idézem, okosak ezek a négerek, csak ülnek és nézik, hogyan nő a batáta.

Megvettük. Nem a föld, a víz miatt: a kert végében ott a holtág, és a halott Tisza medrében élni mégiscsak eléggé poétikus.

A hatalmas, üres területtől elfogott a keszonbetegség.

Pánikszerűen teleszórtam fűmaggal, ami csak foltokban kelt ki a gyom között, az Obiban vett, leértékelt gyümölcsfával, aminek a fele kiszáradt már az első évben, de lett két magaságyás is fenyődeszkából, melyek már a következő nyárra elkorhadtak.

Hát a lófaszt jó föld ez, drága Mancikanéni, cudar, agyagos hordalék, ha esik, csúszós, ha száraz, cserepes, kemény, kegyetlen.

Hamar kapituláltam.

Úgy másfél éve történt, hogy mégis visszavonultam az elvadult kertbe.

Ahogy romlott a világ körülöttem, úgy ültettem egyre több bokrot. Minél több tébolyult ismerősöm lett a Facebookon, annál több új gyümölcsfám a kertben. Minden véresszájú komment tiszteletére leszúrtam egy-egy fűzfavesszőt a mezsgyére. Hoztam ribizlit otthonról, a szabadkai homokról. Málna, szeder, naspolya, dió, cseresznye, piszke, mandula, olíva, gránátalma, füge vert gyökeret az újmódi mediterrán tájban.

Olyan urbánus divatszavakkal dobálóztam, mint a permakert, a hügelkultúra vagy a Miyawaki-minierdő. Kacérkodtam a méhlegelő gondolatával is. A szomszéd melletti sávban fölhagytam a fűnyírással. Különben pörgött a fűkasza, csattogott a metszőolló, berregett a láncfűrész.

Többet jártam a gazdaboltba, mint könyvtárba: a két marékkal szórt műtrágya pedig bedurrantotta a dzsungelt. Esténként használt rotációs kapa-, fűnyíró kistraktor- és ágdaráló-hirdetéseket nézegettem.

Jó föld ez, mégis jó föld, drága Mancikanéni, legendás fűszerpaprika-termő vidék!

Móricz Zsigmond Szentmihályról írt sorait recitáltam gereblyézés közben:

„A levegő tele van a paprikaszaggal. Ahogy a kakukkfű az egész atmoszférát át tudja járni édes illatával, úgy lobog és burjánzik itt a csípős erős paprikaszag. Átjárja az orrot, a tüdőt, átjárja az állati szagokat, elnyomja a mezei gazdaság ismert bűzeit. Itt a trágyának is paprikaszaga van.”

Az új magaságyásokba jutott paprika is, csípős, nemes, tölteni való. Paradicsom hétféle, koktél, San Marzano, ökörszív stb. Eperpalánta, patisszon, cukkini, répa, zeller, sütőtök, dughagyma, spenót, cékla, mángold (nekem csak blitva). Még a dinnyének is készült trágyafészek.

A fűszerkertben kakukkfű, tárkony, rozmaring, snidling, izsóp, babér, oregánó. Mögöttük kétszáz kicsi levendulatő hazudott Provance-ot. A slag erős vízsugara ostorként csapatta belőlük a levegőbe az illóolaj illatát.

A kivonulásprojekt jól haladt.

Miként szépen szaporodtak a jólfésült fűszálak az udvaron, azonmód fogytak a képernyő őrülete előtt töltött percek. Nem törődtem semmi mással, napkeltétől napnyugtáig a szabadban voltam. Micsurin elvtárs, a szovjet kert atyja is elégedett lett volna, talán Sztahanov is. Diocletianus semmiképp. Káposztát nem ültettem, kegyelmezz, hatalmas Caesar!

Az a baj, hogy kertészkedés valójában nem „kedés”, hanem kemény munka.

Hév ám a kapa nyele, mondja a pápa az első magyar drámaíró, Sztárai Mihály hitvitázó drámájában. A horvát anyanyelvű Mihael Starin reformata lelkészhez méltón alakítja a dráma végét: a pápa belátja, hogy nem ért a prédikáláshoz, ezért inkább fölkötné magát.

A hitvita ezen a ponton parádésan alakul:

„PÁPA: Nem tudok ám prédikállanyi s lám te azt mondod, hogy néma ebek azok, a kik prédikállanyi nem tudnak.

TAMÁS: De ha nem tudsz prédikállanyi, hiszem tudsz kapálnyi, s azzal is elélhetsz.

PÁPA: Hév ám a kapa nyele.

TAMÁS: Megpökjed te s meghidegedik. Mégis jobb kapálnod, mintsem magadat felakasztanod.”

Megfogadtam Tamás tanácsát, mégis hamar kudarcot vallottam.

A hanyatlás úgy kezdődött, hogy bedagadt a térdem a sok térgyepülés miatt. Majd bedurrant a hátam a hajlongásban. Nem ment a gyomlálás, a péntek esti focival is fölhagytam: sorra kaptam kötényben a megalázó gólokat. A kutam is tönkrement. Mire megtanultam, hogy van talpszelep is a világon, kiszáradt a palánták fele.

Hiába láttam gyerekkoromban sok kiskertet, attól még nem értek hozzá.

Egyik mag például a fényre csírázik, a másik hetvenhárom és fél milliméterrel a föld alatt, és így tovább. Az egyik növény a savanyú földet szereti, a másik a lúgosat. Nem mind kér sok vizet vagy műtrágyát, nem mind imádja a fényt, az sem mindegy, mit mi mellé teszel, milyen távolságra.

A metszés külön tudomány. A YouTube segítségével olyan szintre hoztam magam, hogy legalább azt tudtam, rosszul csinálom, ami csak még jobban frusztrált.

Ott vannak még a poétikus nevű kórokozók, mint a monília és a tafrina, amitől szép fodros lesz a levél. A késő őszi lemosást elfelejtettem, a kora tavasziról lemaradtam. Ha rózsaszín rügyfakadás után pótoltam a permetezést, leégettem a virágot.

Amit a mikroorganizmusok és a korai fagyok a fán hagytak, azzal a rovarok és a gerincesek végeztek. Nálam a seregély nem félt a sörösdobozoktól, a darázs nem fulladt bele a sörbe, a meztelencsigának nem ártott a tojáshéj.

A sárgabarack elfagyott, a cseresznyét, a szőlőt, a meggyet a dögök lezabálták. Az alma férgesen hullott a földre. A málnatövekkel a globális fölmelegedés végzett. A cukkinit már virágkorában letarolták a csigák. A maradék zeller, spenót, sütőtök, eper, retek stb. gyenge gyökerével a lóbogár végzett. A vakond maga a tasmán ördög: a gyepet pedig ragyásra túrja.

A méhlegelő halva született: a szomszéd segítőkészen átkaszált a mezsgyén. Cserébe idegesen hívogat, hogy a fűzfáim kirobbanó formában vannak. Miriád átnyúló ág ostromolja telkét, se időm, de erőm levágni őket.

A paradicsomtövek mellett tartottam ki legtovább. Tudtam, a burjánzó hónaljszőrt kacsolni kell. Na de hetente? Megbokrosodott, kecskeszarnyi bogyókat termett.

Dilettáns kertész.

Hév ám a kapa nyele, hiába pököd: akkor már inkább a közéleti köpködő. Vagy inkább fölkötöm magam, de kapát a kezembe többet nem veszek. Se metszőollót, se fűrészt, se dugványozót, se sövényvágót, se fűkaszát, se ásót, se gereblyét.

Megváltás, hogy nyaralás után minden kiszáradt. Kiégett. Mediterrán déli verő. Cserepes, kőkemény tűzföld.

Azóta sincs új megküzdési stratégiám, pedig jó lenne valahogy kihúzni áprilisig és tovább.

De legalább visszatértem a focihoz. Beugró kapus vagyok az öregfiúk amatőr kispályás bajnokságában. A T-Boy, érted, a téboly csapatában.

A Kisstadion legendás hely. A megyehármas veteránok itt már bírót is vertek.

Az első meccsen történt. Kontrát vezetünk, az ellenfél cserejátékosa üvölt: törd el a lábát! Én, a veterán amatőr kertész- és közéleti naiva széttárom felé a kezemet: normális vagy, ember? Miért kell fasznak lenni? Velem üvölt tovább.

A félidő végéig kóválygok a kapuban, mint Vincent Vega.

A szünetben mondom a csapattársaimnak: ennek semmi értelme. Semmi értelme ezért lesérülni.

Ja, ez ilyen, vonják meg a vállukat, így megy ez itt.

Lehozom gól nélkül a második félidőt. Lehet, nekik van igazuk: a tébolyban ez tényleg normális.

A közéleti apátiába zuhant költőbarátnak ezt válaszolom:

Sokat gondolkodtam azon, mit lehet csinálni, de hát semmit. Mi marad? Normálisnak és nyugodtnak maradni minden áron. Megbecsülni azt a pár embert, aki van, a gyerekeinket nevelni, nem tönkretenni őket, nem meghülyülni, és végképp nem megkeseredni.

De hát verset írni? Van értelme? Nincs. Mégis. Én ezt szeretem a legjobban, még a focinál is sokkal jobban.

Borítókép: Illusztráció / fotó: Wikipedia