Lefolyni a Dunán. Meddig tart Közép-Európa?

Ebben az írásban Trianont szeretném a Dunába keverni és feloldani.

Kié a Duna? – kérdezhetnénk. A folyóhatár nemrég még birodalmakat választott el, néha mesterséges, néha természetes falakat húzva népei (dunai svábok, tótok, oroszok, lipovánok, románok, szerbek, horvátok, bolgárok, rutének, ukránok stb.) között. Számtalan világot nyit és zár be egy ekkora folyó etnikai gazdagsága (mondjuk Ulmtól Tulcsáig), ahol az együttélés sosem volt nyugodt és békés – inkább sodró volt és vad. Csupa sziget, zátony, szirt, hordalék; kagyló, kőfal, kút és beton. Hajóvonták találkozása. Erőművek és terelés, kapzsiság és regula – ez is a Duna. Meg az államalapító, Visegrád és Esztergom. Természetéből adódóan ez a folyó maga Közép-Európa. Tíz országon folyik át, a leggazdagabb és legszebb élővilága mégis a legvége, a Delta torkolata. Na, jó, a legszebb városa Budapest. Mivel részben Pesten élek, részben a Dunakanyarban, most sokkal jobban érdekelt a Delta. Alig vártam tavaly, hogy lefolyjunk egy kisebb csoporttal a Dunán: ez itt ezért egy úti beszámoló lesz.

Ma a Duna-delta Ukrajna, Románia, egy kis Bulgária is talán. Ott élnek még az orosz lipován nép utolsó tagjai. Szulinában, a Fekete-tengernél olaszok, görögök és zsidók laktak nagy számban, de vannak ma a Deltában székelyek Hargitáról, tengerészek, szerencsevadászok. Panamahajók, vámkerülők, adókerülők, korrupt román szenátorok, akiknek a nádtetős villái és törleszkedő, hangos jachtjai sorra nőnek ki a földből – monstrum betonok. A Trianon utáni Közép-Európa minden népe, sebe és íze megtalálható egy jó lipován-székely halászlében, amit a helyiek főznek nekünk másnap, mikor megérkezünk Szentgyörgy falujába.

Ma ez a deltai román vidék a legnagyobb népelvándorlás területe. Akárcsak az ukrán delta, ahol meg éjszakánként az orosz bombák érik el a földet, mikor ott vagyunk. Minden nap pontosan éjjel kettőtől háromig lövik a tenger felől Putyin rakétái a deltai kikötőket. Senki sem csodálkozik, hogy ebből a szegletből elmenekül a lakosság. (A Szovjetunió felbomlása utáni cudar válságot éli meg ez a térség. Van olyan család és nemzedékek, akik nem ismernek munkatáborok, lágerek és háborúk nélküli életet.)

Különben, ha nem volna háború Európában, csak a pelikánkolóniák csattogása verné fel a delta lassú folyását és állóvizét. Nappal legalábbis látszólag háborítatlan, érintetlen és gazdag a delta torkolata, folyói és tavai, egy majdnem magyarországnyi terület. Itt elnyúlik és megnyugszik a Dunakanyarban vagy Pesten olyan sebes folyó. Sárga vize, mocsarai és nádasai lesznek. Virágzik, bejárhatatlanul hatalmas élővilágával együtt Európa második legnagyobb torkolata, koronája annak a soknyelvű és soknemzetiségű vidéknek, ami a Kárpátokból ered, de se nem ritka, se nem abszolút megnyugtató a létezése – hiába, kétszer nem léphetsz ugyanoda.

Éjszaka sakál üvöltésére kelek. De élnek itt vadlovak, számos ritka hal- és madárfaj is. Napközben végig csónakban ülünk útitársaimmal és egy lipován hajóssal, aki a véget nem érő erekben, csatornákban, tavakban, nádasban, lápon és mocsarakban kalauzol bennünket. Kivágott hínár, őserdő, dűnék. Harcsa, süllő és jégmadár. Olyan ez a vidék, mint amilyen a régi európai táj lehetett a képzeletben, nyugodt, gazdag és háborítatlan. Amilyen sose volt. Erre tört be a török, itt forralt bosszút a román, errefelé is portyáztak a barbár magyar harcosok. (Mint Móricz Zsigmond regényeiben. Vagy Jókai Duna-leírásaiban.) Miközben sebes és véres e hely, a természetvédelmi idill mögött a pokol szája tátva: a delta az egykori román állam kínzó lágereinek helyszíne is. Az utolsó európai leprásoké, akiknek magyar orvosa volt még pár évvel ezelőtt. Soha nem gondoltam volna, hogy a Duna deltájába vezet 2024-ben életem egyik legszebb utazása, hogy itt találom meg a legkedvesebb embereket és a háborítatlan együttélést a természettel. De hát ilyen a Balkán – elvehetetlenül ellentmondásos és szenvedélyes. Együtt érzően kiközösítő.

Brassóból Tulcsába és Szulinába

A Fogaras magaslatáról ereszkedünk alá, Brassóból indulunk Tulcsába. Tulcsa kikötővárosa a Delta kapuja. Csontszegény a Havasalföld, a félkész házak és a műveletnek földek után egy gazdagabb halászváros ez, hajókkal, hatalmas kikötővel, tengerjárókkal, piaccal, román, buszablakos lakótelepekkel. Innen indulnak a csatornák a tengerhez, és egy végtelen rezervátum fogad minket. A Fogarason átkelve egy egészen más Romániába érkezünk, mint Nagyvárad, Temesvár vagy Kolozsvár gazdagsága, pulzálása. A nincstelenség és a végtelenbe nyúló perzselő nap, az üldögélés és a kunyerálás földje a hatalmas alföldi, fekete táj. A törés egy ország két része között még sosem volt ennyire szembetűnő, Erdélyen túl eddig sosem mentem. A megszűnés, az eltűnés és az elszivárgás lehetett ilyen, a késő Ceauşescu Romániájának véres övezete. Biztos vagyok benne, hogy nem olyasmi ez, amit ez az idilli táj majd egyszer eltüntet, amit be lehet foltozni, kozmetikázni, kitörölni az emlékezetből.

Röviden a Dunáról: nem abban van a lényeg, hogy (egy folyó) eltűnik, vége lesz, elfolyik, hanem hogy tényleg nem tudnék soha többé belépni a medrébe. A megszokás tűnik el, hogy a víz szerethető, egy modern szenvedély. Már magának az utazásnak a motivációja is az volt, hogy nem szeretnék részt venni a mindennapi életben. Csömöröm van. Hogyan szívhatod magadba a boldogságot, ha naponta azt hallod, hogy pusztul a Föld? Nem, nem a Föld pusztul, hanem a romantikából hozott gondolat, miszerint a természetben kódolt az öröm és a boldogság. És a természet mindent helyettesít. Az irodalomban pláne. Az erdők felégnek, a folyó kiszárad, vagy éppen kiönt, és falvakat sodor magával. Ez a természete. Áradások, szárazság. Egyik napról a másikra válik sártengerré a táj, csakhogy a Duna akkor is örvényleni fog, ha eltűnésétől rettegnek a netes portálokon. Egy mantra az apokalipszis, lehet felháborodva kommentelni. Legalábbis így képzelem.

Tíz éve élek a Dunánál, el nem tudnám képzelni, hogy nincs többé.

A Duna a megunhatatlan, minden nap más, sosem lehet kétszer ugyanarra ébredni a hódrágta, fűzfás partján, mikor reggel megérkeznek a rigók. Ma például egy harkály kapaszkodott a gerendánkra. Tegnap láttam két kék jégmadarat Tahitótfalunál, ilyen hosszú, meleg nyár és ennyi víz tavasszal talán még sosem volt.

Gyerekkoromban a végtelen izgatott, a lefuthatatlan horizont. Mindig nyúltam volna utána, de nem lehetett kitapintani a táj végét. Hol a Duna vége? Hova folyik, miután elhagyja a Vaskaput, Szerbiát, Bulgáriát, Romániát, Ukrajnát? Mi lesz a víztömeggel? Ezer kilométerre a saját Duna-partomtól tudtam, hogy szerteágazik a folyó, délre fordul, majd vissza északra, nádasokat, örvényezett ágakat hoz létre, szűkül és tágul, hatalmas tavakat táplál, olyanokat, mint a Piroska-tó, és különleges mocsári telepet hoz létre több mint háromezer négyzetkilométer hosszan. Ez a delta. Európa második legnagyobb deltatorkolata a Volga után, 3446 négyzetkilométer.

Tulcsától Gorgováig

Tulcsa városa lesz az utolsó szárazföld, ahol kilépünk. Innen hajóval megyünk be a Deltába a szulinai ágon. Kotort, mesterséges folyó. Július közepe van, nappali forróság, egy számomra addig ismereten társasággal érkezünk. Van, akit a mocsár, másokat a gödények, a gémek, a lillék, engem a szulinai temető és a lipován házak érdekelnek. Minden meglesz, szép sorjában.

Hosszú, kétnapos úttal értük el a delta kapuját. Útközben Brassó mellet, a csángó Négyfaluban volt a szállásunk, onnan keltünk át a Fogarason a Havasalföldre. Elhagyott román falvak, félbehagyott mezőgazdasági munkák a szász falvak rendezettsége után – a kutaknál a Bukarestből a konstancai nyaralóikba tolakodó családok. Az éjszakai szállást hajnali ötkor elhagytunk. A Deltába Tulcsából napi egy hajó megy le a tengerhez a szulinai ágon. A mi hajónk a hatalmas kikötőben a Bánát lesz, megáll végig a lipován falvaknál, másfél óra az út. Vezetőnk, Levente előre beszerezte a természetvédelmi park engedélyeit. A rakodótérbe tesszük a bőröndöket, a vizet, az élelmet. Régebben hetente egy hajó ment le a deltába, ma naponta egy. A mindennapi élet összes kelléke megtalálható itt, krumpli, hagyma, ivóvíz (a deltában nincs iható víz). Építkezési anyagok, gépek. Az utasok a helyi falvak lakóin kívül turisták Kanadából, Németországból, de francia, norvég és dán beszédet is hallottam.

Gorgova

A falu bejárata egy vasstég. Kikötünk. Szabó Laci bácsi integet, terepjáróval elviszi a bőröndöket, és elszállítja a fájós lábú utasokat. Még két kilométer gyalog a horgásztanyánk, a szállásunk. Laci 1978-ban jött először horgászni a Hargitáról a Deltába, még gyerek volt, ma ez a hely a szenvedélye. Gorgova egy hosszú falu, a folyóparti betongát mellett kék nádtetős lipován fagerendás vályogházak sorakoznak, egykor volt itt posta, iskola, a Ceauşescu-időből művelődési ház, román trikolor.

Az eredeti lakók elköltöztek a Deltából, elvándoroltak a munka miatt. Alig maradtak itt pár család, és ők sem ebben a faluban. A rendszerváltás utáni évtizedekben az utolsó dunai falvak lakói is elvándoroltak. Románia vendégmunkásainak tömeges exportjához csatlakoztak a lipovánok is, és ez megváltoztatta a Deltát. Elnéptelenedett. Kiürültek az oroszul beszélők házak, az ortodox fatemplomok, a gyümölcsöskertek, Itt, a párás déli Deltában minden megterem, a szőlő is. A szilva, a ringló, a füge. Bukovinában találkoztam utoljára lipovánokkal, a házaik, a templomuk is pont olyan, mint a deltabeli rokonaiké. Laci bácsi egyik nap meghív két nőt énekelni. Gyönyörű, hímzett vörös ruhában éneklik el az orosz műdalrepetoárt.

Régen a házhoz több csónak, ló és tehén is tartozott, és még ma is vannak vadlovak a deltai őserdőnél. Hálók, karók, botok. A Delta elzárt vidéknek számított, ahová ritkán jött áru, így a szigetvilág falvai tejesen önellátóak voltak, illetve a halászatból éltek. A szigeteket nádasok, hatalmas tavak és dunai ágak választják el egymástól. Csak hajóval járható a környék. Laci bácsi meséli, hogy ma a székelyek vásárolják fel a házakat, és a gazdag bukarestiek. Így persze az utóbbi években újraformálódott a szigetvilág, sok a felújított, nádtetős nyaraló, de azok is üresek. A ház a Deltában ma inkább csak egy státusz szimbóluma, lakók nélkül, legalábbis a román szenátorok, akik nyaralót engedhetnek meg maguknak, ritkán jönnek le ide. Gorgova lipován faluból székely falu lett, minden évben újabb és újabb családok érkeznek horgászni Hargitából és Marosból. Többen házakat vásárolnak.

Tájseb

A deltai táj Európa leggazdagabb csatornája. Vizek, dús algák, harcsák, süllők, pelikánok. Kormoránok, gémek és jégmadár. Olyan őserdei, sűrű ártér, mellyel oldható a természet iránti közöny. Mégis egy újabb közömbösséggel találkoztam ott. Egy sebzett táj közönyével. Ugyanis, ha a Delta szót meghallottam korábban, munkatáborok, a kitelepítés és az éhezés jutott eszembe. A munkaszolgálatosok halálra éheztetése. Egy egész világ közönye volt a Duna szigetvilága, ahová embereket izoláltak teljes hírzárlattal, elszakítva őket a világtól. Megkínozták és megölték őket. A kínzás legdurvább eszközeivel, mindez a háború utáni Romániában történt – ezt hozta el a béke ideje. Ugyanígy nem messze Tulcsától, a Delta bejáratának városától felépítették Európa utolsó lepratelepét – a lepra olyan betegség, mely megszünteti az érzékelést, az idegek elhalnak, a végtagok, az arc elsorvadnak. Leprások és kolerások tömegeit szeparáltak el a Duna partján a világtól.

A Delta egy fekélyes seb a térképen.

A Duna torkolata ma a legszebb táj Európában, még sosem láttam ehhez foghatót.

Gödények

Kövér, tíz, tizenöt kilós rózsás gödények élnek kolóniában. A szürke gémek, a fekete gólya és a jégmadár furcsa (gyors és átlós, szemmel alig követhető) röpte mellett a Delta szimbóluma a pelikán. Fészkelőhelyei, tojásrakó nádasai a szulinai ágon tiltott területek. A pelikánnak két fajtáját figyeljük meg a Deltában, könnyű őket megkülönböztetni: a rózsás gödény kolóniában él, csapatban mozog és V alakban repül. A borzas gödény (taraja van) magányosan fészkel a vízén, egyedülálló (esetleg párban mozog), megfigyelőhelyéről indulva halászik. Mindkét pelikánnal többször találkozhattunk a négy nap alatt. A hajómotor zaja ugyan elijeszti őket és felrepülnek, de ez persze csodás látvány. Ha mégis megfelelő a széljárás és kikapcsolt hajómotorral közelítünk a kolóniához, akkor egészen közel lehetünk hozzájuk, szinte beúszunk a csoportba, és ők egyáltalán nem zavartatják magukat.

Hazatérés

Újra a Dunakanyarban vagyok, a falumban. Idén nyáron a tartósan magas vízhőmérséklet miatt megjelentek nálunk az örvényekben a fehér, foszlott, döglött halak. Épülnek az illegális, monstrum motorcsónak-kikötők, már nálunk is, Kisorosziban, a szigetcsúcs közelében, a legszebb partszakaszon is. A hódvár helyén jachtok élnek majd. Egyik karjával elvesz a folyó, a másikkal ad. Estére kiszáradt kagylóhéjak ropognak a mezítlábas talpunk alatt, ahogy a gyerekekkel elhagyjuk a nyár közepére majd visszahúzódó folyót, csikorog, ha kilépünk a partjára.

Telihold van, meleg, fülledt este, harminc fok június negyedikén. A dunai úszások legszebb ideje. Egy kagylószőnyeget telepített a partra az elvonuló áradás. Zavaros, bölcs és alacsony a vízállás, ennek a nyárnak a kezdete baljós jel a Dunán. Pont úgy, mint minden évben, mióta itt lakunk.

Borítókép: Naplemente a Duna-deltában Mila 23 falu közelében / fotó: AFP