Hallgasd meg!
Messenger One, röviden M1, a legmagasabb biciklisfutár-kategória New Yorkban. Kevesen érik el ezt a minősítést, meg kell küzdeni érte. A teherbírók, a gyorsak és a megbízhatók kapják, bár segít, ha lejattolunk a diszpécsereknek a jövedelmezőbb fuvarokért. De az egy egészen más téma.
Bennfentes, testvéri szövetség volt az M1, elitcsapat, olyan, mint a fociban az irányítók klubja. Nem volt arany középút, vagy befogadtak, vagy ültél a cserepadon. Az Educated and Dedicated – vagyis az E&D, ahogy az utcán hívták – volt akkoriban az egyik legmenőbb New York-i futárcsapat. Drogosok hírében álltak, nagy arcok voltak, krómszínű Campagnolo bringákkal hajtottak. Nem tudták a titkot, hogy minden futárcsapatnál ez ment. Mindannyian vittünk kis borítékokat az irodákba, ahol a polgári munkaerő rohant a fürdőszobába, hogy felszippanthassák a nap első csíkjait.
Észak felé tekerek a Madison Avenue-n. Egy Ford Model filmtekercset viszek a zsebemben az akkoriban felfutó Avenue magazin címlapjára. Sürgős fuvar, felállok a pedálon, és odanyomok. Benzingőzös midtown-hajsza, nehéz a levegő.
A Madison Avenue középső része a buszoké, fehér festékkel behatárolt expressz-sávok. Itt hajtok én is a többi biciklisfutárral – igazi Tour de France-hangulat – amikor gyorshajtásért levillant egy rendőr.
Huszonhattal mentél, rágja a gumit öt centire az orrom előtt. Sok kisokost vakarunk fel a betonról. Nagy az arc, aztán megy a jajgatás a hordágyon.
Rácsap egyet a bottal a biciklikormányra, aztán visszamegy az utca közepén veszteglő autójába. Megúszom harmincöt dollárral és pár perc késéssel.
Az irodában a diszpécser kitűzi a falra a bírságot. Leszámol harmincöt dollárt a kasszából, és megköszöni az extra fáradságot.
Másnap már reklámozzák a rádión, kemény rockzene, sziréna, üldözés, mi vagyunk a leggyorsabb futárszolgáltat a városban. A diszpécsertáblán felnyomnak az első helyre, a nevem mellett megjelenik az M1 kategória.
***
David vézna kis fekete srác. Minimumórabérben dolgozik, három-négy dollár akkoriban, adó után talán marad heti százhúsz. Ennyi a gyalogos futárok bére. Kényszerhelyzet.
Nem is sietnek. Nem számít a gyorsaság, nem számít, hány fuvart csinálnak naponta. Akkor segítenek be, amikor ömlik az eső, vagy amikor nagy csomagot kell felkapni. Amúgy lődörögnek, és ahol lehet, szívják a füvet.
David kicsit más. Legtöbbször csak begubózik az iroda sarkában. Fuvarra vár – néha hosszú órákig, néha napokig. Egy ingatlanügynöki vizsgakönyvet tanulmányoz, gyakran megjegyzéseket ír egy kopott noteszbe. Kényelmetlen számára a csevegés, nehezen kommunikál. Nem nagyon néz ránk, de látom, szeretne valamit kérdezni.
Felnéz a könyvből, már majdnem megszólal, amikor int a diszpécser. Fuvarom van. Hajtok a Madison Avenue felé. Az én körzetem.
***
Egyik reggel a biciklitároló előtt vár. Kérdezi, felpumpálhatja-e a kerékpáromat. Próbálja, de nem ismeri a Presta-szelepet. Kipattan a szelepcsavar és leereszt a gumi. Keresem a kis vackot a földön. Mire felnézek, eltűnik.
Másnap megint jön. Spannolhatja-e a féket, kérdezi. Kezdi zsírozni a láncot, törölgeti a vázat.
Egykazettás futárbiciklim van, fixie, ahogy itt mondjuk. Nincs rajta váltó, csengő, kitámasztó. Mindent, amit lehet, leszedünk. Könnyű és egyszerű. Ott a futártáskákon a mottó, a fék csak lelassít.
Komoly munkaeszköz a bringa. A legtöbb futár maga szereli. Házi vallás, bicikli-voodoo. Lerúgnak mindenkit, aki hozzá mer nyúlni. Ezért egyre gázabb, ahogy David pattog a biciklim körül.
Beletelik egy hét, de végre előáll a dologgal. Kérdezi, mennyit keresek. Mondom neki, heti hatszáz, néha több.
***
Munka után lezúzunk az új Häagen-Dazs fagyizóba a huszonharmadik utcán, versenyzünk. Audi, Cabal és Robyn, ez az összeszokott négyesünk. Audi, a diszpécser, Montréalból jött. Kitömött vállú Canadiens-hokimezt visel, hosszú, fekete haja van, és állandóan napszemüveget hord. Állítólag bántja a szemét az irodai neon.
Hóvakság, mondja, kanadai népbetegség.
Persze, ha nem nyomnád annyira a savat, hirtelen meggyógyulna, nevet Robyn.
Biciklizett régebben, ismer minden lehetséges útvesztőt. De a diszpécserasztalnál nagyságrenddel több a pénz, így oda ült be. A feje olyan, mint egy számítógép, pillanatok alatt összevarázsolja a leggyorsabb fuvarokat.
Cabal délvidéki gyerek, Molly Hatchet-kazettát hallgat. Van egy zseb a futár táskáján kizárólag a kazettáknak. Mindig mutatja a napi műsort, Stevie Ray Vaughan, Townes Van Zandt, Lynyrd Skynyrd. Nem kever. Eredeti koncertfelvételekre vadászik.
Övé a negyvenkettedik utca. Sokféle üzlet fut arra. Nem beszél arról, hogy kitől, hogy és hová. Mindig, minden sürgős. Kapkodnak értük az irodákban. Szipog egyet-kettőt az orrával, a polgári munkaerő.
Robyn kemény csaj. Fáradhatatlan, hajt egész nap. Vett a Canal Street Jeans-ben egy használt orosz katonasapkát, fülvédő, vörös csillag, a teljes Doktor Zsivágó-csomag. Ez a bukósisakja. Ezt hordja télen-nyáron.
***
Cabal whiskyt kever a fagyiba. Házi termék, otthon főzi a család a hátsó udvarban. Apáról fiúra száll a titok. Polgárháborús emlék ez is, mint az intarziás kis flaskája. Számomra érthetetlen Tennessee-i dolgok ezek.
Van benne valami alattomos. Talán a túlzottan édeskés modor, a hideg-meleg. Az a gyerek, aki mindig kér egy tízest péntekig, de sohasem adja vissza.
Itt ülünk a fagyizó előtti kőpadokon. Whiskey-s fagyi, vagy fagyis whiskey – egy idő után teljesen mindegy. Ez egy olyan New York-i dolog, kezdődik a hétvége, péntek esti alkoholmámor.
Be szeretne szállni, mondja végül Audi. David. Hatan vannak testvérek. Valahogy ebből élnek. Az anyja behajtja rajta az összes fizetést. Nincs pénze biciklire.
***
Aztán David eltűnik. Nem látom hetekig. Nem kérdezem. Jönnek-mennek itt az emberek.
***
Az ötvenhetedik és a Park sarkán futok bele egy jó hónappal később. Biciklin ül. Komoly Campagnolo bringa – csillogó króm, precízen tekert kormánybandázs. Telenyomta a vázat rikító matricákkal. A futártáska tömve sárga borítékokkal, a nyakában meg egy nagy, hordozható telefon. Ritka volt ez akkoriban, csak a rendőröknek meg a Wall Street-i nagymenőknek tellett erre.
Ott van nála a notesz is. Fura dolgot kérdez, szeretnék-e neki dolgozni.
***
Apróval a kezünkben várunk egy telefonfülke előtt. Hosszú a sor. Mondom Robynnak, mennyire nem lehet kiismerni az embereket. Cabal vett neki egy Campagnolo bringát. Megadta nekem is a tartozását. Másolt egy kazettát, Stevie Ray Vaughan, Tokyo, 1985.
Hosszú az út a megváltásig, legyint Robyn. És csak ennyit mond.
***
Fagyizunk. Nem nagy dolog, mondja Cabal, vettem a kis fekának egy biciklit. Kiadtam neki felesbe a negyvenkettedik utcát is. Hadd boldoguljon. Jó az, ha valaki adja alájuk a lovat. De, ha ilyen hülye módon pattog, leszedik a zsaruk az utcáról. Nem jó a kicsicsázott bringa az üzletnek. De mindegy, megér ez egy biciklit. Fő, hogy eltakarodjanak Tennessee-ből. Jöjjön New York-ba az összes kis feka.
***
És le is szedik a zsaruk. Detektívek jönnek az irodába. Hozzák magukkal David noteszét.
Ismerik ezt?
Robyn belenéz, ellapozgat benne. Rázza a fejét, nem ismerem.
***
Már csak hárman vagyunk. Hiányzik a whiskey a fagyiból. Cabal nem annyira. Hazament Tennessee-be az apjához. Tennessee-i dolgok.
A többi olyan volt, mint egy Agatha Christie-krimi.
***
Nem volt hat testvére. Nem vette el az anyja a pénzét. Nem volt kis gubbasztó, szerencsétlen, fekete srác. Az E&D építette őt be hozzánk. Lopták a klienseket. Ez volt a noteszben, nem az ingatlankezelő vizsga. Hallgatta egész nap a diszpécsert, és lekottázta a kliensek címét és telefonszámát a noteszbe.
De nem elégedett meg ezzel. Átvágta az E&D csapatot is. Magánzó lett. Elvitte az összes negyvenkettedik utcai klienst. Drága mobiltelefont vett. Rájött, hogy az iroda már a múlté. Az utca volt az irodája. Mindent ott intézett, ott a csicsás Campagnolo nyergében. Neve is volt a cégnek, David Norwood Enterprise.
Idővel megbékélt a rendőrökkel is. Nem túl komplikált az ügy. Nemcsak Budapesten szokás ez. Itt is mindenki sportoló.
Borítókép: illusztráció / fotó: CAIA IMAGE / SCIENCE PHOTO LIBRA / NEW / Science Photo Library via AFP
Bejelentkezés