spotify Hallgasd meg!

A sorozat előző részét itt olvashatják


De miről is beszélt a feleségem az első rész végén? 

Pár napja Jamie Dimon, a Morgan Chase bankház vezérigazgatója, az amerikai üzleti világ egyik meghatározó alakja látványosan kiakadt egy zárt meetingen. Az esetről persze, mint mindenről, természetesen készült videó, amit valaki természetesen feltöltött a netre, és az internet természetesen azonnal felkapta, viták forgatagát indítva el.

Dimon nem az első volt, aki megkongatta a vészharangot. Trump már egy évtizede kampányolt ezzel, és az utóbbi időkben Elon Musk is felcsavarta a hangerőt. 

Dimon nem mondott semmi különlegeset, egyszerűen szavakba foglalta a mindennapi közérzetet: megingott a ház, az ország válaszúthoz érkezett. Mindenki látja, mi is, az egyetemen, a kórházban, Floridában, Connecticutban, New Yorkban, a tanár haverok az iskolákban, a melósok, és persze a feleségem is a vállalatánál. 

Nem tudtuk volna felépíteni a hatalmas üzleteinket ezzel a mai beteges hozzáállással – mondja Dimon –, a távmunka, a Zoom nem működik, mindenki mással foglalkozik közben. A legtöbb ember elérhetetlen, de ha éppen el is érjük, akkor sem koncentrál. A szabad péntek se megy, bárki, akit ilyenkor egy-egy fontosabb ügy kapcsán hívok, a vitorlásán bütyköl, vagy a tengerparton a TikToknak pucsít. 

A Zoomon nem lehet arcokat olvasni, nem lehet a terem hőmérsékletét, a dolgok pulzusát érezni, enélkül pedig nem megy a problémamegoldás – az egész inkább rombolja, mint segíti a kreativitást, az egyéniségek háttérbe szorulnak. Az emberek egymásra várnak, hogy majd valaki más megoldja a problémákat, hogy majd valaki más felfedez valami újat, hogy majd valaki más ad irányt a csapatnak. 

Mindennek az az eredménye, hogy nem lehet gyors, aktuális döntéseket hozni, nem lehet tervezni, nem lehet egy egészséges, új generációt kinevelni. Túl sok a lazsálás, a bürokrácia, és kevés az ambíció; mindezek tetejébe a fiatalok udvariatlanok, és reggeltől estig a kiváltságaikban pancsolnak. 

Mik ezek a kiváltságok? Elmesélem. Sok felvételi interjún vettem részt az utóbbi években. Avítt dolog ma már a vasalt fehér ing, a nyakkendő, a borotvált arc. Ha egyáltalán szóba áll veled egy munkakereső, simán beül a Zoomba egy trikóban vagy egy szakadt kapucnis felsőben. És ő akar diktálni, ő teszi fel a kérdéseket, ő mondja a feltételeket. Száz százalék remote, no dress code, belepofázhatok mindenbe, nem írok riportokat, nem megyek hiábavaló meetingekre, minimum két laptop és két nagy képernyő, zéró mikromenedzsment, annyi vakáció, amennyit akarok, és akkor dolgozok, amikor akarok.

Ők teszik a szívességet. 

Én megértő vagyok és értékelem a jó munkát, elfogadom az összes feltételt, ha megy a munka. És egyébként akad olyan, ing helyett hoodie-t viselő gyerek, akinél megy – de messze nem ez az átlagos.

Nem csoda, hogy az Elon Musk és a DOGE-csapat által kezdeményezett állami leépítések felrázták az országot. Javier Milei Argentínában és Musk a Twitternél bizonyították, amire Dimon is utalt: kilencven gyors emberrel jobban megcsinálom az üzletet, mint a mai száz lassúval. Aki el akar menni, annak nem állunk az útjába. A kultúra, ami Amerikát építette, elveszőben van. De helyre kell hozni valahogy a dolgokat.

Szóval a kultúra. 

Tudatosan vagy nem, a woke létrehozott egy olyan társadalmi légkört, amely büntette a munkát, elsősorban a protestáns munkahivatást. A pontosságot, a felelősségvállalást, az önfeláldozást, a helyes nyelvtant, az udvariasságot, a tiszta ruhát – mindezek a kiváltságos fehér ember negatív attribútumai lettek. 

Nem számít, hogy Szlovákiából jöttél, vagy Portugáliából, és hogy semmi közöd nem volt ahhoz, ami Amerikában történt háromszáz évvel ezelőtt, a bőrszíned következtében hirtelen automatikusan bűnössé váltál. Szemináriumok során kellett – mintha az ötvenes évek Kínájában éltünk volna – önkritikát gyakorolni, és ezekről a kiváltságokról hivatalosan, gyakran írásban (!), lemondani. Fogadalmat kellett tenni, hogy a kizsákmányolt és kisemmizett kisebbség örökös szövetségesei leszünk.

New York City, 2020–2024. Ki gondolta volna. 

Hihetetlen, hogy naiv amerikaiak milliói ekkora fejest ugrottak a maoista átnevelés ingoványába. Ha ebből a kurzusból nagyon ki akartál lógni, könnyedén megkeserítették az életedet, és kritikus esetekben fel is mondhattak neked.

Az eltörléskultúra csúcsra járt. Nem lehetett egy focimeccset vagy egy baseballmeccset végignézni valami ízléstelenül fröcsögő woke körítés nélkül. De ez ment az élet minden szférájában, filmben, színházban, a humorban, a politikában, az irodalomban, a zenében, és természetesen a munkahelyeken. Az émelyítő propaganda megfertőzött mindent, amit az utca embere szeretett. 

Jusson eszünkbe Michel Foucault hatalomelmélete – egy új társadalmi kontroll itt úgy ragadja el a hatalmat a régitől, hogy nincs szüksége a marxi értelemben vett termelési eszközök kisajátítására. Csak beszállnak a dolgok tetején – nem akármilyen állás kell ugyanis a woke munkaerőnek, kizárólag vezetői pozíciók. 

Mind a mai napig kapom az akadémiai álláshirdetéseket: 

Diversity, Equity and Inclusion Job Announcements for 03/05/2025.

Nem nekem szólnak, de mégis végigböngészem a heti levelet: minden ilyen kamupozíció igazgatói és dékáni szinten van. 

A DEI-felvételek eredményeként sokasodtak a tehetségtelen semmittevők a vállalatoknál, az egyetemeken, és persze az állami szektorban is. Új osztályok tömegét hozták létre, amelyek egyetlen feladata az „egyenlőtlenség” megszüntetése volt, a fehér kiváltságok eltörlése, és bárminemű ezzel szemben szerveződő ellenállás szétverése. 

Az utóbbi pár évben például csak a University of Michigan közel 250 millió dollárt költött DEI-programokra. A Detroit News írja, hogy az eszméletlen költekezés ellenére még a pozitívan érintett diákok sem érzik otthon magukat a campuson. 

A DOGE-csapat pár nappal ezelőtt világított rá arra is, hogy a Biden-kormány összesen közel egymilliárd dollárt költött az államháztartáson belüli DEI-kezdeményezésekre. Minisztériumok és ügynökségek sora mosta a pénzt demokrata léhűtőknek. Ugyanakkor a privát szektorban megvolt a diktatórikus NASDAQ-féle sokszínűség-szabály, ami megkövetelte a vállalati igazgatótanácsokban minimum két kisebbségi hely létrehozását.

A logika ebben elvileg az volt, hogy ők különleges, eddig hiányzó vagy alulreprezentált perspektívát hoznak a meetingekre, vagy jobb körülményeket az egyetemi diákoknak. Ez távolról nagyon jól hangzik, ám a gyakorlatban azt jelentette, hogy képzettség nélkül, gátlások nélkül zavartak meg minden meetinget, beleszóltak szakmai dialógusokba, rutinszerűen félbeszakítottak előadásokat, fegyelmi eljárásokat indítottak szerintük „rasszista” vagy „kiváltságos” szóhasználat miatt. Ott ültek és pásztázták a területet – mint Vorosilov lövészezrede a kápolnai templom tornyát –, ki mond valamit, amibe bele lehet kötni. Mert valamibe bele kellett kötni, azért kapták a pénzüket.

A másik nagy woke-áramlat a vállalati, az oktatásügyi és az általános állami szférákban a meritokrácia megszüntetése, eltörlése volt. Az értékek robbantása. Egyetem egyetem után – beleértve persze az orvostudományi egyetemeket is –, törölte el a felvételi teszteket. Egy életrajz elég volt beugrónak az elit karokra, különösen, ha az életrajz elemezte a vélt vagy valós igazságtalanságokat, a jogfosztottságot, és főleg a személyes sérelmek sorát. Fél oldalon, nem kell hosszabban.

Mi ingott meg? 

A kultúra. A mienk egy New York-i Ivy League egyetem. Ahogy a Morgan Chase banknál vagy a feleségem vállalatánál, itt is meghatározó szerepe van a kultúrának, mondhatni ebből élünk. Ahogy itt mondjuk, a brand hozza a bevételt. Ha megszűnik a kultúra, megszűnik a brand, és megszűnik a bevétel. 

De az is lehetséges, hogy a túlélés érdekében magának a kultúrának is változnia kell. Elképzelhető, hogy egy instabilitás-korszakban élünk, még nem tisztultak le a dolgok. Ez egy olyan periódus lehet, amit Jacques Derrida, a francia filozófus kulturális csúszásnak nevezett. 

A kultúrát nem könnyű behatárolni vagy meghatározni, sok szociológiai és filozófiai értekezés született már erről. A mi egyetemünk hagyományokban gazdag. A tradíciók közül két dolgot tartok mind a mai napig különösen érdekesnek: a suttogást és az esti imát. 

Az egyetem egyik íratlan szabálya, hogy minél magasabb pozícióban voltál, annál halkabban beszéltél. Az egészen öregek ezt már-már művészetté fejlesztették, a konferenciaterem halálos csendjében sokszor alig hallható halovány suttogásuk. Itt-ott egy-egy értő mosoly, csendes egyetértő kopogás az asztalon, de a fejedben százezerrel ment a verkli, mit is mondott, hogy is mondta. Nem lehet kérdezni, az a gondolat máris elhajózott. Legközelebb jobban kell figyelned.

A kultúrát nem lehet Zoomon magadba szívni, ugyanakkor nehéz elképzelni a mai projekteket Zoom nélkül. Vagy a trikós, hoodie-s, udvariatlan gyerekek kétségtelenül meglévő tehetsége nélkül. 

A másik tradíció az esti ima. Önkéntesen, a magad nyelvén, a magad vallásán, bárhol találod magad este nyolckor, elmondasz egy kis imát – a betegekért, a nővérekért, az orvosokért és a sok kisegítő munkásért.

Folytatjuk