Kórusban szidják a politikai, gazdasági vezetők és a véleményvezérek Trump elnök döbbenetes vámtarifáit, valamint a világrendet felforgató agresszív kereskedelmi politikáját, főleg az Európai Uniót is sújtó, mondhatnánk, megalázó júliusi megállapodás fényében. Azonban érdemes észben tartani, hogy Trump végső soron nem tesz mást, mint választási ígéreteit próbálja sajátos eszközeivel, hatalmas hübriszével megvalósítani a világközvélemény sopánkodása ellenére.
Donald Trump még októberben, a tavalyi harcos elnökválasztási kampány során, a chicagói Gazdasági Klub rendezvényén jelentette ki félig viccesen, hogy „a legszebb angol szó a szótárban a tariff”, és teljességgel kész lenne „100, 200 vagy akár 2000%-os vámmal is sújtani a mexikói vagy bármilyen más külföldi autógyártókat az amerikai érdekeltségek védelmében”. Tavasszal, immár elnökként, az április 2-án meghirdetett amerikai „Felszabadulás napján” (Liberation Day), az új vámpolitikai intézkedések bejelentésekor is megjegyezte, hogy inkább vámháborút szeretne az amerikai nemzetgazdasági érdekek védelmében, mint tűzfegyverekkel vívott pusztító háborút.
Peter Navarro, az elnök gazdasági tanácsadója és a vámháború ötletgazdája szerint a világkereskedelmi egyezmények újratárgyalása néhány év alatt sokkal előnyösebb helyzetbe hozhatják az amerikai gazdaságot és a kereskedelmi mérleget, mint korábban szinte bármikor – tulajdonképpen vér és könnyek nélkül. Elon Musk az új vámpolitika bősz kritikusaként és a transzatlanti szabadkereskedelem híveként úgy véli, hogy a vámok megfojthatják a korábban pezsgő szabadkereskedelmet és a nemzetközi üzleti kapcsolatokat – Amerika kárára. Amúgy pedig, így Musk, Trumpnak nem kellene Navarróra, a Harvard Egyetem egykori emeritus közgazdászprofesszorára hallgatnia, aki a szókimondó Musk véleménye szerint „valójában egy tuskó, és annyi esze van, mint egy zsák téglának”.
Egyelőre úgy tűnik, hogy Trump szimpátiáját inkább Navarro professzor kereskedelempolitikai elképzelései nyerték el, főleg a Muskkal való politikai szakítása, elhidegülése után. Az elnök és a kormányzat ezirányú gazdasági tervei szerint egyensúlyba és fenntartható pályára kell állítani a túlsúlyos – 6,2%-os GDP-arányos hiánnyal rendelkező – amerikai államháztartást. Akárcsak a lassan elviselhetetlen mértékűvé emelkedő amerikai államadósságot, amely az online adósságmutató szerint mintegy 38 ezer milliárd dollárral a GDP 125%-án áll, és óránként több millió dollárral növekszik, sőt, év végére elérheti a 40 billió dollár csillagászati összeget is. A Világbank értékelése szerint ideális esetben az államadósság a GDP 80%-a alá esik. Az amerikai gazdaság számára a kritikus pontot a GDP 77%-a feletti államadósság-arány jelenti – ez utoljára ifjabb Bush elnök idején fordult elő.
A gazdasági mutatók számmágiája és értelmezése elsősorban a közgazdászok feladata, és nem a szerző asztala, ugyanakkor e fontos tényezők összefüggéseinek és a politikai döntések mozgatórugóinak ismerete, feltárása annál inkább. Ebben az összefüggésben érdemes észben tartani Trump elnök elhíresült üzleti tranzakcionista politikai attitűdjét, kereskedelmi alapú diplomáciáját is, amely a nagyhatalmi nyomásgyakorlás, érdekérvényesítés puhább része – a katonai erőkivetítéshez (force projection) képest biztosan.
Ez utóbbi dimenzióban még mindig nincs igazi kihívója az USA-nak, amint azt a B-2 stratégiai bombázókkal végrehajtott látványos iráni bombázás is demonstrálta, hiszen egy hasonló akcióra sem az orosz, sem a kínai légierő nem lett volna képes. Az amerikai haditengerészeti potenciálról meg ne is beszéljünk: az Egyesült Államok hét flottája (még mindig) a világóceán abszolút ura, bár egyre izmosodó kínai hadihajó-kötelékekkel kénytelen szembenézni, elsősorban a Csendes-óceánon.
Azonban a szuperhegemón nagyhatalmi státusnak vannak egyéb fontos tényezői is az atomrakéták, a repülőgép-hordozók vagy a katonai bázisok számán túl.
Nem vagyok benne biztos, hogy Donald Trump ismeri Niall Ferguson munkáit és borús megállapításait, hiszen az elnök nem egy könyvmoly, ellenben J. D. Vance alelnök, Marco Rubio külügyminiszter vagy Mike Waltz elnöki nemzetbiztonsági tanácsadó lapozhatta már a világhírű konzervatív brit történész fontos elemző műveit.
Az elhíresült Ferguson-szabály szerint, amint egy nagyhatalom többet költ külső hitelezői megbékítésére és az államadóssága törlesztésére, mint saját katonai védelmére, nos, attól a pillanattól kezdve már nem tekinthető nagyhatalomnak többé. Sőt, pénzügyi kiszolgáltatottsága révén immár teljesen szuverén államnak sem, mivel lassan, de biztosan csúszik lefelé a gazdasági lejtőn, hiszen a gazdasági lejtmenet és az eladósodottság sok nagyhatalom végét eredményezte már a történelemben. Ugyanakkor nyilván az úgynevezett „adós hatalma” sem mellékes tényező, hiszen nem ugyanaz a megítélése a nyakig eladósodott és ötször államcsődöt jelentett Görögországnak, mint az Egyesült Államoknak.
Mindazonáltal e „fergusoni pillanat” tavaly, 2024-ben újra bekövetkezett az Egyesült Államok történetében – immár másodjára –, amikor az amerikai Államkincstár közel 900 milliárd dollárt utalt át hiteltörlesztésként külső állami hitelezőinek Norvégiától Szaúd-Arábián keresztül Kínáig. Azonban az általánossá váló Amerika-szkeptikus, kritikus közvélekedéssel ellentétben az utóbbi rivális nagyhatalom nem rendelkezik az amerikai államadósság (sovereign debt) nagyobb része fölött: csupán 9%-os a részesedése, bár ez önmagában is körülbelül 3 billió dollár kintlévőséget jelent Peking számára.
A nem túl fényes amerikai gazdasági mutatók és a kiábrándító helyzet ismeretében a közgazdászok és stratégiaalkotók szerint az amerikai kormányzatnak nincs túl sok eszköze a válsághoz közeli társadalmi állapot normalizálására és a gazdaság növekedési pályára állításra. Amennyiben az amerikai elnök, aki katonai főparancsnok is egyben, nem szándékozik nyílt katonai konfrontációt a rivális nukleáris nagyhatalmakkal (Kínával vagy Oroszországgal), nem marad más hatékony eszköz a számára, mint a diplomáciai csörte, az éles szóváltások, az odamondogatások, a verbális ostorozás ereje, és természetesen a gazdasági nyomásgyakorlás: a vámháború mint fegyver.
Ugyanez a helyzet a világkereskedelem többi hatalmi résztvevőjével, az államokkal vagy államközi szervezetekkel, többek között az Európai Unióval is. A tárgyalások során mindenki latba veti a nyomásgyakorlás, az érdekérvényesítés eszközeit, a katonai, politikai vagy gazdasági erejét, vagy éppen a nyersanyag-potenciálját, már ha rendelkezik ezekkel a fontos hatalmi tényezőkkel. Kína és Oroszország bőven rendelkezik ilyenekkel, míg az EU egyikkel sem. Ezt az európai sebezhetőséget, kiszolgáltatottságot, a valós és érzékelhető gyengeséget hűen tükrözte Ursula von der Leyen fellépése, félsikere, vagy sokak szerint inkább totális kudarca július végén, a Trump elnökkel Skóciában folytatott vámtarifa-tárgyaláson.
Nos, a kivetett tucatnyi amerikai védővám feltehetően több ezer milliárd dollárnyi szövetségi bevételforrásként, egyfajta pénzügyi sebtapaszként lesz majd használható az amerikai költségvetés számára. Eszköze lehet ez többféle állami beruházási ösztönzőprogram elindításának, melyek nyomán nehézipari, hadiipari és finomtechnológiai gyártósorok indulhatnak be az Egyesült Államokban.
Mindenesetre az új, többoldalú vámtarifa-megállapodások, akárcsak az Irán elleni látványos katonai akció is, demonstrálták, hogy az Egyesült Államok gazdasági és katonai érdekérvényesítő ereje lehet, hogy kopik, de még mindig párját ritkítja, és továbbra is félelemmel és elismeréssel vegyes tiszteletet követel a világban. Mindeközben Donald Trump kissé frusztráltan próbálja keresztülvinni a Make America Great Again-projektet, és még mindig úgy viselkedik, mint a legnagyobb, kissé túlkoros, harsány kisfiú a homokozóban, akinek a játékszabályait illik betartani, még akkor is, ha óránként változtatja meg azokat, vagy éppen szétrombolja a gondosan felépített homokvárat.
A szerző Amerika-kutató, külpolitikai elemző
Borítókép: Donald Trump a Lehigh Valley Repülőtéren, Allentownban, Pennsylvaniában, 2025. augusztus 3-án / fotó: Brendan SMIALOWSKI / AFP
Bejelentkezés