Az immár 30. alkalommal megrendezett, vitatott jogállású és gigaméretű kormányellenes tüntetéssé terebélyesedő budapesti Pride Magyarországon is látványosan felszínre hozta azt az új társadalmi, kulturális és politikai jelenséget, amely az utóbbi évtizedekben alaposan felkavarja a Nyugat mentális állapotát. Ez pedig nem más, mint a különféle társadalmi nemi (gender) és faji identitásokon alapuló kisebbségi azonosságtudatok felettébb kaotikus multidimenziója, amely egy átlagember számára, valljuk be, még mindig szinte értelmezhetetlen és felfoghatatlan jelenségnek számít. Ehhez némileg kapcsolódik az újabban sokat emlegetett amerikai fogalom, a woke és a woke-izmus, amely a rendszerszintű faji (és társult fogalomként a genderalapú) megkülönböztetés társadalmi realitására ráébredt tudatosságot jelöli a fekete amerikaiak sajátos angol szlengjében (waken, woke).
Természetesen e jelenségnek korábban nem igazán volt európai és főképp magyarországi relevanciája, ugyanakkor néhány évtized alatt a progresszív véleményvezérek és az érdekelt politikai körök eredményesen kreáltak hozzá társadalmi elvárásokat és még kultúrharcáldozatokat is, és ezáltal teljesen kiszorították a magyarok számára igencsak érzékeny nemzeti, etnikai kisebbségi lét problémakörét. Európában ugyanis még mindig tabutémának számít az önkényes, hamis országhatárok és a szétszakított nemzetek kérdése a trianoni traumával és a nemzeti kisebbségi lét igazságtalanságaival együtt, mely feszültségekből akár még fegyveres összecsapás is keveredhet.
Az etnikai alapú véres konfliktusok évszázadokon keresztül felborították, szétszabdalták Európa békéjét Baszkföldtől Észak-Írországon keresztül Ciprusig, nem beszélve a legutóbbi pusztító európai polgárháborúról, amely déli szomszédunkban, az egykori Jugoszláviában tört ki. Napjaink véres európai háborúja Ukrajnában is jelentős mértékben orosz geostratégiai megfontolások (a NATO és a Nyugat előrenyomulásának feltartóztatása) alapján, de részben nemzetiségi szembenállás és etnikai identitások civilizációs konfliktusa nyomán zajlik az oroszok és ukránok között.
Brüsszel (és Washington) hatalmi központjaiból kitekintve némileg érthető, hogy a nagypolitika szintjén sokkal kényelmesebbnek tűnhet egy olyan mellőzött, szimpatikusnak tűnő kisebbség problémáival foglalkozni, amely tulajdonképpen a társadalom alig 2-3 százalékát teszi ki, s amelynek tagjai a szabad szerelmet és a kreált nemi identitások létjogosultságát hirdetik, éles ellentétben a többi konfliktusos társadalmi érdekcsoporttal.
Előbbi közösség és érdekcsoport tagjai egy viszonylag új, zavarosnak tűnő (nyomokban marxista beütésű) filozófiai, antropológiai alapállás mentén határozzák meg magukat, ez pedig meglehetősen távol áll a hiperérzékeny és veszélyes nemzeti, etnikai és vallási azonosságok dimenziójától. Utóbbi tématerület a történelmi tapasztalatok alapján könnyen fegyveres konfliktust, sőt, háborús szembenállást is eredményezhet Európában, amely újabb nyomós érvnek tűnhet az európai politikacsinálók számára, hogy elkerüljék e kényes témák tárgyalását, politikai napirenden tartását.
Mindazonáltal ez az új, posztmodern politikai alapállás tulajdonképpen szánalmas, a valóságot eltakaró struccpolitikának, a témát és a problémát elkerülő stratégiának is tűnhet. Képviselői egyrészt hatékonyan érzékenyítik a választópolgárok jelentős csoportjait a téma iránt (főleg a radikális feminista és LMBTQ-érzékenyítő üzenetekre fogékonyabb fiatal nőket), másrészt feltűnően hangsúlyozzák a politikai közbeszédben és immár a tömegkulturális termékekben is (a zene- és filmiparban).
Amíg a nem liberális-progresszív (értsd: konzervatív, keresztény vagy szociáldemokrata stb.) politikai szféra és közvélemény meghatározó szereplői e kreált kérdéskörrel foglalkoznak, addig sem képesek fókuszálni és kellő energiát fektetni olyan égető kérdésekre, mint a tagállamok kül- és biztonságpolitikája, az energiapolitika, a társadalompolitika vagy az európai demográfiai válság bonyolult kérdése.
Az amerikai kulturális importtal érkező genderkérdés nagyon hálásnak és kifizetődőnek tűnik Európában is, hiszen a társadalmi, kulturális és politikai elit jelentős része nem is igazán érti a probléma lényegét, mibenlétét, viszont vitázni és tárgyalni róla a végtelenségig lehet. Eleve komoly racionális értelmezési gondokkal küszködnek az érintett pszichológusok és társadalomtudósok is, hiszen olyan képlékeny, az egyetemi szemináriumokon mesterségesen létrehozott pszeudotudományos eszmék és identitások azonosításával és értelmezésével kénytelenek foglalkozni, mint a társadalmi nem, transz- és queerelméletek, az áldozatkultusz, a kirekesztés, az interszekcionalitás (a halmozottan hátrányos kisebbségi identitáshalmaz), avagy a „nem konvencionális” (azonos nemű párok házasságán alapuló) család fogalma.
E zűrzavaros fogalmi halmazt vizsgálva a társadalomtudósok és az elemzők visszasírhatják a sokszínű európai mozaikban komoly történelmi és kulturális beágyazottsággal rendelkező etnikai, nemzeti vagy vallási kisebbségek ügyeinek tudományos vizsgálatát.
Az Európai Bizottság vezetője, Ursula von der Leyen vehemens politikai állásfoglalása szerint az LMBTQ+-emberek szexuális azonosságának elismerése és identitásuk védelme immár európai alapértéknek számít. Eme „alapjogok” megsértése véleménye szerint egyben az európai alapszerződések megszegésének is számíthat, és azokat a tagállamokat, amelyek ezeket nem veszik figyelembe, különféle szankciókkal lehet és kell jobb belátásra bírni.
A jogi és elsődlegesen politikai zűrzavart tetézi, hogy a progresszív kánon vonatkozó, már napi szinten használt fogalmainak nincs általánosan elfogadott definíciója, tudományos konszenzuson alapuló meghatározása. Az egzakt tudományos igényű válaszadás várat magára számos alapkérdésben. Pontosan mik azok a társadalmi nemek, és mi alapján azonosíthatók? Kik azok az LMBTQ+-polgárok? Mit takar valójában a transz és queer identitás? És pontosan mi tekinthető szexuális vagy genderidentitás-alapú megkülönböztetésnek?
Nyilvánvaló politikai eszmei alaptézis, hogy aki uralja az eszméket és a nyelvet, az uralja a gondolkodást is. Az új keletű, mintegy fél évszázados múlttal rendelkező, szintén amerikai eredetű társadalmi mérnökösködés gyakorlata, a social engineering társadalomátalakító technikái is azonosíthatóan egy irányba mutatnak. A család mint társadalmi alapegység újradefiniálásával és a vitatható genderidentitás megalkotásával új társadalmi rendet és politikai dimenziót szándékoznak létrehozni a Nyugatnak nevezett civilizációs tömbben.
E progresszív olvasatban – ami nem elhanyagolható kultúrmarxista eszmei alapozással dolgozik (lásd Gramsci, Marcuse, Foucault, Butler, Laclau és társainak sokat hivatkozott munkásságát) – az új filozófiai és antropológiai építmény felvizezi és idővel gyakorlatilag lecseréli a konfliktusokkal terhelt nemzeti és vallási alapú identitásképző nagyhagyományt egy új, nyugati posztmodern valóságra.
A kérdés az, hogy a néhány zárványszerűen létező, konzervatív eszmeiségű, a zsidó-keresztény vallási alapokon működő állam miképp viszonyul az új, posztmodern és radikálisan átalakulófélben lévő nyugati valósághoz. Behódolnak, feloldódnak, vagy új, civilizációs szellemi konfliktust kockáztatva esetleg ellenállnak. Ehhez viszont elsődlegesen nem hadseregre, hanem erős nemzeti, kulturális és vallási identitásra lesz szükségük. Itt érdemes megemlíteni Napóleon, a legendás francia hadvezér és császár tapasztalatát, aki élete vége felé ráeszmélt, hogy csupán két igazi hatalom létezik a világon: a Kard és az Eszme. És hosszú távon, végső soron az eszme mindig erősebbnek bizonyul a kardnál.
A szerző külpolitikai elemző
Bejelentkezés