Úgy tűnik, igencsak forróra sikeredett az idei július „a nagy vízen túl”, nemcsak a rekordokat döntő nyári kánikula, a félsikernek elkönyvelt FIFA Klubvilágbajnokság vagy a katasztrofális texasi villámárvíz miatt, hanem a megdöbbentő és egyre nagyobb hullámokat verő politikai történések nyomán is.
Az utóbbi évtizedekben megszokhattuk, hogy Donald Trumptól nem állnak távol a botrányos történetek a kétes üzleti machinációktól a luxusprostituáltakig. A botrányok egyre harsányabbak 2015 óta, amikor Trump belépett a washingtoni nagypolitika színpadára. Ilyennek számít például a Jeffrey Epsteinhez fűződő, tragikus véget ért „barátsága”, valamin a hírhedt Love Island-en tett többszöri látogatása, ahol Epstein és felesége kiskorú lányok részvételével titkos szexorgiákat rendeztek az amerikai (és brit) politikai, üzleti elit „érdeklődő” tagjai számára.
A tavalyi nagy választási vereség után még nehezen magukhoz térő amerikai demokraták ugyanakkor immár sokadik alkalommal próbálnak újabb fogást találni Trump elnökön, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A demokraták részéről nyilvánvalóan a politikai karaktergyilkosság célját szolgálja az, hogy követelik, hozzák nyilvánosságra Trump és Epstein közös ügyeinek vélt vagy valós, színes, érzéki részleteit, mozduljanak meg a dolgok az ún. Epstein-akták (Epstein files) körül. Ez utóbbira egyrészt májusban az amerikai igazságügyi miniszter, Pam Bandi is tett egy zavarba ejtő nyilvános utalást, amit a Wall Street Journal is közölt, miszerint a terjedelmes, bizalmas Epstein-dokumentumok többször is nevesítik Donald Trumpot a hírhedt Love Island korábbi résztvevői között.
Erre aztán nem sokkal később a Trump kampány egykori lelkes mecénása, Elon Musk is igencsak csípősen utalt egy hirtelen felindulásból tett kósza tweetjében június 7-n, amikor az újabb adótörvénycsomag és az „esztelen vámháború” miatt megromlott a viszonya és „örök barátsága” Trumppal. A felettébb kényes és igencsak botrányszagú Epstein-ügyben Trump elnök és csapata is rögtön ellentámadásba lendült, mintegy 10 milliárd (!) dollárra pereli a mérsékelt konzervatív, befolyásos New York-i üzleti lapot, a Wall Street Journalt rosszhiszemű, hamis hírterjesztésért és a jó hírnév megsértéséért.
Ugyancsak július végén akcióba lendült Tulsi Gabbard és az amerikai belső hírszerző közösség apparátusa is. Érdekes, ellenben az amerikai politikában nem egyedülálló módon, az egykori iraki veterán és hawaii demokrata párti képviselő Gabbardból lett Donald Trump elnök egyik legfőbb bizalmasa, hiszen ez a hölgy felügyeli a 18 kémügynökséget magába foglaló, nagyhatalmú Nemzeti Hírszerzési Igazgatóságot (DNI). Ugyancsak Tulsi Gabbard volt az a karakán, elvhű köztisztviselő, aki a februári szenátusi meghallgatásán nem volt hajlandó hazaárulónak nevezni a 21. századi amerikai hírszerzési közösség legfőbb botrányhősét Edward Snowdent.
Azt az egykori bennfentes informatikust, aki a CIA, a Booz Allen Hamilton és a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) szolgálatában álló rendszerfelügyelő szoftver-mérnökként politikai és lelkiismereti okokból az Obama-elnökség idején 2013-ban, közel félmillió (!) bizalmas, szigorúan titkos minősítésű amerikai nemzetbiztonsági dokumentumot hozott nyilvánosságra a brit The Guardian újság és a kaliforniai WikiLeaks (Julian Assange ausztrál hacker szivárogtató portálján) keresztül az illegális és tömeges amerikai állami telekommunikációs megfigyelő rendszerről.
Snowden Moszkvában talált kényszerű menedéket az amerikai állam bosszújától tartva, sőt, azóta már az orosz állampolgárságot is megszerezte. Ugyanakkor szándéka ellenére Snowden nem térhet haza Amerikába majdnem másfél évtized után sem, bár még Nobel-békedíjra is jelölték bátor, igazság- és tényfeltáró, „internetes szabadságharcos” tettéért, hiszen a washingtoni politikai vezetés ifjabb Bush elnöktől a Nobel-békedíjas Obamán át Donald Trumpig igencsak neheztel rá, és veszélyes precedenst teremtő, áruló-szivárogtató ügynöknek tartja.
Gabbard hírszerzési igazgatónő július 18-án tette közzé azt a 114 oldalas belső elhárítási (FBI) és hírszerzési jelentést, miszerint 2016 során Obama elnök személyesen a Fehér Házból irányított egy Trump-ellenes, hamis leleplező, kvázi összeesküvés-jellegű, törvénytelen titkosszolgálati műveletet. A Hurrikán Kereszttűz (Crossfire Hurricane) FBI-fedőnevű – talán a Rolling Stones Jumpin’ Jack Flash című dalára gondoltak: „I was born in a crossfire hurricane” – titkos akciónak gyakorlatilag kettős stratégiai célja volt. Donald Trump kompromittálása, befeketítése, közéleti ellehetetlenítése egyfelől. Másrészt, hogy az, úgymond, Trump érdekében tett orosz titkosszolgálati beavatkozó, információs műveletekre vonatkozó gyanú felkeltése, illetve annak megerősítése nyomán Trumpnak az elnökválasztási kampányból való kizárását elérjék ellenséges külföldi hatalom tiltott befolyásszerzése elősegítésének koholt vádja révén.
A Fehér Házban tartott nagyhatású sajtótájékoztatón Gabbard szűkszavúan megerősítette a gyanút Barack Obama egykori amerikai elnök ellen, miszerint e „felháborító” cselekedet nem tekinthető másnak, mint „hatalmi összeesküvésnek és hazaárulásnak”, bár hozzátette, hogy ő nem jogász, és e nagyon kényes ügyet majd az amerikai Igazságügyi Minisztérium (DOJ) illetékesei viszik tovább, valószínűsíthetően büntetőjogi peres úton.
Gabbard burkolt ellenszenve Barack Obama iránt nem újkeletű, szintén a botrányos Snowden-féle szivárogtató, leleplező ügy nyomán kapott újabb lendületet még demokrata jogvédő korában, amikor kiderült, hogy a liberális-demokrata, „harcos jogvédő” dicsfényében tetszelgő Obama elnök tudtával és egyetértésével az amerikai szolgálatok nem csupán amerikai polgárok tízmillióit, hanem a szövetséges európai államok csúcsvezetőinek kommunikációs csatornáit is rendszeresen, tendenciózusan lehallgatták Koppenhágától Párizson keresztül Berlinig, Merkel német kancellár személyes mobiltelefonjáig.
Ez utóbbi eset napfényre kerülése komoly vihart és átmeneti transzatlanti bizalmi válságot okozott az EU és az Egyesült Államok között, bár a Barack Obama és a demokraták iránt mélyen elfogult liberális fősodratú média igyekezett minél kisebb figyelmet és jelentőséget tulajdonítani a zavaró és kényes történetnek.
Ugyanez a jóhiszemű szemellenzős elhallgatás (affirmative political action avagy liberal cancel culture) jellemezte, óvó-védő módon körül lengte Barack Obama messianisztikusnak is aposztrofált elnökségét, hiszen az ideológiavezérelt liberális narratívába és médiastratégiába nem fért bele, hogy az első színes bőrű amerikai elnök nevéhez zűrös, törvénytelen projektek, politikai lejárató kampányok vagy éppen titkos és igencsak véres katonai akciók kapcsolódjanak.
Azonban utóbbiakra szép számmal volt példa, bár az amerikai és a nyugat-európai (mérvadó liberális) közvélemény tulajdonképpen nem értesült és szinte semmit sem tudott ezekről az ügyekről, hiszen jóhiszeműen elhallgatták Obama elnök kvázi személyes drónháborújának eredményességét és vitatható hatását.
Az évszázados történelmi múltra visszatekintő, tekintélyes amerikai Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations) összesítése alapján Barack Obama kétciklusú elnöksége idején személyes elnöki parancsra (direct executive order) nyolc országban Afganisztántól Szomáliáig körülbelül 600 titkos dróncsapást hajtott az amerikai légierő a CIA és a Fehér Ház parancsára, amelyben bizonyíthatóan legkevesebb 3800 „terroristagyanús” személyt likvidáltak, akik közül mintegy 324-en (!) bizonyíthatóan civilek és ártatlan járókelők voltak, vagy a szenvtelen katonai zsargonban amolyan „járulékos veszteségek” (collateral damage).
E véres, de hatékony „videójáték” igencsak sikeresnek és látványosnak bizonyult Washingtonban, olyannyira, hogy az elnök heti rendszerességgel rákapott a dróncsapások sajátos ízére és látványos távfelügyeletére (lásd e témában a két legjobb hollywoodi filmet: Eyes in the Sky és Good Kill). A Fehér Ház személyzeti pletykája, beszámolója szerint Obama 2014-ben félig viccesen megjegyezte egy sikeres dróncsapás után a híres Situation Room-ban, hogy „nem is gondoltam volna, hogy ennyire belejövök a távgyilkolásba”.
Érthető, hogy a mindent uraló politikai narratívák dimenziójában Obama politikusi képébe, az első fekete amerikai elnök, a jóképű, joviális, értelmiségi, jogvédő imázsába nem igazán illettek ezek a sötét epizódok. Főleg miután az oslói Nobel-bizottság kissé elhamarkodottan már 2009-ben, Obama elnökségének első évében megelőlegezte neki a Nobel-békedíjat – történelmileg teljességgel rendhagyó módon tulajdonképpen abszolút nulla teljesítményért.
Mindezek fényében érthetővé válik, hogy az amerikai hírszerző közösség és katonai establishment körében (amelybe Tulsi Gabbard is beletartozott magas hivatali pozíciója előtt) Obama és az ultraliberális, progresszív demokraták egyáltalán nem élveznek túl nagy népszerűséget. Az, hogy Trump ellen a Fehér Házból koordináltan politikai lejárató hadművelet szerveztek, ilyen módon, Obama igencsak vitatható ténykedésének és valós politikai hagyatékának ismeretében, teljességgel értelmet is nyerhet.
Kérdés, hogy mi lesz a jogi és politikai következménye Obama egykori zavaros, illegális ügyleteinek, mint a múlt héten feltárt ügynek a Trump 2016-os lejáratását és politikai kiiktatását célzó titkos hadjárat nyomán. Emlékszünk, 2019 őszén egy kvázi ártalmatlan kijevi telefonhívás miatt Trump elnök ellen alkotmányjogi bizalmatlansági felelősségre vonás (impeachment) eljárást kreáltak a felháborodott demokraták. Most azonban mintha fordulna a kocka: az ukrajnai, illetve oroszországi beavatkozás „hamis zászlós”, sötét ügyének hosszú árnyéka immár Barack Obamára, a botrányhős Hunter Bidenre és a Demokrata Párt prominenseire is rávetülni látszik.
E zavaros politikai perpatvar nyilvánvalóan jótékony módon elhomályosítja Trump állítólagos, Jeffrey Epstein társaságában lefolytatott, zaftos Love Island-es kalandjait, akárcsak annak a diplomáciai ígéretének a nyilvánvaló kudarcát is, mely szerint az elnöki hivatalba lépését követő 24 órán belül eléri az ukrajnai békekötést. A fél világ ellen folytatott trumpi vámháború viszontagságairól már nem is beszélve.
A szerző Amerika-kutató, külpolitikai elemző.
Borítókép: Donald Trump a skóciai Turnberryben az Ursula von der Leyennel folytatott tárgyalásán 2025. július 27-én / fotó: Brendan SMIALOWSKI / AFP
Bejelentkezés