Donald Trump látványos visszatérésével és 2025-ös politikai ténykedésével tiszta vizet öntött a zavaros transzatlanti koktélba, és kinyilvánította azt, amit már sejteni lehetett: Amerika és Európa útjai – mint jó kétszáz évvel ezelőtt – tulajdonképpen újra elválnak egymástól. A koraérett felnőtté vált nagyhatalom, a 250 éves Egyesült Államok vezetői a maguk nyers, kendőzetlen amerikai módján az öreg kontinens fura urainak (köztük felettébb népszerűtlen újgenerációs politikusainak) tudomására hozták, hogy Amerika számára Európa immár valójában csak egy megtűrt kolonc, nyűg, pain in the neck lett, kulturális rokonság, civilizációs örökség ide, amerikai geopolitikai érdekek oda.
Európa egy viszonylag biztonságos, szép, múzeumszerű hellyé válik, ahol gyönyörű kulturális körutakat lehet tenni finom borok és nagyszerű étkek mellett, sőt az amerikai nyugdíjasok megtakarításaikat élvezve még le is telepedhetnek itt bárhol – például a napfényes Provence-ban, mint azt George Clooney is tette nemrég. Mindemellett
olyan igazán nagy játékosok mellett, mint az USA, Kína, India, Brazília, hogy a még most is félelmetes orosz medve országát ne is említsük.
A 21. század eleje óta Európában alig akad pár olyan állam, mint Svájc, Luxemburg, Monaco, Írország, amely nagyobb egy főre jutó nominális GDP-vel rendelkezne, mint az Egyesült Államok, jelentsen bármit ez a beszédes adat a makrogazdasági mutatók relatív útvesztőjében. Csak őszintén remélhetjük, hogy Európa előbb-utóbb magára talál a gazdasági teljesítmény és főleg a tudományos-technológiai innováció terén – ez utóbbi kulcsfontosságú dimenzióban Európa komoly lemaradást mutat Kínához és az Egyesült Államokhoz képest. Nem lenne kívánatos, ha megismétlődne a 20. század elejének európai gazdasági állapota, amikor több millió közép-kelet-európai munkás és kispolgár értelmiségi keltát az óceánon az újvilági álmokat kergetve. Akkoriban ugyanis úgy hírlett, hogy egy szabolcsi magyar napszámos egy hónap alatt egy éves hazai munkabérét is megkereshette szorgos munkával Pennsylvania vasgyáraiban vagy akár a többek közt magyar kötődésű hollywoodi stúdiókban. Manapság, ami a számítógépalapú technológiai iparágat illeti, aki nincs jelen a Szilícium-völgyben, az tulajdonképpen nem is létezik – legfeljebb úgy, mint ebihal a bálnák között. Lehet keresni meghatározó hatású és trendalakító IT-, fintech- vagy AI-alapú fejlesztőcéget Európában, csak épp nem nagyon találunk.
Európa mint kontinens és az EU mint politikai közösség erőssége – puha hatalmi (soft power) vonzerőként – kétségtelenül a jóléti színvonalából és részben az egyedülálló kulturális vonzerejéből fakad. A gigászi méretű brüsszeli szabályrendszer dimenziójában, jegyezhetjük meg némi malíciával, mindemellett még világhatalomnak is számít. Évente több ezer rendelet, szabályozás létrehozójaként az Unió – mint egyedülálló államszerű nemzetközi jogi képződmény – a jogalkotás nagymesterének, a jurisztokrácia és nemzetközi bürokrácia zászlóshajójának is tekinthető. Valamint olyan globális hatással és szabványosító erővel rendelkező világhatalmi tényezőként is leírható, ami nem rendelkezik meghatározó nyersanyagkészlettel, katonai, politikai és innovációs erőpotenciállal. Ezekből kiindulva egyáltalán nem csodálkozhatunk Ursula von der Leyen európai uniós bizottsági elnök kijelentésén, mely szerint az Unió bízik a jog erejében (nyilvánvalóan, hiszen tulajdonképpen más hatalmi tényezővel nem nagyon rendelkezik), valamint a nemzetközi jogot tartja követendő tárgyalási mintának és kiindulópontnak a nemzetközi kapcsolatok egyre bonyolultabb rendszerében. Von der Leyen ezzel Donald Trump az előbbiekkel gyökeresen ellentétes kijelentéseire és Európát lekicsinylő hozzáállására reagált.
A probléma veleje természetesen a csúnya részletekben rejlik, éspedig abban, hogy
úgy is, mint Kína, Oroszország, de még a legközelebbi szövetséges hatalom, az Egyesült Államok sem.
Két merőben ellentétes világértelmezés, narratíva, politikai paradigma áll egymással szemben a Nyugat tömbjén belül. Némi túlzással a második világháború óta először különülnek el ezek élesen egymástól, és törnek a felszínre látványosan: az egyik oldalon a progresszív, liberális többségű Európai Unió, a másik oldalon pedig a Trump-adminisztráció által determinált republikánus kormányzatú Egyesült Államok.
E megváltozott alapállásban az EU magára maradt, és mivel a nagyhatalmak nem kívánnak hozzá idomulni, Európa nyilván kénytelen alkalmazkodni. Az újraértelmezett 1823-as Monroe-doktrína és Trump elnök groteszk Donroe-elve is pontosan ezt az új washingtoni alapállást tükrözi, amely, valljuk be, rácsapta az ajtót az óvatlan világra és főképp a finomlelkű, moralizálásra hajlamos, változó kortól szenvedő Európára.
Amerikai szempontból – ha az elmúlt év zajos eseményeit és harsány kijelentéseit vesszük alapul például Irán, Venezuela, vagy legutóbb éppen Grönland kapcsán – számos hiányzó dominó került a helyére az eszmék és elképzelések terén. Trump kiterítette lapjait a 2025-ös Nemzeti Biztonsági Stratégiával és a már említett, híres-hírhedt Monroe-doktrína felmelegítésével és aktualizálásával, azaz a Donroe-elv néven emlegetett eszmeiséggel, amely a gazdasági protekcionizmustól a külpolitikai intervencionizmusig terjed.
és akár látványos külföldi katonai beavatkozásokra is sor kerülhet (lásd: Irán, Venezuela), ha az Egyesült Államok kormányának deklarált céljairól és érdekeiről van szó. Az, hogy mindez egy másik felfogás szerint, egy más politikai paradigmában vagy elemzői olvasatban egy sor nemzetközi jogi egyezménnyel, rendelkezéssel ellentétes, Trump és az amerikai establishment szerint immár legyen a jogászok és a ködös nemzetközi jog mögé bújó kis országok problémája.
Nicolas Maduro minidiktátor kiiktatásával az USA gyorsan lefejezte a venezuelai rezsimet és egyben a kínai–orosz hídfőállást is Latin-Amerikában. Ez már önmagában nagy siker az Egyesült Államok számára, hiszen komoly fejtörést okozhat a nagy rivális Pekingnek, hogy egyik napról a másikra elesett az olcsó venezuelai nehéz nyersolajtól – és még rosszabb lehet az energiaellátás helyzete Kínában, ha esetleg hamarosan az iráni olajexport is megszűnik a Távol-Kelet irányába.
Ami pedig Grönland esetét illeti, Trump Amerikájának, amely az utóbbi évszázadban már hangoztatott amerikai igényt hangosítja fel, ésszerűnek tekinthető biztonsági érdekek és főleg geostratégiai távlati célok nyomán szüksége lehet az óriásszigetre. Teszi ezt az Egyesült Államok annak ellenére, hogy a Grönland feletti amerikai hegemóniaigény egyáltalán nincs ínyére a fontos, de az USA számára egyre idegesítőbb európai szövetségeseknek. Ez az amerikai fellépés alaposan megrengetheti a NATO-ba vetett bizalmat és a kölcsönös védelmi garancia legitimációját a világ szemében.
Jelen helyzetben egy, a régi, megbízható szövetséges Dánia domíniuma elleni teljességgel szükségtelen amerikai katonai akció a transzatlanti védelmi szövetségre nézve komoly destruktív hatást gyakorolna, sőt mondhatni, beláthatatlan következményekkel járna. Ugyanis ez az átgondolatlan amerikai lépés jelentősen felerősítené és felizzítaná a NATO-n belül meglévő alvó feszültségeket és konfliktusokat, főképp, ami a védelmi katonai szövetség délkeleti szárnyát, a Balkánt, vagy az amúgy sem túl békés görög–török viszonylatot illeti.
Ilyen értelemben teljességgel igaza lenne Mette Frederiksen dán miniszterelnöknek, aki szerint
és még kaotikusabb, kiélezett háborúközeli állapotokat teremtene Európában. Trump elnök katonailag könnyedén megszerezhetné Grönlandot, ellenben elveszíthetné Európát, legfőbb szövetségeseinek kollektíváját, valamint a világ legsikeresebb védelmi szövetségét. Utóbbi nélkül az Egyesült Államok is stratégiai potenciálveszteségeket szenvedne, a jelenlegi globális kihatású szuperhatalmi státusból – globális politikai hatalmának legfőbb zálogaként, a történelemben egyedülálló módon az USA 615 katonai bázist működtet világszerte – visszasüllyedne kontinentális nagyhatalmi pozícióba.
Európa meghatározó hatalmainak reakciója az amerikai „fenyegetésre”, fellépésük Grönland és Dánia védelmében leginkább nevetségesnek és groteszknek nevezhető: a Hajlandók Koalíciójának mindössze körülbelül egy századnyi katonát sikerült elküldeni sarokba szorított szövetségesük védelmére, Grönlandra. Sajnálatos, de nagyon úgy tűnik, hogy a Macron francia elnök által dajkált európai stratégiai autonómia ügye is csak délibáb, illúzió marad – amint azt az említett grönlandi eset vagy az ukrajnai háború tragédiája is látványosan illusztrálja.
A nemzetközi jog és a nyers (katonai) erő meg a lehengerlő politikai akarat ellentmondásos kapcsolatában a becsapós és naiv percepciók és idealizmus ellenére sem történt lényegi elmozdulás az utóbbi évtizedekben. A sokat emlegetett szabályalapú és a nemzetközi jog mentén rendeződött (liberális) világrendben a hidegháború évtizedeiben és a demokrácia globális elterjedésének csúcspontjaként számontartott 1990-es években is számos súlyos eseményre, háborús konfliktusra került sor, amelyek alaposan megkérdőjelezték a jogalapú világrendszer legitimitását és dominanciáját. Ilyenek voltak a véres délszláv háborúk, az első, második és harmadik Öböl-háború, a csecsen–orosz háborúk, a véres afrikai polgárháborúk sora, a jugoszláviai NATO-beavatkozás, és így tovább. Ezek felett többé kevésbé gyorsan átsiklott a globális közvélemény, sőt, akár azt is mondhatjuk, hogy ezek közül számos a feledés homályába merült. Részben az elfogult, szemellenzős nemzetközi szemléletmódnak, másfelől az emlegetett kollektív amnézia leginkább kártékony hatásának tudható be az a manapság sokat hangoztatott, közkeletű vélekedés, hogy soha nem volt a világ ilyen kaotikus, erőszakos, labilis, háborgó, konfliktuskereső és szabályelkerülő, mint napjainkban. Nos, aki ilyen merészeket állít, az vagy szándékosan torzít és félrevezet, vagy csak képzelődik, esetleg tényleg nem ismeri a nyugati politikatörténet fontosabb eseményeit.
Majdhogynem visszatekerve az idő és a történelem kerekét – a történelem, mint tudjuk „nem ismétli önmagát, csak hajlamos hasonló mintázatokat követni” –,
Thuküdidészhez kötik azt a sokatmondó hadtudományi megállapítást, amely úgy tűnik, 2500 évvel később is teljességgel érvényes, miszerint „a háborút követően a győztes, erősebb fél joga mindig érvényesül annak akarata szerint, míg a gyengébbnek el kell viselnie azt, amit muszáj és elkerülni képtelen”. Sajnálatos, de úgy tűnik, ez a megállapítás újra érvényessé vált a 21. században, elég, ha csak az elmúlt évek és a legutóbbi hónapok-hetek világpolitikai eseményeit nézzük. Következésképp elmondhatjuk, hogy az emberiség és a nagy népek vezetői szinte semmit nem változtak, a döntéseiket meghatározó politikai eszmeiség szinte egyáltalán nem alakult át, a nemzetközi politika és az erkölcsileg jó és rossz, az önzés és önzetlenség dimenzióinak kapcsolata lényegében változatlan az ókor óta.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője, az ÖT munkatársa
Borítókép: Ursula von der Leyen és Donald Trump New Yorkban, az ENSZ Közgyűlésének szümetében, 2025. szeptember 23-án / fotó: Brendan SMIALOWSKI / AFP
Bejelentkezés