Az elmúlt egy hétben Kárpátalja kapcsán a hazai politikai és véleményformáló elit nagy része szégyenteljesen leszerepelt, világossá téve, hogy magyar nemzetpolitika, mint olyan, nem létezik.

A Mandiner július 9-én írta meg, hogy a beregszászi Sebestyén Józsefet összeverték egy ukrán toborzóirodán, majd három héttel később a kórházban elhunyt. A portál a férfi testvérének Facebook-posztjára hivatkozott, amit később töröltek. Az ukrán hatóságok először minden felelősséget elhárítottak, később viszont „teljes körű vizsgálatot” ígértek az elnök „személyes felügyelete” mellett.

A magyar kormány ugyanakkor szinte azonnal tényként kezelte, hogy a férfit a toborzóirodán agyonverték, erről Orbán Viktor már másnap kijelentő módban írt. A miniszterelnök közzétett egy videót is, amelyben szerepelt egy felvétel, amelyről kiderült: nem Sebestyént, hanem egy másik, szintén sorozás közben meghalt férfit ábrázol. Az viszont biztos (ahogyan az oroszbarátsággal vagy ukránellenességgel igen nehezen vádolható Rácz András Facebook-posztjából is kiderül), hogy a férfit súlyos betegen is besorozták, az ő állapotában minden túlzás nélkül kínzásnak nevezhető módon egzecíroztatták, orvosi segítséget pedig nem kapott.

Az eleve nem takaréklángon égő tűzre még egy adag olajat öntött a palágykomoróci templom felgyújtása és meggyalázása magyargyűlölő feliratokkal.

Ordítók…

A kormánypárt és a hozzá közel álló sajtó persze gondoskodott arról, hogy mindezt hézagmentesen pattintsa rá a már hónapok óta zajló nem csak Ukrajna-ellenes, de virtigli soviniszta módon ukránellenes kampányhoz. A magyarokkal szembeni atrocitások ebben a koordináta-rendszerben nem az elkövetők, hanem en bloc „Ukrajna” bűnei, s így újabb érvet szolgáltatnak az ország uniós tagságával szemben. Ehhez a narratívához minden hazafinak kötelessége felzárkóznia, akinek akár a primitív hangvétel, akár az információhiány miatt bármilyen fenntartása van, az áruló.

Tegyük gyorsan hozzá: minden állam felelősséggel tartozik azért, hogy a területén élő kisebbségek biztonságban élhessenek, vagy hogy a hadseregébe besorozottak emberhez méltó elbánásban részesüljenek. Tehát a diplomáciai lépések, a tiltakozás, a nagykövet berendelése teljesen természetes reakció, de akár még a felelősök uniós szankciós listára vétele is jogos felvetés lehet. (Más kérdés, hogy utóbbihoz a magyar kormánynak előbb teljes körű, nemzetközi szereplők bevonásával zajló vizsgálatot kellene követelnie, nem előre meghoznia az ítéletet.) Ez nem egyéb, mint a magyar állam alkotmányos kötelezettségének teljesítése.

Amelyet persze most sokkal hitelesebben képviselhetne a kormány, ha más esetekben is ennyire komolyan venné. Például hasonló elemi erejű felháborodással kérte volna számot Moszkvát a szintén kárpátaljai, és nevéből következően minden bizonnyal magyar származású ukrán hadifogoly,  Szerhij Pataki brutális lefejezése után. Vagy Szijjártó Péter mostani szavait hallhattuk volna dörögni fél évvel ezelőtt egy másik szomszédunk kapcsán is: „Elfogadhatatlan és felháborító, megdöbbentő és kiábrándító, hogy egy, állítólag az Európai Unióba igyekvő országban ilyen durva támadások mehetnek végbe egy nemzeti közösséggel szemben.”  A szintén uniós felvételre váró – és ebben a magyar kormány lelkes támogatását élvező – Szerbiában ugyanis a hatalmát meginogni érző hatalom februárban hetekig tartó hisztériakampányban uszított a „vajdasági szeparatizmus” ellen. Csakhogy Budapest mindkét (és még számos más) esetben mélyen hallgatott, hiszen ezekből a történetekből nem lehetett belpolitikai gyorskaját gyártani.

…és sziszegők

A faék bonyolultságú kormányzati értelmezés ellenpontjaként az ellenzéki közvéleményben futótűzként terjed a történtek megkérdőjelezése, relativizálása, elkenése. A hónapok óta zajló, csúsztatásoktól hemzsegő, belpolitikai ellenfeleket is gyanúsítgató kormányzati propaganda után persze érthető az óvatosság. Ám a hatalmi paranoiára egyre többször ellenzéki paranoia a válasz.

Sokan kapásból orosz vagy egyenesen magyar provokációt látnak a kárpátaljai magyarokat ért minden atrocitás mögött. Az ellenzéki nyilvánosság jelentős része ezt ugyanúgy tényként kezeli, mint a kormánypártiak a maguk narratíváját, és éppen úgy „idegen bérenc” (csak ez esetben nem ukrán, hanem orosz), vagy „fideszes szekértoló”, aki ezt megkérdőjelezi.

Egy ennyire meredek össszeesküvés-elméletet persze a legtöbb politikus vagy közszereplő nyíltan nem vesz a nevére, így bebújnak a mindenkori konteógyárosok által előszeretettel használt, „nem állítok, kérdezek” nyálkás köpönyegébe. Ennek állatorvosi lovát Márki-Zay Péter pártja szolgáltatta, amely csütörtöki posztjában azt a kérdést tette fel: „Vajon kinek állhatott érdekében felgyújtani a görögkatolikus templomot és magyarellenes feliratot festeni rá? Ukrajna vagy inkább a Putyin-Orbán páros?” De meghempergett ebben az intellektuális lónyálban a harcias ellenzékiségét nemrégiben felfedező Tibi atya is.

Azonfelül, hogy a választ eleve sugalló „kérdés” sunyi gyávaság, a „kinek az érdeke?” logika még alattomosan az árnyalt, kritikus gondolkodás illúzióját is nyújtja az olvasónak. Hiszen nyilván csak az intelligens, önállóan ítélkezni képes ember morfondírozik ilyeneken, az „egyszerű válaszokat” meghagyva a birkáknak. Csakhogy valójában ezzel maga is áldozatává válik egy körmönfont manipulációnak, amely becsalja őt egy logikai alagútba, amely kizárólag egy következtetéshez vezethet el: az adott esemény mögött az áll, akinek az hasznos. Ez gyakran valóban így is van. Ám legalább ennyi esetet ismerünk a múltból, amikor egy történés nagyon jól jött valamelyik szereplőnek, a hasznára is fordította – ám az égvilágon semmi köze nem volt hozzá. A „qui prodest” a dolgok mögé látás mágikus képességét ígéri, holott valójában csak arra szolgál, hogy a hiányzó tények szakadéka fölött pallót verjen egy elmélet és a bizonyítása közé.

Attól, hogy egyik fél tőmondatokat ordít, a másik pedig halkan a fülünkbe sziszegi a „nem állító, csak kérdező” bűvigéket, még mindkettő tévedhet, vagy át akarhat verni.

Megint a másik magyar a felelős

Kicsit unom már, hogy a magyar közélet újra meg újra igazolja számos alkalommal elmondott és leírt vesszőparipámat: a magyar ember a gondokért legszívesebben a másik magyart okolja. De ezúttal sem tehetek mást, mint hogy regisztrálom, ismét, ebben a kérdésben is ez történik. A  Párt csenevész ökleként hadonászó Menczer Tamástól megtudhattuk, hogy a Tisza Párt „Zelenszkij oldalán áll”, az ellenzék jelentős része szerint pedig Sebestyén József halálától a felgyújtott templomig, általában minden magyarellenes ukrán megmozdulásért személyesen Orbán Viktor a felelős.

A mostanra már az önmagát felszámoló Momentumot sem vezető Tompos Mártont csak azért érdemes idézni, mert a palágykomoróci támadás kapcsán már-már irodalmi tömörséggel foglalta össze ezt a széles körben pusztító patologikus alapállást: „De tegyük fel, hogy tényleg ukránok voltak. Csókolom, tegye fel a kezét, aki meglepődött. A kormány Zelenszkij-plakátokkal rakja tele az országot, és ott tesz keresztbe a hazájukért küzdő ukránoknak, ahol csak tud.”

Nos, csókolom, az a helyzet, hogy egy úgynevezett magyar politikusnak (amennyiben e kétszavas meghatározás mindkét elemére igényt tart) ilyenkor az első és legfontosabb kötelessége az, hogy rohadtul meglepődjön, horribile dictu felháborodjon. De még véletlenül sem az, hogy a kötelező elítélő körök lefutása után a magyarokat ért erőszakot kezdje el magyarázni, racionalizálni, lényegében arra jutva, hogy „valahol érthető ez”. Akkor sem, ha a kormány ukránellenes szólamai valóban súlyos károkat okozhatnak kártápátaljai testvéreinknek is. Ennek boncolgatása teljesen jogos felvetés – de nem akkor, amikor épp kezet emelnek rájuk. Akkor az egyetlen dolga mindenkinek, aki politikára adta a fejét, hogy összeszorítsa a fogát, lenyelje a másik politikussal szemben érzett undorát, és együtt összezárjanak a megtámadott közösség mögött.

Akár ilyen gesztusként is értékelhetnénk, hogy Magyar Péter közös kárpátaljai látogatásra hívta Orbán Viktort.  Ez minden bizonnyal fontos és helyes lenne. De nem pótolja azt a világos állásfoglalást, amelyet a Tisza vezetője mintha ebben a kérdésben is igyekezne elkerülni. Csütörtökön több mint öt posztot osztott meg evezős kalandjairól, de a templomgyújtogatásról egy szót sem írt.  Sebestyén József halála kapcsán csupán annyit tudhattunk meg tőle, hogy „mélységes szomorúsággal” értesült „a Beregszászról besorozott honfitársunk ellen elkövetett kegyetlenségről”. Csakhogy ezt a kegyetlenséget valakik elkövették (ahogy fentebb írtam, minimum az egyértelműen bizonyítható, hogy a kiképzés során a magyar férfival embertelenül bántak). Ezek a valakik pedig az ukrán fegyveres erők egyenruhájában voltak, és biztosan tudható, hogy nem először viselkedtek így. Ezért az ukrán államot valamilyen felelősség terheli, ezt pedig egyetlen magyar politikus nem kerülheti meg.

Jó, de miért olyan fontos ez?

Magyar Péter egy nyilatkozatában „egy egyéni magyar ember haláláról” beszélt. Ez azonban alapvető tévedés. Ez az ügy ennél jóval többről szól, és jócskán túlmutat Kárpátalján is.

Egy-egy ilyen történetet ugyanis nem csak Budapestről és Kijevből követnek árgus szemekkel – hanem Bukarestből, Pozsonyból és Belgrádból is. Őket nem érdekli, ki vagy mi áll az atrocitások mögött. Egyedül azt figyelik, hogyan reagál a magyar politika. És minden egyes esetben, amikor határozott, gyors, egységes kiállás helyett azt látják, hogy a kormány és az ellenzék is belpolitikai aprópénzre váltja határon túlra szorult magyar emberek szenvedését, veszik az adást: ezek ennyire képesek. Vagyis, ha úgy akarják, bármikor szoríthatnak vagy rúghatnak egyet a mieinken, az anyaország számára ez csak egy újabb ürügy lesz arra, hogy még jobban gyűlöljük – egymást.

És nagyon nagy tévedés, ha azt hisszük, hogy ez csupán az elszakított nemzetrészek baja. Ha a politikai elitünk a határon túli magyarok ügyében képtelen a legminimálisabb közös kiállásra, akkor ne legyenek illúzióink afelől sem, hogy a határon belüli magyarok védelmében megteszik, ha a történelmi szükség úgy hozza.