A rendezvény körüli jogi huzavona és az arrogáns kormányzati fenyegetőzésekre reakcióként utcára vonuló hatalmas tömeg 2025 júniusának legfontosabb közéleti eseményévé emelte a végül Budapesti Büszkeség Napjaként megrendezett Pride-ot. A miniszterelnök bírsággal fenyegető keddi nyilatkozatából úgy tűnik – legalábbis kommunikációs téren – nem engedi el a témát, amelyről így valószínűleg az előttünk álló hónapban is sokat fogunk még beszélni. Csakhogy az elmúlt egy-másfél hétben azért akadtak más honfitársaink is, akiknek alapvető jogait nem „csak” megkérdőjelezték – mint a Pride résztvevőinek –, hanem le is húzták a vécén. Ők mégis sokkal kevesebb figyelmet kapnak.

Azt rögtön érdemes tisztázni az elején: egyáltalán nem baj, ha a hétvégi giga demonstráció még jó ideig a közbeszéd része lesz. A gyülekezési jog ugyanis jóval több mint gumicsont – még ha a hatalom talán annak is szánta. Megvédése mindannyiunk közös érdeke, azoké is, akik az évente megrendezett melegfelvonulás külsőségeivel, üzeneteivel, vagy akár a mögötte álló mozgalom céljaival nem tudnak azonosulni. A szombaton a főváros utcáin végighömpölygő százezres nagyságrendű tömeg azt bizonyítja, hogy ezt a magyar társadalomban széles körben megértették. (Sőt, minden bizonnyal ennél is sokkal szélesebb körben, hiszen nagyon sokan nem tudtak, vagy különféle fenntartásaik miatt nem akartak részt venni a rendezvényen, de annak betiltásával nem értettek egyet.)

Az értelmezési és keretezési pankráció persze már tíz perccel a demonstráció vége után elkezdődött. Volt, aki máris a kormány „temetési menetéről”, mások Orbán zseniális „mestertervéről” beszélve szolgáltatták a vágyvezérelt gondolkodás szép, tankönyvi példáit. Mások, jóval több alappal – többen itt, az Öt.hu-n – az urbánus, progresszív réteg látványos erődemonstrációjáról, megnövekedett mozgásteréről írtak.

Az nagyjából biztosnak látszik, hogy a szombati napnak volt egy egyértelműen vesztes és egy egyértelműen nyertes csoportja. Előbbiek azok, akiknek Orbán Viktor februárban és számos kormánypárti politikus azt követően megígérte: Magyarországon többé ilyen rendezvény nem lesz. Ők fotók százain és videók tucatjain szembesülhettek a minden korábbinál nagyobb Pride-dal, és a demonstrációt nem hogy fel nem oszlató, de az ellentüntetők akciójával szemben megvédő, külön útvonalat biztosító rendőrséggel.

Velük ellentétben viszont történelme legnagyobb diadalát arathatta le a sokbetűs, meleg-transz-és mindenpluszjogi mozgalom. Az igazi győzelem számukra nem is a résztvevők nagy száma, hanem sokkal inkább a történet lecsapódása a nyilvánosságban. Kifejezetten megosztó és egyre marginálisabb csoportok, illetve célok képviseletét felvállaló, a magyar társadalom többsége által inkább elutasítással, mint szimpátiával szemlélt mozgalomként abba a helyzetbe kerülhettek, hogy mindannyiunk jogaiért állhattak ki. Kisebbségből többséggé válhattak – legalábbis ezt a képet sugallhatták. És ezt egyedül a kormánynak köszönhetik.

Rafkós nagybácsiból morgó öregúr

A Fidesz ugyanis az elmúlt 15 év egyik, ha nem a legfontosabb, bár nyíltan soha ki nem mondott alkuját hagyta most figyelmen kívül: a mindenkori hatalom azt tesz az országgal, amit akar – de nem az emberekkel. Akik simán eltűrik a korrupciót, a közjogi rendszer saját fazonra szabását, de még a média kényszerzubbonyba húzását is, ám azt nem, hogy nekik személyesen megmondják, mit tehetnek és mit nem. A szabad gyülekezés joga a közélet és a magánélet határmezsgyéje, amelyik kormányzat ide behatol, aknamezőn lépked – és könnyen rá is léphet egy aknára. Ahogyan most Orbánék is tették.

A miniszterelnöknek szombaton választania kellett: vagy zsarnoknak, vagy gyengének mutatkozik. Akkor és ott az egyetlen racionális döntés az utóbbi volt, és ezt is tette. De az omnipotens vezér és a kemény utcai harcos méretes egójának mégis csak szűk ez az ing. Így nem tudta megállni, hogy ne eresszen el néhány utánlövést. A célpont azonban már jóval lőtávolságon kívül jár, a fenyegetőnek hangzó vadászatból így valószínűleg csupán puffogtatás lesz. Sokan sokszor leírták, hogy Orbánra sajátjai Horthy és Kádár nyomán a „nemzet atyjaként” tekintenek. Bizonyára léteznek ilyen odaadó hívek is, ám a miniszterelnök hosszú éveken át sokkal inkább volt a magyarok mindent okosba’ elintéző, hátlapogatós, simlis, de jó fej nagybátyja. Ez a szerep biztosította töretlen népszerűségét – és ennek szép, lassú lefoszlása az, ami elvezethet a varázstalanodásához. Az elmúlt, válságos években már egyre kevesebbet tud okosba’ intézni, a kacsintós jófejkedést (emlékszünk még a joviális rötyögésre a Covid-karantén abszurd szabályait kijátszó, rafkós magyarokon?) összehúzott szemöldökű morgolódás váltotta fel. Amelyet viszont– szerencsére – nem tud érvényesíthető tiltássá tenni, így csak még kínosabb jelenséggé válik. A társaság sztorizós, intézkedős középpontjából így válik az asztal szélére ültetett, kellemetlen öregúrrá, akire csak legyintenek: „Mióta nyugdíjba ment, állandóan iszik, és ilyenkor kötekszik. Hagyjad, nem kell vele foglalkozni”.

Akikért nem vonul senki

Azt azonban mindenki tudja az asztalnál, hogy a családi megtakarítások az ő, javarészt piramisjátéknak bizonyuló tutibiztos befektetéseiben fekszenek. És ezt egyre többen hangosan ki is mondják. Például némi meglepetésre az Állami Számvevőszék is, amelynek nemrégiben napvilágot látott jelentése szerint 2020 és 2023 között a kormány összesen több mint 800 milliárd forintot ítélt oda különféle beruházásokra, amelynek során olyan jelentéktelen szempontok mérlegelése maradt el, mint a várható környezeti és nemzetgazdasági hatások, vagy éppen a megtérülés.

S hogy ez nem csupán államigazgatási csinovnyikok szőrszálhasogatása, azt csak az elmúlt egy-két hétben több ezer ember érezhette a saját bőrén. Többek közt az egykori Dunaferr 2500 kirúgott dolgozója. Sorsukat alapvetően még a Gyurcsány-érában pecsételték meg a zavaros hátterű, végül egymással is öldöklő harcba bonyolódó orosz-ukrán befektetői csoportnak való átjátszással. A kormány erre ma joggal hivatkozik, ahogyan részben arra is, hogy éveken át rengeteg pénzt belepumpálva próbálták megmenteni a vasművet. Azt azonban nem teszik hozzá, hogy az összesen mintegy 100 milliárd forintnak alig harmadát költötték közvetlenül a munkahelyek megóvására – a többi kézen-közön eltűnt a külföldön már számos más üzemet is padlóra küldő indiai multi zsebében, akik a gyárat 2023-ban átvették. Mégpedig úgy, hogy a többi jelentkezőnél jóval kedvezőbb feltételeket és jókora Eximbank-hitelt is kapott – hogy aztán lényegében semmit se tegyen az üzem megmentéséért.

A vasmű dolgozóinak (és velük egész Dunaújvárosnak és környékének) a kálváriáját a Pride-mizéria gyorsan letaszította a címlapokról – és ami ennél is szomorúbb: a politikai napirendről is. A kormánytól egy rövid, visszafelé mutogató és ködös ígéreteket belengető közleményre tellett – az ellenzéktől ennyire sem. A témával egyedül a Mi Hazánk foglalkozott – ha mást nem, de legalább annyit bizonyítva, hogy az identitáspolitikai cirkusz (amelyből szombaton ők is bőven kivették a részüket a főváros utcáin) mellett is juthat némi idő és energia a valóságra is.

A Gyöngyösön és Gyöngyöstarjánban hétfőn egyik a napról a másikra utcára tett 165 villamosgépipari munkásnak ennyi sem jutott. Kirúgásukról a hazájukban adócsalásért elítélt olasz tulajdonosok egy ötsoros Messenger-üzenetben (!) tájékoztatták őket. Az elkeseredett dolgozók tüntetése mellé egyedül a Munkástanácsok állt, amelynek ágazati vezetője döbbenten konstatálta, hogy hosszú szakszervezeti múltja során még soha nem találkozott ennyire felháborító eljárással. „Az eset tökéletes példa arra, hogy az érdekképviseletek nélkül gyakorlatilag lehetetlen helyzetben vannak a munkavállalók” – tette hozzá.

És ezzel talán még annál is mélyebb és fájdalmasabb igazságot fogalmazott meg, mint amit akart. Alapvetően nyilván a munkahelyi szakszervezetek hiányának veszélyeire kívánt rámutatni, ami persze vitathatatlan. Ahogyan az is, hogy Magyarországon milliók élnek és dolgoznak úgy (ha van mit), hogy a munkahelyük küszöbét átlépve másodrendű állampolgárokká válnak. Ha pedig elbocsátják őket, akkor még annál is kevesebbekké. Az ő nagy többségüknek pedig nem csak hivatalos munkajogi értelemben, de társadalmi szinten sincs semmilyen érdekképviseletük.

A jogvédő szervezetek szökőévenként foglalkoznak a sorsukkal (akkor is többnyire valamilyen más, nemi egyenlőségi vagy környezetvédelmi kérdés kapcsán). Néhány képviselőn kívül az Országgyűlésben sem hozza szóba gondjaikat senki, nagy ritkán megszervezett demonstrációikra, sztrájkjaikra nem utazik európai uniós küldöttség, Budapest utcáin nem vonulnak értük százezrek.

Ők a fehér, heteroszexuális, hajlékkal (még) rendelkező többség. Akikre a nyugati állapotokat (és azokat is alaposan torzító ideológiai prizmán át) a sokkal zordabb közép-európai valóságra ráhallucináló progresszív nyilvánosság „privilegizált csoportokként” tekint – vagy inkább néz el a fejük fölött. És ezzel épp a Pogány Judit által szombaton megrendítően elszavalt József Attila-versben felpanaszolt „nemzeti nyomorra” válnak vakká.

Hernádi Judit a Pride-on azt mondta, zavarban van, mert egész életében a kisebbségek mellett állt ki, de a hatalmas tömeget látva úgy érzi, ez itt most a többség. A szabad gyülekezésre, mint elengedhetetlen alapjogra tekintők arányának szempontjából remélhetőleg igaza van. De, ameddig a többség jogainak és emberi méltóságának képviselete „zavarba hozza” a kisebbségekért oly harciasan kiállókat, addig a politika újra és újra szembeállíthatja az előbbieket az utóbbiakkal. És addig többségiekkel és kisebbségiekkel is azt tesz a mindenkori hatalom, amit akar.