Émile Zola volt a tizenkilencedik századi, sokat látott Franciaország egyik legharcosabb írója, ha az embert érő igazságtalanságokról, társadalmi kirekesztettségekről volt szó. Írásaiban olyannak mutatta be a nyomort, amilyen az hús-vér valójában: nyomorként. Az elsők közt állt Dreyfus mellé („J’Accuse... !” „Vádolom...!”), az elsők közt állt bármilyen elesett mellé. Nem mellesleg írt pár jó (naturalista) regényt, s a Mai Manó Háznak köszönhetően most mint fotóst is megismerhetjük a Zola, a fényíró című tárlaton.
Némi kétkedéssel fogadtam, amikor először hallottam erről a kiállításról, hogy egy író (nem hivatásos fotós) képeiből rendeznek kiállítást, körülbelül úgy, mint amikor egy világhírű fotós verseit jelentetik meg kötetben. A negatív prekoncepcióm alaptalannak bizonyult, nem ért csalódás, Zola tudta, mit csinál, hogy az új művészeti ág (amelytől egyes kortársak a festészetet, egyes festők a megélhetésüket féltették) mi mindenre jó.
Állítólag a férfiak nagy változást, belülről jelentkező válságot élnek meg negyven felett, luxusautót vesznek luxusnővel, vagy elhagyják a családot, hogy világkörüli útra vállalkozzanak, és hallani arról, hogy otthagyják a sikeres cégvezetői állásukat, hogy belessék magukat a vadonba. Zola ezek közül egyiket sem tette, ő negyvennyolc évesen úgy döntött, hogy fényképezni kezd. Lett saját laboratóriuma, ahogy kell, kísérletezgetett, autodidaktaként fejlesztette, képezte magát, a téma meg bőségesen ott hevert mindenhol. A restaurált-felújított anyagot a Mai Manó Ház a franciaországi Médiatheque du patrimoine et de la photographie gyűjteményéből kapta kölcsön – legnagyobb örömünkre és a Nagymező utca csodálatára.
Egy percig ne higgyük, hogy Zola járta a párizsi utcákat, sikátorokat, szegénynegyedeket, és éhbérért dolgozó munkásokat, árván maradt, éhező gyerekeket, durva férfiaknak kiszolgáltatott prostituáltakat fotózott. A fotózást szigorúan elválasztotta az irodalomtól, egy másik nézőpontból szemlélődött, és itt nem volt helye a regényeiben természetesen létező, a széptől elrugaszkodott, nyers és fájdalmas világnak. A fotóin életképek, családtagok, barátok, szűk és tág környezete, egészségesen tekintgető arcok, szerető, utazás láthatóak – azt hihetnénk, egy francia film fekete-fehér standfotói, valami kosztümös, valami párizsias, valami vidám. Milyen jó szögből elkapott városrészlet itt, milyen szép arc ott. Harmónia és idill, nem is olyan rossz ez a békés benyomást keltő tizenkilencedik század. Kedvünk támadna besétálni, beleugrani a képbe, és örökre ott maradni, annyira megnyugtató, maradványa az elveszett Paradicsomnak. Zola rajonghatott az állatokért, előszeretettel fotózta őket. (Az emberek barátja egyben miért ne lett volna az állatok barátja?). Mintha a fényképezés előtt körültekintően beállította volna az állatokat, annyira jól elrendezettek a képeken. Nők és férfiak tűnnek fel polgári környezetben, biztonsággal néznek a gépbe, látszik, hogy nem tudják, mi vár a huszadik század emberére, a huszonegyedik századéról nem is beszélve. A fotókon megjelenik a korabeli francia divat: cilinderek, elegáns női kalapok, a Monet festményeiről ismert napernyő, s az intimitás határát súroló női váll.
Zola foglalkozott az impresszionizmussal, közeli barátai közt nem egy festőt találni, műkritikákat írt, egy-egy fényképe szinte egy-egy akkori impresszionista festménynek a tökéletes mása. Jól komponál, jól kapja el az élet pillanatait, finoman, érzékenyen nyúl a tárgyához. Ahogy a munkáit nézzük, a fülünkben megszólal Debussy zenéje. Könnyed, lágy fotók, az élet szebbik oldala. Zola ebben a környezetben töltötte a mindennapjait, ebből a környezetből tekintett le a perifériákra, a társadalom veszteseire, a nélkülözőkre. A fotókon ennek semmi nyomát nem találjuk. Míg a mélyben (a regényeiben) a romlás virágai, az életében (a fotóin) az évszakoknak megfelelő virágok nyílnak. Zola naturalista maradt a fényképezésben, jól ráérzett az új művészeti ág lényegére, a hétköznapok költészete érdekelte, azon pedig egy percig nem gondolkodott, mi való és mi nem egy fényképre, mit bír és mit nem bír el a kép. A virágok közt kapálgató kislány fotója bármikor készülhetett volna.
Egyszerre izgalmas és hátborzongató abba belegondolnunk, hogy az író képein feltűnő alakokat, életképeket Zola szemén keresztül látjuk, hogy egy halott ember szemén át érzékelhetünk, figyelhetünk meg egy letűnt korszakot, s nem légből kapott a párhuzam, hogy egyszer majd a rólunk készült fotókon mereng el ugyanígy egy ember vagy robot.
Zavarba ejtő ez a közelség, mintha az író otthonában szorosan melléültünk volna a kanapéján, kihallgatnánk a személyes beszélgetéseit, a titkait, az életét. Zola egy korszakot, a tizenkilencedik századtól búcsúzó időszakot örökítette meg – magának, a kortársainak és nem utolsó sorban nekünk. A legszemélyesebb fotója, attól, hogy ő, a híres író készítette, más megvilágításba, a dokumentum kategóriájába kerül, hát még azok a képei, amelyeken egy-egy emblematikus épület jelenik fel.
Aki most ismerkedne az íróval, annak érdemes a regényeivel kezdenie, hogy az írásai után következzenek a fényképek, egy hosszú utazás a sötétségből a fénybe.
A francia fény két évszázada című programsorozat részeként megvalósuló kiállítás október 25-ig nézhető meg.
Borítókép: Jeanne, Denise és Jacques kerékpáron, 1894-1902 © Francia Kulturális Minisztérium, Kulturális Örökség és Fotográfiai Médiatár, forgalmazó: GrandPalaisRmn Photo
Bejelentkezés