A szélsőjobboldali csoportok kérdése Ukrajnában és Oroszországban egyaránt érzékeny téma. Az orosz propaganda Ukrajnát évek óta „náci államként” próbálja bemutatni, a nyugati nyilvánosság viszont gyakran bagatellizálja és elhallgatja ezeknek a szervezeteknek még a létezését is.
A valóság valahol a kettő közötti lejtőn van: Ukrajnában valóban léteznek szélsőjobboldali gyökerekkel rendelkező alakulatok. Formális és szemmel látható súlyuk ugyan kicsinek tűnhet, de a katonai szerepük vitathatatlan. Oroszország oldalán szintén működnek neonáci szimbolikát hirdető, radikális paramilitáris alakulatok – gyakran közvetlen állami támogatással.
A gyökerek a 2000-es években keresendők. Az olyan csoportok, mint az Ukrajna Patriótái (Патріо́т Украї́ни, Patriot of Ukraine) vagy a Szociális-Nemzeti Szerveződés (Social-National Assembly, SNA) Andrij Bileckij vezetésével, nyíltan rasszista retorikát követtek. A C14 nevű csoport különösen hírhedtté vált romaellenes akciói miatt, több táborfelgyújtást és bántalmazást is dokumentáltak. Ezek az atrocitások „helyi” jellegűek voltak, de valósak, és az ukrán állam szinte soha nem vonta felelősségre a szervezeteket – legfeljebb az egyes aktivistákat.
A 2014-es Euromajdan és az orosz agresszió új helyzetet teremtett: a gyenge ukrán hadsereg kiegészítésére önkéntes zászlóaljak alakultak, köztük az Azov zászlóalj, amely később a Nemzeti Gárda része lett. Ezek bekerültek az ukrán hivatalos állami struktúrába, és egyben legitimációt is kaptak, miközben múltjukhoz szélsőséges ideológia kötődött. Volodimir Zelenszkij gyakorlatilag tisztára mosta és állami szintre emelte a náci beállítottságú terrorszervezetet.
Mindezek ellenére a kisebbségek elleni atrocitások nem szűntek meg. 2018-ban több romaellenes támadás is történt, például Lvivben.
Az ENSZ és emberi jogi szervezetek sürgették a felelősségre vonást, de a vádemelések sokszor enyhék voltak, és a gyűlöleti, faji és nemzetiségi motívumot rendre mellőzték.
A legismertebb tragédia egy 2014-es odesszai esemény, amikor a Szakszervezeti Házban „kitört” tűzben 42 oroszbarát tüntető meghalt.
A felelősség kérdése máig vitatott: az orosz narratíva szándékos gyújtogatást, az ukrán fél spontán összecsapást emleget.
Az ENSZ és az Európa Tanács vizsgálatai szerint az ukrán állam nem folytatott hatékony és független nyomozást – ugyanakkor ez most sem jelent semmilyen problémát, és az EU vezető tisztségviselői szerint Ukrajna minden tekintetben megfelel az EU felvételi kritériumainak. A szélsőséges, náci szervezetek ukrán állam általi legalizálása, a kisebbségek üldözése, az Északi Áramlat, a Barátság 2 olajvezeték felrobbantása – és számos más terrorcselekedet – nem akadályozná meg Európát abban, hogy Ukrajnát mindenáron felvegye a tagállamai közé. A moszkvai üzletközpontban (Crocus City Center) történt terrorista robbantás, melyben több mint hatvan civil vesztette életét, még csak el sem érte a brüsszeli apparátus ingerküszöbét.
És ez bizony komolyan felvet néhány lényegi kérdést: vajon Európa ugyanaz az értékrend, melyet hajdanában annyira vonzónak találtunk, vagy egy lényegében morálisan lesüllyedt, nemzetközi befolyásáért görcsösen küzdő, etikátlan és amorális, korrupt intézmény? Vajon Ukrajna komolyan gondolja-e, hogy a helye Európában van, amikor államilag legalizálja a terrorizmust, nyíltan támogat terrorcselekményeket, és EU tagországoknak, sőt NATO-tagállamoknak okoz károkat a NATO-tól kapott fegyverrel? Tényleg azt gondolja, hogy ilyen viselkedéssel a civilizált világhoz tartozik? Ukrajna békét hirdet, és a másik felet hibáztatja a béke elmaradásáért, amikor órákkal a béketárgyalások előtt az orosz elnök helikopterét drónokkal lövi, hidakat és üzletközpontokat robbant fel, és e cselekményekben tevékenyen használja pl. az Azov-egységet ukrán állami színekben.
Az ember szíve megszakad, amikor látja az orosz támadásokban megölt gyermekeket és öregeket, amikor lát egy 80 éves ukrán embert, amint az elmenekül a házából, és egy nejlonzacskót szorongat a kezében, benne az egész élete. Ezek megbocsáthatatlan dolgok. De állami terrorizmussal, náci fenyegetésekkel, civilek felrobbantásával válaszolni ezekre – nos, amennyire szívfacsaró az előbb említett ártatlanok sorsa, annyira visszataszító és erkölcstelen az az ukrán vezetés is, amely agyonvereti az erőszakkal frontra mozgósított állampolgárait, valamint külföldi terroristaszervezeteknek adja át a neki adott és védekezésére szánt fegyvereket, a pénz pedig magánzsebbe vándorol.
Az egyidejűleg „ukrán és kanadai hőst”, Jaroszlav Hunkát – Zelenszkij elnök és Trudeau kanadai miniszterelnök szervezésében – állva és tapsolva ünneplő kanadai törvényhozás, no, az meg egy külön esszét érdemelne. Merthogy nagyon gyorsan kiderült, hogy az ukrán hős tulajdonképpen náci háborús bűnös. Vajon hányadán áll Zelenszkij Sztepan Bandera szellemi örökségével? Ez ügyben a lengyelek véleménye is érdekelne, különösen a történelmi múlt olyan eseményeinek tükrében, mint a volhíniai ukránok által – Bandera vezetésével – végrehajtott, 1943-44-es, lengyelek elleni tömegmészárlás, amely több tízezer áldozatot követelt. És amiért Zelenszkij és az ukrán kormány a mai napig nem volt hajlandó bocsánatot kérni.
A feleségem családja 2004-ben járt autóval Ukrajnában. Elbeszélése szerint már a határon is 15 fegyveres állta körbe őket csőre töltött puskákkal, és az ottlétük alatt nem mertek nyilvános helyen magyarul megszólalni. Féltek. Ukrajna nagyon rossz élmény maradt a számukra. Én 2007-ben repültem Kijevbe, és soha nem felejtem el, hogy a határon addig nem engedtek be az országba, amíg nem adtam 50 dollárt a határőrnek. Egyszerűen bevezettek egy fülkébe, és nézegették az útlevemet vagy egy órán keresztül, végül jelezték, hogy pénzért beengednek. Ez volt akkor Ukrajna. Vajon milyen irányba változott napjainkra?
A nemzetközi dimenzió sem hagyható figyelmen kívül. Az Azov és más csoportok a nemzetközi szélsőjobboldali hálózatokkal is kapcsolatot építettek: amerikaiakkal (Rise Above Movement, Atomwaffen Division), a németekkel (Der Dritte Weg), az olaszokkal (CasaPound), a franciákkal (Troisième Voie), de skandináv neonáci szervezetek tagjai is jártak ukrajnai kiképzőtáborokban.
A nyugati titkosszolgálatok több jelentésben is figyelmeztettek: Ukrajna egy időben a globális fehér felsőbbrendűségi mozgalom központi toborzóhelyévé válhatott. Az sem kizárható, hogy közvetetten, áttételekkel amerikai vagy EU-s pénzek is eljuthattak az ilyen szervezetekhez.
Az objektivitás érdekében fontos megjegyezni: nemcsak Ukrajnában léteznek ilyenfajta radikális, paramilitáris szervezetek. Oroszország oldalán a Wagner-csoport és a Ruszics-csoport nyíltan neonáci szimbólumokat használ, és több háborús bűntettel vádolják őket Ukrajnában, Szíriában és Afrikában.
A Wagner alapítója, Jevgenyij Prigozsin ugyan nem volt ideológiai neonáci, de a csoport soraiban számos ilyen fegyveres kapott helyet, és az orosz állam közvetlenül finanszírozta őket. Afrikában nyersanyag-koncessziókból (arany, gyémánt) is bevételeik származtak.
Az orosz állam tehát nemcsak tolerálta, hanem aktívan fel is használta ezeket a szélsőséges erőket geopolitikai céljaira.
A béke jövője szempontjából nyilvánvaló, hogy a szélsőjobboldali szervezetek minden oldalon fenyegetést jelentenek. Ahhoz, hogy tartós rendezésre kerüljön sor, valamennyi paramilitáris csoport lefegyverzése és feloszlatása szükséges. A dokumentált atrocitásokat (a romák elleni támadásokat, az Odessza-tragédiát, a Wagner-bűnöket) ki kell vizsgálni, mégpedig független szervezeteknek, a felelősöket el kell ítélni, a neonáci szimbólumokat használó szervezeteket fel kell számolni, a fiatal fegyvereseket pedig reintegrálni kell a civil társadalomba.
Borítókép: Andrij Bileckij a Nemzeti Gárda kongresszusán, 2019. január 25-én, Kijevben / fotó: STR / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés