A PHOTO / BRUT – Ösztönös fotográfia – Válogatás a párizsi Bruno Decharme-gyűjteményből című kiállítás művészei többnyire valamilyen mentális betegséggel küzdenek, és az alkotásban találnak menekülőutat a fejükben és a lelkükben tomboló feszültségek elől. A kiállítás a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban látható.
Szélsőséges, marginalizált helyzetük miatt vagy pszichés betegségükből kifolyólag belső késztetés vezérli őket az alkotásra, legtöbbször öntudatlanul, az akadémiai befolyástól és a művészeti piac elvárásaitól mentesen hozzák létre alkotásaikat, amelyek így közel kerülhetnek a művészet lényegéhez, kiindulópontjához. Sokaknak terápia is az alkotás, a gyógyulási folyamat része, vagy valamilyen kényszeres tevékenység, amelyből teljesen véletlenszerűen jönnek létre művészeti alkotások. Az ösztönösség, az esetlegesség, a mániákusság a legérdekesebb bennük.
Az art brut művek a hivatalos művészeti életen és intézményrendszeren kívül, legtöbbször annak ismerete nélkül jönnek létre. Jean Dubuffet képzőművész használta először ezt a kifejezést egy barátjának írt levelében. A pszichiátriai betegek, rabok vagy a társadalom perifériájára szorultak felkavaró, drámai erejű, ösztönös és spontán művészetét fedi a kifejezés. A photo brut megnevezés is a normálistól, a művészeti kánontól eltérő, nyers kifejezésmódot jelöli.
Ezek az alkotások a kiállító művész pszichés betegségének és rövid életrajzának ismerete nélkül nem különösebben érdekesek. Hiszen, ha nem egy kiállítás részeként látnánk őket, hanem egy ház pincéjében vagy egy hagyaték részeként találkoznánk velük, nem biztos, hogy műalkotásként tekintenénk rájuk. Amikor az ember már a sokadik kollázst nézi, amelyet a művész magazinokból kivágott képekből rakott össze, lassanként elfárad, és átkívánkozik a másik terembe, Tombor Zoltán Lost & Found című kiállítására.
Ugyanakkor, miközben ezek a pszichésen súlyosan beteg emberek a démonaikkal küzdenek, belső feszültségeik oldásaként művészi kifejezésmódokat találnak, és egyik-másik mű eszementsége, időigényessége, precizitása vagy spontaneitása miatt még inspiráló is lehet a látogató számára. A kérdés, ami folyamatosan motoszkálhat a fejünkben – miközben ezeket a néhol meglepő és ütős, néhol meg jelentéktelennek tűnő alkotásokat nézzük –, hogy mi is a művészet valójában? Mi teszi ezeket az összeragasztott, összefirkált kollázsokat, elmosódott fotókat, teleragasztott bőröndöket művészeti alkotásokká? Sokszor pusztán azáltal válnak azzá, hogy a kiállítótérbe kerülnek – vagyis háttértudás szükségeltetik a befogadásukhoz.
A kiállítás azok számára lehet a legérdekesebb, akiknek elegük van az úgynevezett hivatalos művészetből. Ezek a művek emellett inkább az alkotóiknak fontosak, mert látásmódjuk belülre fókuszál, szűk és örvénylő, nincsenek tágabb kontextusok, nincs komplexitás. Kellemetlen lehet szellemi fogyatékkal élő, hajléktalan vagy pszichiátrián kezelt betegek szenvedéssel átszőtt műalkotásairól bármilyen véleményt megfogalmazni, de mivel bekerültek a kiállítóterekbe, óhatatlanul eddigi művészeti élményeinkhez fogjuk hasonlítani őket, és ilyen értelemben alulmaradnak. Inkább csemege lesz belőlük, semmiképp sem főétel.
Néhány alkotót kiemelnék, akiknek ötletei, kényszeressége és ösztönössége megragadott.
Miroslav Tichý fényképeit úgy készítette, hogy sohasem nézett bele a keresőbe, mert szerinte ezzel a módszerrel „röptében tudja elkapni a fecskét”. Fumihiro Endo miniatűr magazinokat állított össze, amelyeket Maboroshi-magajin nansensu-nak, „az elborult szellemek magazinjainak” nevezett; két év alatt kilencvenkilenc ilyen könyvet készített, aztán a munkatársaitól hallott történetek alapján összeállított egy regényt. Lee Godie több száz fekete-fehér fényképet készített magáról a Greyhound buszpályaudvar fotóautomatájában. Kazuo Handa minden szabadidejét a dohányzásnak szentelte, saját pipákat, cigarettatárcákat, hamutartókat és pipatartókat készített erotikus magazinok lapjaiból, amelyeket csíkokra vágott és összeragasztott – ezekből nyolcszáz darab maradt fenn. Lindsay Caldicott, aki kórházi röntgentechnikusnak tanult, gyermekkori bántalmazások miatt súlyos mentális és más egészségügyi problémákkal küzdött, mániás depresszióban és skizofréniában, többszörös személyiségzavarban szenvedett, és rögeszmésen felépített kollázsokat készített röntgenfelvételekből, amelyeket szikével vágott ki.
A Margret néven ismert gyűjtemény egy titkos szerelmi viszony dokumentációja: Günter K. 267 fényképet készített Margretről, amelyeken a nő különböző helyszíneken és helyzetekben látható. Melvin Way, aki pszichotikus rohamoktól szenvedett, kisméretű rajzokat készített összeragasztott papírdarabokból, amelyekre golyóstollal „matematikai” vagy „kémiai” képleteket írt, de figyelmeztette a vevőit, hogy ne próbálják meg alkalmazni ezeket, mert „túl veszélyesek”. Tomasz Machciński fogyatékkal élőként készített önarcképeket, amelyeken ismert történelmi, politikai vagy művészeti személyiségeknek öltözött be. Mark Hogancampot öt férfi támadta meg és verte össze, miután elmondta nekik, hogy szeret női ruhába öltözni; maradandó agysérüléssel élt tovább, kertjében pedig egy miniatűr, képzeletbeli várost hozott létre, amelyben egy csoport nő mentett meg egy amerikai pilótát és szállt szembe a náci megszállókkal – a szereplők játékbabák voltak.
Nem érdemes tehát végigszaladni a kiállításon, mert a kiállított művek, ahogy már említettem, a leírások, életrajzi adatok elolvasása nélkül nincsenek hatással a nézőre, de a kiállítás anyagát a szövegekkel összeolvasva már sokkal komplexebb élményt kapunk.
Borítókép: Nicol (11 éves): Cím nélkül, 2015 ©Bruno Decharme-gyűjtemény / forrás: capacenter.hu
Bejelentkezés