Nevesincs, a hajléktalan

Feláll a padról, integet a gyereknek, mondja, hogy de aranyos. Ahogy vigyorog, látszik, hogy hiányzik néhány foga. Inas, vékony, a bőre cserzett, mondhatni kiszívta a nap. Szívjad magadba a napot, amíg még lehet, és tartalékold a hidegebb időkre, gondolom magamban. De aranyos, mondja még egyszer, és még mindig szélesen mosolyog, de próbálom minél rövidebbre fogni, mert nem szeretném, ha eljutnánk odáig, hogy a gyerek bekérdez valamit, nekem meg el kell mondanom, hogy a bácsi hajléktalan. Húzom a kezénél fogva, felkapom a rollert is, kerekei fekete vonalakat húznak a frissen mosott farmernadrágomra. A gyerek kirántja a kezét, megáll, a bácsi felé fordul, és tovább integet. Fogalmam sincs, mit gondolhat, de biztos, hogy nem azt, amit én. Még nincsenek előítéletei, sem tapasztalat szülte félelmei, neki ez a nyomorult hajléktalan csak egy ugyanolyan aranyos bácsi, mint bármelyik bácsi, aki eddig learanyosozta.

Megpróbálok normálisan viselkedni, és úgy teszek, mintha én is úgy gondolnám, hogy csak egy ugyanolyan idős bácsi, mint a többi. Nem nyektetem, hogy menjünk tovább, hagyom, hogy megmondja, hogy hívják és hány éves. Nem mondhatom neki, hogy ez a bácsi nem is biztos, hogy olyan idős, csak valószínűleg már szétitta az agyát, ami meglátszik az arcán is, és persze az utcai élet sem éppen öregedésgátló hatású. Nem hiszem, hogy teljes kiőrlésű gabonákat, zöldsalátát és bogyós gyümölcsöket eszik, és naponta háromszor megiszik egy csésze hibiszkuszteát. Na de nem baj, majd én kikupálom ezt a hajléktalant, nem fog itt kipurcanni nekem a gyerekem szeme láttára. Ráadásul szinte minden nap elmegyünk mellette, ne tegyünk már úgy, mintha nem létezne, mintha nem vennénk észre, mert mégiscsak egy ember ő is. Végre befejezik a kokettálást, indulhatunk. Kedves bácsi, mondja a gyerekem, és tudom, hogy ezen most meg kéne hatódnom, hogy ember az emberrel kapcsolódhat korkülönbség, státuszkülönbség, anyagi helyzet és mindenféle más figyelembevétele nélkül is, sőt inkább csak akkor, de erre most nincs idő, és máskor se nagyon. Most mindenképp haza kell érni, mert még be kell pakolni, hogy elindulhassunk végre a nagyiékhoz. Nyilván ilyenkor mindig akar még egy kicsit rollerezni, benézni egy másik játszótérre, megnézni, merre mennek a bodobácsok, és fél óráig állni a járda egy pontján, hogy de hol van a csiga, amit egy héttel ezelőtt láttunk, és hogy keressük meg a csigát, de szerencsére észreveszi a hangyavonulást, ami éppen a házunkig vezet.

Ott aztán üvöltve könyörög, hogy vegyem fel, mert ő akarja benyomizni a számokat a kapucsengőnél. Amikor végre bejutunk és le akarom rakni, hogy ne kelljen felcipelni a lift nélküli társasház harmadik emeletére, megmakacsolja magát, és azt sivítja, hogy vigyem föl ölben. Nem, nem viszem fel, kibírom, és kivárom, amíg befejezi, de csak nem akarja abbahagyni, egyre hangosabban sír, erre dühödten felkapom mégis, és lihegve, magamból kikelve felcipelem a harmadikra. A lépcsőfordulóban eldöntöm, hogy a f&szom fog még egy hajléktalannal is foglalkozni, különben is, biztos, hogy megvan az oka, amiért így lecsúszott, mert azért nem mindenki lesz hajléktalan, és most hagyjuk az úgynevezett szociális hálót, ahonnan nem is olyan nehéz kipottyanni. Mindegy, ez most nem érdekel, csak az, hogy üljünk már be az autóba és mihamarabb tűnjünk el ebből a nyomorult városból.

Az úton végig a nyeszlett bácsi jár a fejemben, hogy vajon most mit csinálhat, hogy mit tud csinálni egyáltalán. Munkája, pénze nincs, lakása nincs, takarítani nem kell, csak magáért felel, de tényleg semmije sincs, és ebbe borzasztó nehéz belegondolni. Folyton egy régi, romantikus elképzelés jut eszembe a prófétákról, a zarándokokról, és a jézusi mondjunk le mindenről típusú bátor cselekedetekről, hogy az is egyfajta spirituális hajléktalanság vagy nincstelenség, aminek az eredménye Isten megtalálása szokott lenni. Csakhogy ezek a padon vegetáló, felpuffadt, kitaszított emberek ezt nem önszántukból csinálják. Eldöntöm, hogy inkább mégis viszek neki valamit, hogy ne unatkozzon, úgyhogy most már csak arra várok, mikor megyünk már végre haza, hogy összeállíthassak a bácsinak egy őszi túlélőcsomagot. Összeválogatok ruhákat a férjem szekrényéből, amiket a cseritiben akartunk leadni, és van egy jó állapotú, alig használt rádiónk, amit meg a Vinted-re akartam felrakni, de inkább beteszem azt is a szatyorba.

Amikor odaértem a csomaggal, éppen nem volt sehol, viszont a cuccai a padon voltak, nem mehetett messzire. A pad melletti bokorból került elő, éppen a gatyáját húzta fel, még láthattam egy kis darabot a csupasz fenekéből is. Viszolyogtam tőle és elment a kedvem az egésztől, de aztán mégis megszólítottam, és mondtam, hogy hoztam neki ruhákat, meg ezt az elemes rádiót, amibe új elemeket is tettem, és egy kis ételt. Füstölt kolbászt, zsömlét és szőlőt. Tegye le oda, elnézést, csak éppen vécén voltam, mondta, miközben a nadrágját gombolgatta. Üljön le, mutatott egy helyre a padon, de valahogy nem volt kedvem leülni, megköszöntem és mondtam, hogy vissza kell mennem dolgozni, de nyugodtan szóljon, ha még kell valami. Persze, persze, mondta, és azonnal nekilátott a falatozásnak. Arra gondoltam, hogy ezeket a sárga padokat a Hospice Alapítvány szereltette ide, hogy sose felejtsük el, hogy… hogy ne felejtsük el soha azt, hogy… szóval egyszerűen csak tudjuk, és ne felejtsük el.

Szia, kislány, köszön neki reggel Nevesincs, a hajléktalan. A gyerekem meg boldogan visszaköszön neki. Nézd csak, mutatja a tőlem kapott rádiót, látom, hogy azzal akarja folytatni, hogy ezt anyukádtól kaptam, de szerencsére meglátja, hogy finoman rázom a fejem. A gyerek vigyorog, ő is szereti a rádiót, folyton tekergeti a gombjait. Futóbiciklivel vagyunk, amit most kapott és még pár napig érdekesebb, mint bármi más, úgyhogy hamarabb el tudunk szakadni a bácsitól. Eldöntöm, hogy egy ideig futóbiciklivel fogunk járni, mert nem szeretném összekeverni a kettőt, a gyereket meg ezt a hajléktalanos dolgot, ez az én külön ügyem, és kész.

Másnap kerülő úton jövünk haza a bölcsiből, de a futóbicikli is nálunk van. Reggel vittem Nevesincsnek egy kovászos kenyeret, parizert, vajat, egy fa evőkészletet, testpermetet, egy üveg barackos lekvárt és néhány könyvet. A könyveknek örült a legjobban, pedig azt hittem ki fog nevetni. Azt mondta szereti Houellebecq-et, és ha már ilyen kedves vagyok, szerezhetnék neki egy olvasószemüveget is, mert az övé a múlt héten elveszett vagy ellopták, nem tudja. Erre eszembe jutott, hogy megkérdezzem, hol van a rádió, mert nem hallom a hangját, pedig amióta megkapta, állandóan azt hallgatta. Kölcsönadta. Hát ez jó, adok neki egy rádiót, az én rádiómat, erre ő kölcsönadja. Persze mindegy, azt csinál, amit akar, de aztán mégse sikerült türtőztetni magam, és az szaladt ki a számon, hogy magának hiába is ad az ember. Meglepődött. Mintha eltört volna benne valami. A szeméből kiveszett az eddigi huncut csillogás, az arca megereszkedett. Nekem ne adjon semmit, nem kell. Jó, mondtam, és sértődötten hazamentem dolgozni, de persze egy sort sem tudtam leírni. Meg kell tudjam, hogy hívják, hogy jutott idáig, beszélgetnem kell vele, és mindenképp szereznem kell egy olvasószemüveget, mert ezt nem hagyhatom annyiban. Nehogy már egy hajléktalan besértődjön, basszus, hát mit képzel?!

Még aznap felhívtam apámat, hogy nincs-e elfekvőben egy olvasószemüvege. Volt. Levezettem vidékre még aznap, felvettem a cuccot, aztán vissza. Vártam a reggelt, hogy elvihessem Nevesincsnek a szemüveget, és egy kicsit elbeszélgessek vele. Nem volt ott. Letettem a szemüveget a padra, a könyvei tetejére, hogy biztosan megtalálja. Tudni fogja, hogy én raktam oda, és ez jó érzéssel töltött el. Egész nap repültem a boldogságtól, úgy éreztem, most aztán igazán tettem valami jót. Fog tudni olvasni, én meg majd halomra hurcolom neki a jobbnál jobb könyveket, amit aztán bevihet egy antikváriumba és eladhatja, és gyűjtheti a pénzt, és talán később arról is meggyőzhetem, hogy menjen el dolgozni, vagy mit tudom én, és legyen újra teljes értékű tagja ennek az amúgy elb&szott társadalomnak.

Másnap reggel meglestem, hogy mit csinál, használja-e a szemüveget, hogy van-e mit ennie, vagy ugorjak be a sarki boltba venni valamit. Olvasott, és igen, rajta volt a szemüveg, de mintha nem Houellebecq-et olvasott volna, hanem valami mást. Szóval mástól is elfogad dolgokat. Az én szemüvegemmel más könyvét olvasni, na szép. Majd hozok én neki annyi könyvet, hogy belegebed, mire elolvassa, mert azt a másikat mindenképp ki kell ütnöm valahogy a nyeregből. Bementem egy antikváriumba, vettem egy csomó könyvet, és elvittem Nevesincsnek. Amikor meglátott, hirtelen lekapta a szemüveget, de ő is érezte, hogy ez fölösleges gesztus volt, és szépen visszacsúsztatta az orrára. Már vártam, mondta, azt hittem megsértődött és többet nem fog hozni nekem semmit. Jó ízlése van, mondta egy Thomas Mann kötetre mutatva, de ezt már olvastam, és ezt is, ezeket visszaviheti. Vigye vissza maga, mondtam, de nem hagyta magát, és megkért, hogy hozzak inkább kortárs irodalmat. A mindenit, gondoltam, micsoda igények egy hajléktalantól, de lelkesített is a kérése, mert eddig minden úgy alakul, ahogy elképzeltem. Lett egy hajléktalanom. A nevét megint elfelejtettem megkérdezni, de majd legközelebb.

Már messziről figyeltem, hogy ott van-e a padon, és hogy mit csinál, aztán amikor odaértünk a gyerekkel, láttam, hogy a szemüveg eltört. Konkrétan félbetört, csak az egyik szeme előtt volt üveg, a szemüveg másik fele, úgy, ahogy van, hiányzott. Hirtelen az jutott eszembe, hogy a másik felét annak adhatta, akinek a rádiót is kölcsönadta. Rendíthetetlenül, elmélyülten olvasott a félbetört szemüvegben. A gyerekem most nem állt meg, elhajtott mellette, mintha sohasem találkoztak volna, és Nevesincs sem nézett fel a könyvből.

Sokáig nem láttam, aztán az egyik reggel megint ott ült a padon, de se szemüveg, se könyvek nem voltak nála, és valahogy még jobban lerongyolódott, megsárgult és elszürkült, mint egy őszi falevél. Nem tudtam eldönteni, hogy odamenjek-e hozzá vagy sem. Láttam, hogy ledől a padra és aludni próbál. Valami történhetett vele. Vittem neki könyveket és ételt, de délután, amikor hazafelé jöttünk a bölcsiből, láttam, hogy hozzá se nyúlt az ételhez, és a könyvek is úgy voltak stószba pakolva, ahogy otthagytam. Mintha azóta meg sem mozdult volna, ugyanabban a pozícióban feküdt a padon. Mi a baja a bácsinak, kérdezte a gyerek, de nem tudtam mit mondani neki. Biztos beteg, forró tea kell neki, lelkesedett föl, és mindenáron hozni akart neki egy bögre forró teát, de mire leértünk a lépcsőházból a teával, már nem volt ott.

Később láttam a Nyugati aluljáróban félholtan, összeverve. Aztán már ott sem. A gyerekem időnként azóta is megkérdezi, hogy hol van az a kedves bácsi, aki a padon szokott olvasni.

– Elvesztette a szemüvegét, és már nem tud olvasni.

– Akkor mit csinál, becsukja a szemét?

– Azért van még néhány dolog, amit az olvasáson kívül csinálni lehet.

– De ez a bácsi mindig olvasott.

– Igen.

– De miért nem olvas már?

– Mert becsukta a szemét.

Borítókép: illusztráció / fotó: Horváth Győző