Női sorsok címmel nyílt kiállítás Mary Ellen Mark életművének válogatott anyagaiból a Mai Manó Házban. Az itt látható fotókat a művész a 2000-es évek elején maga válogatta ki, így tulajdonképpen munkásságának esszenciáját tekinthetjük meg. Mark szinte kizárólag hátrányos helyzetű, a társadalom perifériájára szorult nők életének megörökítésével foglalkozott, egyfajta fotós Teréz anyaként. Egyébként dokumentarista fotósként Teréz anyát is többször lencsevégre kapta.
A kiállítás során az együttérzés váltakozó amplitúdójú hullámain utazunk, mégsem csömörlünk meg tőle. Ez azért lehetséges, mert ezek a kiszolgáltatott, sokszor kilátástalan helyzetben lévő kislányok, tinédzserlányok és nők valami megmagyarázhatatlan erőt sugároznak magukból. Akár romákról, artistákról, drogosokról, ikrekről, hajléktalan tinédzserekről, zárt osztályon lévőkről vagy súlyosan beteg gyerekekről van szó. A vagyonos, sikeres vagy valamilyen okból népszerű nők ábrázolásakor (legyen az festmény, fotó vagy színházi előadás) a gyengeségek ütköznek ki inkább, ezeken a képeken pedig, amelyek meghitt vagy kiszolgáltatott helyzetben lévő, esetleg egyenesen tragikus állapotú nőket jelenítenek meg, inkább az erejük mutatkozik meg. Szerencse, hiszen különben a sikeres nőket mind utálnánk, a bukottaktól, lecsúszottaktól pedig egy idő után viszolyognánk.
Mary Ellen Mark megmutatja, hogy ez mennyivel bonyolultabb, hiszen ezek a nők közösséget alkotnak, és nem a nyomorultak és a sikeresek élesen elválasztható, átjárhatatlan közösségeit, hanem úgy általában egy női közösséget. Teréz anya szemében is ugyanaz a fajta erő és csillogás van, mint a cirkuszi előadásra készülő lányokéban. Érezni a tekintetükből, hogy mindent kibírnak, túljutnak mindenen, és megoldják. Mintha a női lét esszenciája, ősereje volna a képeken. Valami himnikus, hősies küzdés és odaadás üt át rajtuk, pedig a fotók mindennapi helyzetekben lévő nőket ábrázolnak, akiknek sem gesztusaikban, sem arckifejezésükben nincs semmi emelkedettség vagy fennköltség. Ez inkább csak egy lenyomata a kiállításnak, valamiféle belső építménye a látottaknak. Mindenesetre a hatása alól nem lehet szabadulni, sem közben, sem utána.
A kiállítás fotói Mary Ellen Mark legemblematikusabb sorozataira utalnak vissza, amelyek olyan nagynevű lapokban jelentek meg, mint a The New York Times Magazine, a Life vagy a Vanity Fair. A Ward 31, az Indian Circus, a Streetwise, a Damm Family és a Twins című sorozatait vizuális kultúránk ikonikus darabjaiként tartják számon. Bár ezekből a sorozatokból a kiállításon csak néhány kép látható, mégis megnyugtató, hogy mivel a fotókat a művész válogatta ki, azokat a képeket tekinthetjük meg, amelyek számára a legfontosabbak, legkifejezőbbek a sorozatok darabjai közül. És biztosak lehetünk benne, hogy a kiállítás által inspirálódva szeretnénk majd megismerni a művész egész munkásságát, aki a huszadik század megkerülhetetlen amerikai fotóriportere volt, és aki a nők szemszögéből ábrázolta a marginalizálódott csoportok életét, még jóval a #MeToo előtt. Felmutatja és figyelmeztet a nők bántalmazására, szenvedéseire, kiszolgáltatott helyzetére és sebezhetőségére.
A kiállítás anyagai közül kiemelek néhányat, melyek kellőképpen szemléltetik Mary Ellen Mark elhivatottságát és érzékenységét az „eldobott” emberi sorsok iránt.
Mark hat hónapot töltött Indiában, hogy tizennyolc cirkusz hétköznapjait dokumentálja. Nem a porondon lévő artistákat és mutatványaikat örökíti meg, hanem az életüket, ahogyan készülődnek a háttérben, ahogy a fiatal artista lányok sminkelnek a takarásban. A képek nem a készségeikre, a csodálatraméltó bátorságukra vagy a hajlékonyságukra koncentrálnak, hanem az érzéseikre, és arra, hogy valószínűleg az egész életük erről fog szólni, ami mégiscsak egy zárt világ, és amiben nyoma sincs az általunk sokszor tévesen képzelt csillogásnak, hanem inkább börtön, nyomor, és sok-sok munka. A valóság ragadja meg a tekintetünket, nem az artisták által keltett illúzió.
A Life magazin fotóosztályának igazgatója megbízta, hogy készítsen felvételeket egy hajléktalan családról, ez lett a Damm családról készült sorozat. Linda és Dean megengedték, hogy életük minden pillanatát lefényképezze. A képek alapján egyértelmű, hogy két gyerekük, akik Linda előző kapcsolatából születtek, erősen traumatizáltak, és hogy akkor sincs esélyük egy jobb életre, ha egzisztenciálisan kielégítőbb helyzetbe kerülnének, mert feldolgozhatatlan traumáik miatt képtelenek az egészséges kapcsolatteremtésre. „Fontosnak tartom, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk azokkal, akiket fényképezünk, hogy tudják, miért tesszük és pontosan mit is csinálunk. Hiszen végső soron a lelkük egy darabját visszük magunkkal” – fogalmaz a művész.
Ahogy az elején már említettem, Mark Teréz anya misszióiról is készített fotókat. Elképesztő hatású a kép, amelyen Teréz anya egy haldokló férfit ápol a haldoklók házában. Itt is érezni a Teréz anyából áradó erőt, ami a többi képen is jelen van, de ezen a ponton még az is eszünkbe juthat, hogy bizonyos női sorsokat nehezebb megélni, mint Teréz anyának lenni. Ugyanitt Mark készített még néhány fotót a leprásoknak létrehozott kórházban is, amiről ezt írja: „A hely különleges nyugalmat és spirituális légkört árasztott. Valóban gyönyörű volt.” Ekkor szerettem meg ezt a számomra ismeretlen művészt, aki valószínűleg különleges érzékenységgel és mélységgel volt megáldva, ami egyértelműen visszaköszön a képein is.
1983-ban ismerte meg Erin Blackwellt, becenevén Tinyt, amikor Seattle utcáit járta, hogy fotókat készítsen a Life magazin felkérésére. Tiny tizenhárom évesen hajléktalanként élt az utcán. Mark férjével, Martin Bell filmrendezővel együtt Streetwise címen dokumentumfilmet is készítettek róla, amely Tiny mellett más hajléktalan tinédzserek életét is követte. Tinyt több mint három évtizeden keresztül fényképezte, ő közben asszonnyá, családanyává vált. Így ez esetben egy egész életet kísért végig a kamerájával. Elgondolkodtatott, hogy milyen lehet tragikus sorsú életeket követni anélkül, hogy az ember beavatkozna. Persze nem lehet hitelesen dokumentálni és egészségesen kapcsolódni, ha egy művész bármilyen módon segít, de mégis, bizonyos szemszögből nézve művészi perverziónak hat az ilyesmi, még ha valóban csodálatos és tiszteletreméltó is, hogy valaki a szerencsétlen sorsú emberek életének dokumentálásának szenteli az életét.
Amikor Miloš Forman Száll a kakukk fészkére című filmjén dolgozott az Oregoni Állami Kórházban, az intézmény igazgatója végigvezette a kórházban. Ekkor szembesült vele, hogy létezik a 81-es kórterem, ami egy fokozott biztonságú osztály nők számára. Azok a nők kerültek be ide, akik veszélyt jelentettek önmagukra vagy másokra. Az igazgató megengedte, hogy képeket készítsen a 81-es kórteremről. „Később Karen Folger Jacobs írónővel kerestem fel az Oregoni Állami kórházat. Egy régi, elhagyatott kórteremben aludtunk, közvetlenül a 81-es mellett. Mindkettőnknek jutott egy külön cella, és kaptunk egy kulcsot is a zártosztályhoz.” Ez persze félelmetesen hangzik, hiszen valószínűleg mindannyian elképzeltük már, hogy mi lenne, ha egyszer csak mi is bekerülnénk a bolondok házába, akár jogtalanul, mint a Száll a kakukk fészkére című filmben is látható.
A képek mégsem emiatt sokkolóak, hanem mert látszólag teljesen hétköznapi nőket ábrázolnak, hétköznapi helyzetekben. Egy nő ábrándozva kinéz az ablakon: milliószor megtörtént már velünk ugyanez. Egy másik képen egy kádban fürdik valaki: semmi komoly, talán csak a tekintet árulkodó egy kicsit. Cigarettázó, bulizó nők, mintha egy átlagos csajos partiba kapnánk betekintést. Közel hozza őket hozzánk, hogy azt érezzük, akár mi is lehetnénk, nincs különbség, nincs az emberek között akkora szakadék, mint ahogy elképzeljük. És ez félelmetes. A kiállítás fotói, ahogy egyre mélyebbre hatolunk benne, azt érzékeltetik, hogy az elkészült fotók minősége és művészi értéke a fotós emberségén múltak leginkább. És ez lenyűgöző, mert ez is egy női sors, ami pedig az elkészült képek hátterében épül és rajzolódik ki.
Anyákat és lányaikat is fotózta Mary Ellen Mark, persze ez esetben is olyan anyákat és lányaikat, akik éppen elveszítik egymást. A Los Angeles-i Gyermekkórház gyermekrák-és vesebetegségek osztályán kezdett el fotózni. Az igazgató két különleges, rendkívül súlyos beteg gyereket ajánlott a figyelmébe. Az egyik képen egy csinos ruhába öltözött, gépekhez kötött kislányt látunk a kamerának pózolni. A betegségnek nyoma sincs, de tudjuk, hogy a kislány kis idő elteltével meghal.
„Arra törekszem, hogy olyan fényképeket készítsek, amelyeket mindenki megért… Amelyek átlépik a kulturális határokat. Azt szeretném, ha a képeim azokról az alapvető érzelmekről és érzetekről szólnának, amelyeket mindannyian átélünk” – írja a művész, és azt hiszem, ez maradéktalanul sikerült is neki.
Az viszont elgondolkodtató, hogy mi történne, ha úgy nézném ezeket a képeket, hogy nem ismerem a nők háttértörténetét. Akkor is ugyanolyan erős hatással lennének rám? Egy ócska fotelben cigiző lány, egy falnak támaszkodó, cigarettázó tinédzser, egy terhes nő, egy gépekhez kötött kislány, akiről nem tudom, hogy hamarosan meghal, egy ágyon összezsúfolódó család. Ki tudja, de talán mindegy is, hiszen miért ne gazdagodhatnának ezek a képek azokkal az élettörténetekkel, amelyekből kiindultak és inspirálódtak.
A fekete-fehér fotókon feltűnő a kilátástalanság, a megváltoztathatatlanba való beletörődés nyoma a nők arcán. És könnyen együtt lehet érezni velük, hiszen sokszor tapasztaljuk jobb egzisztenciális körülmények között is, hogy ez adatott, ezen változtatni nem lehet. Működik a kasztrendszer, a születéssel járó előnyök és hátrányok, és hiába ígérik a civilizált társadalmak a felemelkedés lehetőségét, ez többnyire csak ígéret marad. Egy-két kivételt reményt keltően felmutat a világ – különösen hajlamos erre Amerika –, de kisebb eltérésektől eltekintve valójában alig lehet egzisztenciálisan mozdulni. Erre születtél, ezt kaptad, viseld, és ne panaszkodj, mert úgysem érdekel senkit, vagy ha igen, talán meghallgatnak, sajnálkoznak, vagy készítenek rólad egy képet, amivel még a lelked egy darabját is elrabolják. Albumokba, kiállítások anyagába kerülsz, mutogatnak, megkönnyeznek, aztán mennek tovább. Valami ilyesmi is sugárzik a képekből, persze ez a kevésbé népszerű, és kissé pesszimista értelmezése ennek az egyébként remek kiállításnak.
Borítókép: Mary Ellen Mark: Laurie a fürdőkádban, 81-es kórterem, Oregoni Állami Kórház, Salem, Oregon, USA, 1976 (forrás: Mai Manó Ház)
Bejelentkezés