Maduro elrablása a venezuelai Chávez-kísérlet vége és egy furcsa világrend kezdete

Venezuela brutális megtámadása már december közepe óta a levegőben lógott, a tengeri blokád után, de bizonyos körülmények – amelyek között az időjárás is szerepelt – csak most tették lehetővé, hogy amit a Trump-kormányzat régen tervezett, az be is következzék. Venezuela fővárosát magyar idő szerint szombaton hajnalban robbanások, lövések zaja rázta meg, és az amerikai, valamint a hozzájuk hűséges hírcsatornák (köztük a magyar portálok egy része is) lelkesen adták közre: a „narkóterrorizmussal” vádolt gonosz Madurót Trump elnök és a CIA akciója során elfogták, és az Egyesült Államokban, közelebbről New York állam déli ügyészségi kerületében emelnek vádat a gaz külföldi ellenséggel szemben.

A helyzet tényleg abszurd: a venezuelai elnököt az Egyesült Államok területén többek között a Venezuelában nem is érvényes helyi fegyverviselési törvények megszegésével is megvádolták – például azzal, hogy az engedélyezett géppisztoly helyett géppuskát vásárolt és tartott. Erről a vádiratról talán nem is érdemes többet elmondani: Pelikán elvtárs tanúskodott hasonló módon a filmvásznon.

Aki nem ma jött le a falvédőről, vagy esetleg nem dugja szándékosan a homokba a fejét, az persze pontosan tudja, az indok, amely szerint az USA „szabadságot és demokráciát” kíván Venezuelában, illetve az, hogy így majd eléri a drogellenes szép világot, két otromba nagy hazugság. Az már nagyjából szeptemberben látszott ugyanis, hogy a Trump-rezsim erősen belekezd abba, amit dél-amerikai „befejezetlen munkának” tart. És nem csupán amolyan fél szívvel. A Külügyminisztériumot januárban átvevő Marco Rubio nem egyszerű bábfigura, vagy a trumpista mozgalom előtt meghajló korábbi, fősodratú republikánus. Rubio a főhatalomba konkrét, évtizedes tervekkel érkezett meg. Kubai – egyébként Castróval bajuszt akasztó kommunista – emigránsok gyermekeként nőtt fel Floridában. A republikánus szenátort adó kubaiakon kívül az államban az egyik legnagyobb diaszpóra a venezuelai – őket is főleg politikai okokból fogadták be. A Hugo Chávez-rendszertől 1998-tól kezdve természetesen elsősorban a korábbi gazdasági elit, a menedzserek, az Amerika-barát Venezuela olajtársaságainak, kereskedelmi vállalatainak intézői, valamint a nagybirtokos ültetvényes családok és udvartartásuk menekült elsősorban.
 

Nicolás Maduro uralma alatt viszont már a kisebb pénzűek, az időközben kialakult és Chávez rendszerét még támogató kispolgársághoz tartozók is útnak indultak. Ennek fő oka a szankciós rezsim volt, amit az USA kivetett a bolivári rendszerre, de kétségtelen tény, hogy a gazdaságilag ellehetetlenített, félrekezelt rendszert a rejtélyes körülmények között meghalt, antiimperialista hősként kezelt Chávez utóda 2013-tól fogva sehogyan sem tudta talpra állítani.

Ennek fő oka az volt, hogy megalkuvást alig tűrő, megpuccsolt, elrabolt, de onnan is visszatérő elődjével szemben Maduro kizárólag a megállapodást, a kompromisszumot kereste halálos ellenségeivel, miközben növelte az elnyomást az országban, hogy a vele szemben növekvő kritikus hangokat elhallgattassa. Támaszkodhatott ebben a bolivárizmus és a Hugo Chávez által felszabadított, nyomorban és alávetésben élő munkás- és paraszttömegekre, valamint a chávezista párt jól szervezett és autonóm elemeire – ezenkívül pedig a hadseregre és a belbiztonságra.

Azaz utóbbiakra csupán egy darabig. Mert míg Maduro odahaza a néppel szembeni repressziót növelte, nemzetközi téren állandóan az ellenséggel való kiegyezés módját kutatta. Eklatáns példa erre 2022, amikor Joe Biden és a demokrata kormány megkísérelték kibékíteni.

Trump mostani támadása és a tárgyalás a demokratákkal ugyanarról szól(t). Azt hiszem, az alapprobléma – legalábbis részben – közismert: Venezuela olaj-, földgáz- és nemesfémkincse mesés mértékű. Tényleg eltörpül mellette a világ legtöbb országának kiaknázható természetikincs-tartaléka. Éppen ez volt a megszilárduló chávezi, központi állami rendszer alapja. Mindezt érett korszakában a kritikai baloldal is úgy jellemezte, mint „posztmodern bonapartizmust”. Ennek lényege: törd össze a kereskedő és külföldre elkötelezett burzsoáziát, mégpedig úgy, hogy te és a vezető réteged stratégiai-politikai szövetséget köt az addig kihasznált és a peremen élő alsóbb néposztállyal. Hugo Chávez, a nemzetközi radikális baloldal nagy örömére, szimbólumaiban gyakran hivatkozott a 20. századi „forradalmi marxizmus” hagyományaira, rendszere viszont sehogy, semmiben sem követte azok egyetlen elvét sem, sőt, Chávez és környezete egyáltalán semmiféle ideológiát nem farigcsáltak a „pillanat uralását” középpontba helyező rendszerük igazolására. Ha amerikai puccskísérletet kellett legyőznie, népvezér volt, ha pedig munkássztrájkot kellett szétzavarnia, szigorú konzervatív zsarnok. Maduro – halvány másolatként – éppen ugyanezeket a módszereket alkalmazta.

A terv működött, viszont a chávizmus sohasem jelentett teljes szocialista átalakulást. Félúton megállt egy vezérdemokráciai rendszernél, amelyben megjelent az inkompetencia és a félremenedzselés. Így történt, hogy a szankciók által sújtott nagy karibi állam – amikor erre lehetősége volt a politikai elszigeteltség közepén – üzletet kötni kényszerült az Egyesült Államok gazdasági vezetőrétegével.

Az ok látszólag egyszerű: Venezuela olajtartalékai és nyersolajkincse még Szaúd-Arábiáét is megelőzi. De a venezuelai nyersolaj természetes formájában olyan elképesztően sűrű, hogy keverés nélkül lehetetlen finomítóban feldolgozni: a fekete arany márpedig csupán mint üzemanyag ér egyáltalán valamit. A klasszikus, chávismo előtti időszakban – és nagy részben utána is – texasi olajjal keverték a sajátjukat a texasi finomítókban. Ez a módszer a Trump-féle extra szankciókig működött, és nem tudott vele versenyezni a kínai vagy orosz olajipar alternatívája, olyan messze szállítani ugyanis a venezuelai alapanyagot földrajzilag már nem érte meg.

Mindez azért történt, mert a venezuelai politikai vezetés egyszerűen nem fektetett időt és energiát abba, hogy a finomítási technológiában is önállóságra törekedjen. Inkább és szívesebben egyezett ki a retorikában és a nép előtt gyűlöletesnek lefestett tőkés világelittel, minthogy komoly, a huszadik század nagy részében még jellemző szocialista önellátó gazdaság felépítésébe kezdjen – így Venezuelából sohasem lett Kuba vagy a Szovjetunió.

A folyamat csúcspontja 2022 volt, amikor végül Joe Biden elnök és Antony Blinken külügyminiszter azt hitték, békésen és diplomatikusan rendezik a viszonyt a Chávez-utód Maduróval. Egy nagy amerikai cég, a Chevron opciót kapott a venezuelai olaj kitermelésére – Maduro tehát már itt, 3 és fél éve lazán és zokszó nélkül eladta a teljes olajkészletet az amerikaiaknak, csak azért, hogy hatalomban maradjon.

Innen már nem volt túl nehéz az út 2026. január 3-ig. A sztori szinte egy sablonos operett librettója szerint alakul: a nagy vezér úgy érzi, ő volt a legokosabb nyuszi az erdőben, egyezséget kötött a nagyvadakkal, pozíciója biztos. A nagyvadak viszont már nem tudják ennyivel csillapítani éhségüket. Miért fizessenek koncessziót a világ legnagyobb energiamezőjéért (és egyik legnagyobb aranylelőhelyéért), ha erőszakkal is elvehetik azt? Így aztán 2026. január 4-én, reggel már New Yorkban láthattuk a „diktátor” Madurót – ironikusan éppen azért, mert nem volt „eléggé” diktátor: az ellenlábas, antiszocialista María Corina Machadót és belföldi segítőit például le sem fogta, a parlament korlátozott formában, de működött.
 

Azok, akik az ember- és földrablásnak, amit Trump és bandája véghezvitt, némi legitimációt akartak kölcsönözni, eközben ugyancsak lukra futottak. Azt, hogy a vitatott kimenetelű 2021-es venezuelai választások hőse, a Nobel-békedíjjal is cinikusan megdobott Machado legyen az amerikaiak által hirtelen Caracasba pottyantott új elnök, végül a szombaton, magyar idő szerint este, a floridai Mar-a-Lagóban tartott sajtótájékoztatón maga Donald Trump zárta ki . „Kedves nő, de nem tisztelik Venezuelában, nincs többsége!” – vetette oda az elnök a főhatalom pimaszságával az újságíróknak. Majd hozzátette, majd helyette az ő kormánya elműködteti Venezuelát.

Ezzel a folyamattal látszólag ellenkezik, hogy az emberrablás után a venezuelai bolivárista hatalom minden eleme a helyén maradt. De csak látszólag. A hadsereg és a belbiztonság Maduro és felesége elhurcolása után bosszúért kiáltott, az alkotmánybíróság megerősítette, hogy „ideiglenesen” Delcy Rodríguez, Maduro eddigi alelnöke, a szövetséges és társutas szocialisták pártvezére lesz az államfő. Rodríguez családi-politikai háttere alapján a tökéletes USA-ellenes vezető, akinek édesapját még a most ujjongó, Chávez- és Maduro-ellenes venezuelai politikai kurzus és a CIA kínozta meg ellenállóként.
 

A kép viszont csalóka: a New York Times legújabb értesülései sokak gyanúját erősítették meg arról, hogy a teljes trumpi betörés, katonai akció, lövöldözés, elnökrablás, majd kivonulás is előre egyeztetett formában mehetett végbe. Sőt, már hetekkel az akció előtt, a tengeri blokád alatt elkezdődtek az egyeztetések, melynek során a Rubio vezette Külügyminisztériumot külső tanácsadók és szakértők meggyőzték, hogy Venezuelában a chávezista alapú rezsim nyílt megdöntése és valamilyen nyíltan szélsőjobbos, piacpárti harsány figura trónra ültetése tömeges ellenállást, sőt a hadsereg egy részének átállását, polgárháborút szülne – közben pedig az olajmezőket is más kaparinthatja meg, és csak amerikai katonák élete árán lehetne azokat megszerezni. Ez viszont biztos, hogy Trump vereségét jelentené az őszi, félidős választásokon, ugyanis az elnök hátországának egyik legszilárdabb elemét az amerikai katonai bázisok körül kinőtt republikánus városkák vagy a hadsereghez bármilyen módon kötődő ipari területek adják. Ők ugyan minden külföldi kalandot, beavatkozást elleneznek, de főleg az olyanokat, mint Irak és Afganisztán, ahol konkrétan az amerikai hadsereg katonái áldozzák fel az életüket.

Ezért aztán a hírek szerint végül Trumpék úgy dönthettek, új venezuelai gazdasági berendezkedésüket elsősorban a Maduro elrablásával lefejezett rezsim tagjaira, és főleg az átmenet államfőjére, Delcy Rodríguezre, és nem az odahaza rég hiteltelen liberális-jobboldali emigrációra alapozzák.

Abszurdnak tűnik ez a forgatókönyv? Gondoljunk csak bele, nálunk hogy is lett vége a Kádár-rendszernek és a keleti blokkos szovjet világnak? Idősebb George Bush – sőt még Margaret Thatcher is – elsősorban az egykor vérmes antiimperialista, antikapitalista jelszavakat kiabáló kommunista elitre, Németh Miklósra, Horn Gyulára és az MSZMP-káderekből, állami vállalatvezetőkből álló gazdasági elitre alapozta a „rendszerváltást.” Egy velük rivalizáló új elitréteg csak jóval később alakult-alakulhatott ki.

A furcsa, drámai, rajtaütéses, emberrablásos, rambós díszletek között éppen ugyanez a folyamat zajlik le a chávezi államban is. És éppen azért, mert ahogyan 1988-89-ben a legelszántabb munkásőr-parancsnokokon kívül az 1956-ot kivégző MSZMP-pártállamban már senki sem hitt, Hugo Chávez kvázi-forradalmi állama is úgy olvadt el 28 év alatt, hogy mostanra az állami vezetőség valamiféle homályos „antijenki” retorikán kívül már azt sem tudja, pontosan miért kezdtek bele anno. Hiába tiltakozik az amerikaiak érkezése ellen a nép, arra mindenki mérget vehet, hogy a Maduro-rezsim vezetői igazán boldogan elvégzik ennek a „rendszerváltásnak” a véghezvitelét – hiszen a börtönnél, esetleg a puccs utáni dicstelen végnél ez mindenképpen kedvezőbb kimenetel számukra, ráadásul az ország működését immár csak ők ismerik, náluk a helyzet kulcsa. Minek a megszállás, ha a helyi elit hatékonyan kollaborál, hiszen már semmiféle eszmében nem hisz (Mihail Hodorkovszkij ifjú komszomolista vezérből lett orosz oligarcha hírhedt szavaival, csupán „őfelségében, a tőkében”)? Aki átélte a magyar kilencvenes éveket, az tudja, hogy az ilyesmi szükségtelen. Egy radikális baloldali rezsim éppen akkor ér véget, amikor az egykori gerillák elszakadnak a néptömegektől, formátlanra híznak, és hozzászoknak az állami autóhoz sofőrrel.

Az igazán fogas kérdések nem is Venezuela jövőjére, hanem az erőszakos elnökrablás geopolitikai jelentőségére vonatkoznak. A vircsaft eddigi legnagyobb vesztese Kína. Ők látszólag nem igazán sejthettek semmit. Maduro elrablásának napján még találkoztak és kezet ráztak az elnökkel. Ráadásul a venezuelai olaj, amelyhez így-úgy, de könnyűszerrel hozzájutottak eddig, kicsúszott a kezükből. Donald Trump azt mondta, természetesen kapnak, ha vesznek – a Chevrontól. Márpedig Kínának üzemanyagra van szüksége nemcsak a gazdasági növekedéshez, de a háborúhoz is. Erre készül Tajvan ügyében, sőt, a venezuelai akció a kínai pártvezetést meg is győzheti arról, hogy ezzel a súlyos nemzetközi válsággal fenyegető lépéssel, az „ország egyesítésével” nem is szabad már sokat várni.

További, érdekes kérdés, hogy Maduro elrablása alatt mégis hol voltak fő védelmezői, a kubaiak és az oroszok? Tudhattak vajon valamit? Delcy Rodríguez állítólag már hónapok óta panaszkodott a kubai biztonsági tanácsadókra, akik visszavonultak, nem tárgyaltak a vezetőkkel – és nem védték meg Maduro elnököt sem. Hasonlóképpen feltűnően visszafogott a moszkvai reakció. Ha Vlagyimir Putyint teljesen váratlanul érte volna, hogy latin-amerikai szövetségesét egyszerűen leveszik a sakktábláról, nem csupán tiltakozó leveleket látnánk, hanem elsősorban fegyvereket, hadihajókat és katonákat. A Maduróért érkező amerikai kommandósok helikopterei ehhez képest egyetlen puskalövés és ellenállási kísérlet nélkül, lazán leszálltak az mirafloresi elnöki palota körül, ami Caracas legjobban és legkeményebben védett helyszíne.

Aligha lehet elítélni azt, aki ebben a helyzetben gyanakszik arra, hogy Moszkva és Washington, melyek az ukrajnai helyzetről amúgy is hetente tárgyalnak Floridában, egy új „nagyhatalmi rendezés” keretében egyeztettek arról, mi fog történni Venezuelában, és úgymond „elengedték” a kifáradó és kifakuló bolivári rezsim kezét – az amerikaiakra bízva annak további sorsát. Hogy az oroszok mit kapnak cserébe, sejthetjük: egy jó nagy darab Ukrajnát, már ha Zelenszkij és az európai tagállamok valaha is beleerőszakolhatóak lesznek ebbe a helyzetbe. Ebben bízik mind Donald Trump, mind pedig Putyin.

Akárhogyan is nézzük, a 2026 januárjában kialakult helyzet fő vesztesei azok a kisebb államok, melyek éppen olyan helyzetben vannak, mint hazánk. A nemzetközi jogot lábbal tiporták Washingtonból. Erre lehet azt mondani, hogy ilyen a nagyok játéka, de nem lehet szemet hunyni afelett, hogy ez az út számunkra – és a közép-kelet-európai régió számára – hova vezet.

Orbán Viktor egy ízben erről a problémacsoportról úgy talált nyilatkozni: egy új világhatalmi rendezés során az asztalnál kell ülnünk ahhoz, hogy ne kerüljünk az étlapra. De vajon a menü új elemeinek előre, személyesen és udvariasan szólnak a nagyhatalmak arról, ha átkerültek az étlapra? És ha a Beneš-dekrétumok helyreállítására és a felvidéki magyarság elleni Fico-akciókra gondolunk, feltehetjük azt a további kérdést: ők, tehát mi, nem kerültünk fel részben máris erre az étlapra? Ha pedig igen, kérhetjük azt, hogy húzzanak ki róla, mint a viccbéli nyuszika kérte azt a medvétől? Ezek a ránk köszöntő új korszak legfontosabb dilemmái.

Borítókép: Maduro inspirálta venezuelai szuperhősfigura / fotó: Pedro MATTEY / AFP