Egy fenékig rossz döntés – Takaró Mihály Széchenyi-díjáról

„– Tényleg minden rosszban van valami jó?
– Azt szokták mondani.
– Most igen, vagy nem?
– Sok rossz van, amiben van valami jó, de sajnos van fenékig rossz is.
– Ha például elvágom az ujjam, abban mi a jó?
– Abban az a jó, hogy megtanulod, hogy a késsel óvatosan kell bánni, és azt is megtudod, mi a fájdalom.
– És abban, hogy a Vincze Jenő bácsi meghalt, abban mi a jó?
– Abban semmi. Az fenékig rossz.”
Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika (részlet)

Egy ismert és sokak által szeretett műsorvezető azt mondja egy rádióműsorban: „Nem szeretem ezt a magyar mondást, hogy minden rosszban van valami jó”. Reflexből gyanakodni kezdek. Ugyan nem tette hozzá, hogy ez olyan magyar, vagy még inkább: olyan tipikusan magyar, de a hangsúlyból egyértelmű volt, hogy így érti. És hát mindenre rá lehet mondani, lehetőleg ajakbiggyesztve, hogy tipikusan magyar, bármilyen jó vagy rossz dologra, például, hogy ha káromkodik valaki, amikor ráver az ujjára egyet a kalapáccsal, vagy elfelejt virágot venni az édesanyjának anyák napján. Esetleg, ha kidől egy fa.

A legtöbbször persze kiderül, feltéve, ha jobban belegondol az ember, vagy van egy külföldi ismerőse, vagy ő maga járt már külföldön, esetleg csak idegen nyelven használja az internetet, hogy dehogy magyar jelenség. A legkönnyebb a mondásokkal, azokat könnyedén meg lehet találni más nyelveken is. Ahogy a „dögöljön meg a szomszéd tehene” sem csak és kizárólag magyar nyelvterületen él, vagy „a szomszéd fűje mindig zöldebb” sem, természetesen ez a „minden rosszban van valami jó” is  nagyjából minden nyelven létező mondás. Csak néhányat szedtem össze: Every cloud has a silver lining angolul. Vagy másik verzióban: It’s an ill wind that blows nobody any good. A franciáknál A quelque chose malheur est bon. Spanyolul meg No hay mal que por bien no venga spanyolul. Oroszul Нет худа без добра. A német azt mondja: Kein Nachteil ohne Vorteil. A szlovén megfelelője: Vsaka slaba stran ima svojo dobro. A szlovákoknál: Všetko má svoje pre a proti. Csehül pedig: Všechno zlé je pro něco dobré. Nyilván folytatható lenne még a sor napestig.

Ha visszább megyünk az időben, Caius Plinius Secundus egy helyütt azt írta (állítólag): Nincs rossz, melyben ne volna parányi jó is. De létezik olyan is, hogy felix culpa, vagyis szerencsés bűn, amelyről Szent Ágoston beszélt, az eredendő bűnből levezetve a megváltást.

Szóval a gondolat – mint az sejthető volt öt perccel azelőtt is, hogy a Google-t segítségül hívtam volna – univerzális. Vigaszt találni a balsorsban, vagy egy bosszantó apróságban – ez alkalmasint egyidős az emberiséggel.

És akkor miért mondta a műsorvezető, hogy magyar mondás? Annál is érthetetlenebb, mivel a „minden rosszban van valami jó” nem is illik igazán a sztereotipikusan elképzelt magyar néplélekre. Legalábbis én nem hiszem, hogy a magyart bárki különlegesen pozitív nemzetnek gondolná im allgemeinen. Ahogy az sem világos, mi volna ezzel a baj (ha így lenne). Érezhetően lefitymálóan mondta, hogy hát igen, ránk magyarokra ez a hülyeség jellemző, hogy mindenben megtaláljuk a jót. Sértés volna, hogy ezek szerint nem áll távol a magyarok egy részétől sem a pozitív gondolkodás? Nem értem.

Talán már észre sem veszi, reflexből csinálja. Olyan ez, mint az orrtúrás. Általánosságban beszél népcsoportokról (nemzetekről, etnikumokról, vagy más csoportokról, kisebbségekről), jól odamond, van az a kávéház, ahol ezzel kreditet gyűjt, vagy ő tényleg így van bekötve, így tanulta, ezt hozta otthonról, szerinte ez oké, neki ez természetes. Esetleg oikofóbia gyötri.

Lázár Ervin szerint léteznek a fenékig rossz dolgok, meg olyanok, amikből okulhatunk. A műsorvezető elszólása nem tűnik nagy dolognak, nem is az, csak bosszantó, és annyi jó mindenképp van benne, hogy alkalmat ad arra, hogy felhívjuk a jelenségre, erre a béna reflexre a figyelmet.

Az, hogy Takaró Mihály Széchenyi-díjas, más kategória. Elég rossznak, sőt fenékig rossznak tűnik, hogy egy olyan ember, aki a Nyugatot zsidó lapocskának, Esterházy Pétert kultúrarombolónak hívta, Kertész Imrét nem tekinti magyarnak, Spiró Györgyöt meg embernek, a magyar állam legmagasabb kitüntetésében részesül. Már az is különös volt, hogy néhány évvel ezelőtt rá bízták a Nemzeti Alaptanterv humán műveltségterületének átalakítását. Nemzeti Kulturális Alap-kurátorként ráadásul hosszú évek óta beleszólása van abba, hova kerüljenek és hova ne kerüljenek állami pénzek a magyar irodalmi életben.

Létezik egy sor kiváló ember, akik másfelől meg vállalhatatlanok. Tényleg napestig lehetne sorolni azokat a tudósokat, művészeket, akik egyfelől nácik vagy éppenséggel kommunisták voltak, vagy éppen a magánéletükben követtek el rettenetes dolgokat, ugyanakkor pedig csodáljuk a tehetségüket, elismerjük a teljesítményüket. Vagy éppenséggel sokat köszönhet nekik az emberiség. Még ha sajnáljuk is, hogy minden jóban van valami rossz, a munkájukat nagyra értékelhetjük még úgy is, hogy a nézeteiket, cselekedeteiket teljes egészében elítéljük. Ahogy a Poison is megénekelte: nincsen rózsa tövis nélkül.

Takaró Mihály esetében a rózsa szirmai nem tűnnek elég nagynak ahhoz, hogy eltakarják a töviseit. Nem véletlenül mondta Takaró ezeket a tényleg rettenetes dolgokat, és nem is határolódott el kijelentéseitől a mai napig sem, vagyis még mindig így gondolja ezeket, mintha legalábbis a gondolkodásának az egyik sarokköve volna az antiszemitizmus és szélsőjobboldali retorika. Talán jobb volna, ha az állam nem vállalna közösséget vele, és a kijelentéseivel.

Ez így fenékig rossz döntésnek tűnik. Az ilyen nézeteket inkább takargatni kellene, mint a rumlis szobát vendégségkor. A kormány viszont épp ellenkezőleg gondolhatja, hiszen Takaró sorra kapja az egyre magasabb és magasabb kitüntetéseket. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjétől a József Attila-, illetve a Madách-díjon keresztül most eljutott a Széchenyi-díjig. Hát, gratulálok.