Közeledik az idő, amikor néhány másodpercet a szavazófülke magányában töltve fontos döntést hozhatunk közös hazánkról és közös jövőnkről. Ahogy négyévente újra és újra, úgy idén, 2026 telének végén és kora tavaszán is gyakran halljuk majd ezt a közhelyet, de helyette talán érdemes lenne jóval többet beszélnünk arról a sokkal pusztítóbb magányról, ami a szavazófülkébe lépés előtt és után vár ránk.
Megint törölt egy ismerősöm a Facebook-ismerősei közül. Magát a törlést túlélem valahogy, az ilyesmi sokunkkal és sokszor előfordul. Egyébként pontosítanom kellene, és valahogy úgy fogalmazni, hogy egy volt ismerősöm, annak viszont semmi értelme. Hiszen továbbra is ismerjük egymást azokkal, akik egyik napról a másikra semmibe vesznek. Továbbra is felismerjük egymást arcról, ha szerencsétlenségünkre összefutunk a villamoson, a piacon, egy könyvbemutatón vagy egy sörözőben. Továbbra is emlékszünk egymás nevére, még ha próbáljuk is törölni az emlékezetünkből azt a gyűlöletes nevet. Rosszabb esetben emlékszünk az egykori közös dolgainkra is, az úgynevezett közös projektekre, ha voltak ilyenek, arra, hogy egy korábbi munkahelyünkön, egy konferencián vagy egy házibulin találkoztunk-e először, hogy tegeztük vagy magáztuk-e egymást, és hogy szimpatikus volt-e elsőre, vagy már akkor is sejtettük róla, hogy egy erkölcsi hulladék.
*
Ha nem a közösséginek nevezett oldalakon élnénk a mindennapjainkat, akkor a törlés gesztusa valami olyasmit jelentene, hogy az illető törli a számomat a telefonkönyvéből, nem fogadja a hívásaimat (mondjuk amúgy sem hívnám fel azt a rohadékot), nem válaszol az üzeneteimre (nincs is mire, nem üzengetek én egy ilyennek), súlyosabb esetben nem köszön az utcán (tökmindegy, mert én sem köszönök neki). A közös dolgok pedig az analóg világban sem tartottak örökké, szóval a digitális szférában is tekintsük őket múlandónak. Elmúlás közben pedig megbántunk embereket, megbántanak bennünket, veszteségeket szenvedünk el, és mindezt el kell viselni. És hát, valljuk be őszintén, nem lehet mindig mindenkivel jóban lenni. Egyszerűen nem egészséges.
Nem lehetsz jóban az összes harmadfokú unokatestvéreddel, főleg ha sokan vagytok, és szerény örökségen kell osztozni. Abba meg aztán bele se gondoljunk, hogy valamelyikük esetleg DK-aktivista – jobb az ilyesmiről nem tudni. Nem lehetsz örökké jóban az összes volt osztálytársaddal, pláne, ha valami trauma ért a diákéveid alatt. Szinte biztosan volt közöttük olyan, aki elvette az uzsonnádat, vagy akit te magad gúnyoltál ki és szégyenítettél meg mindenki előtt, szóval álságos lenne jópofizni velük. Talán még olyan is akad köztük, akiből mára Mi Hazánk-szavazó lett, amit persze akkor még nem sejthettél. És különösen nem kell jóban lenned a tanáraiddal, mert amúgy sem miattuk, hanem az ő ténykedésük ellenére lettél sikeres, már ha sikeres lettél. A régi munkahelyeiden megismert régi munkatársaiddal pedig még annyira sem kell jóban lenned, nem köt hozzájuk semmi azon kívül, hogy együtt cigiztetek, együtt ittátok azt a kávénak nevezett vízízű fost, és persze együtt szidtátok a főnökeiteket, akikkel következésképp a legkevésbé sem kell jóban lenned. Természetesen nem kell jóban lenned a szomszédaiddal, a túl hangosan baszó fiatal párral, a hangos baszásra megjegyzéseket tevő öregasszonnyal meg aztán végképp nem.
Úgy általában senkivel sem kell igyekezni emberi viszonyt fenntartani, akit valaha a barát, a haver vagy az ismerős kategóriákba soroltál. Senkivel, akivel kapcsolatban akár egy fél pillanatra is felmerült benned, hogy kedveled, vagy úgy érezted, hogy kedvel téged, mert kiderült, hogy mindketten szeretitek Bodor Ádám novelláit, hogy egyikőtök sem képes egy ültő helyében végignézni a Sátántangót, viszont ugyanúgy láttátok a South Park összes részét, és ugyanúgy bepárásodik a szemüvegetek télen, ha a hideg utcáról beléptek egy fűtött szobába. Senkit nem kötelező emberszámba venned, akivel valaha leültél borozni, akivel együtt utaztál egy fesztiválra, vagy akivel ugyanannak a civil szervezetnek a tagjaként ugyanazt az ügyet tartottátok fontosnak. Fuldokolhatsz a nosztalgia mocsarában, de bizonyos esetekben mindezt érdemes elfelejteni, mert – és ez itt a legfontosabb – bármelyik kedves kis cimborádról kiderülhet, hogy tiszás, ami elfogadhatatlan, ha fideszes vagy, esetleg fideszes, ami megengedhetetlen, ha tiszás vagy. Sőt még az is előfordulhat – a gyengébb idegzetűek most ne figyeljenek ide –, hogy meggyőződéses tiszásként azzal kell szembesülnöd, hogy a sógorod, komád, bajtársad csak a kétfarkúakra hajlandó szavazni, vagy nem is hajlandó elvonszolni a seggét a szavazófülkéig, mert őt egyáltalán nem érdekli ez az egész.
Így, ebben a szűk körben beismerhetjük magunknak és egymásnak, hogy az ismerőseink nagy részénél a törlés, tiltás, levegőnek nézés nem jelent komoly veszteséget. A többségüket úgysem hívnánk át őket a nappalinkba. A legtöbbünknek sokkal több az ismerőse, mint ahány szabad estéje van. Nem is férnének be egyszerre, mert a legtöbbünknek nincs akkora nappalija. Különben is, mire lennének jók ezek a személyes találkozások? Gondolj bele, mit élnél át, ha a lakásod méretéről panaszkodnál a vendégeidnek, és elmagyaráznád nekik, hogy Orbán miatt ilyen kicsi, de te tudod, hogy Magyar Péter győzelme esetén nagyobbra cserélheted, mire az egyikük közbeszólna, hogy valójában a Gyurcsány tehet róla, hogy csak ekkora, egy másik meg bőszen bólogatna, és hozzátenné, hogy egy esetleges kormányváltás után is ebben a lyukban kell majd rohadnod. Rém kellemetlen lenne. Hát kell ez neked?
A Facebook egy virtuális nappali, jóval nagyobb a befogadóképessége, mint azoknak az offline tereknek, amelyekben fizikai valónkban megfordulunk. De nem ez a legnagyobb előnye egy ilyen online kapcsolati hálónak – a legfontosabb, hogy bárkit bármikor törölhetünk onnan, és különösen hasznos ez, ha politikai okokból szeretnénk rendet tenni, tisztogatni, szelektálni, mert ezzel egyben az általunk kedvelt politikus, az általunk támogatott párt, közvetve tehát a hazánk érdekét szolgáljuk. Ha töröljük az ismerőseink közül azokat, akikkel nem értünk egyet, az olyan, mintha nem is léteznének. Ha hiszel a Tisza győzelmében, és gyűlölsz mindenkit, aki nem a Tiszára szavaz, vagy akár csak feltételezed róla, hogy nem szavaz rá, esetleg azt látod rajta, hogy nem elég lelkes ebben az utolsó utáni sorsdöntő pillanatban, könnyedén megoldhatod a problémát.
*
És akkor most felfüggesztem az ironizálást, legalábbis ez időre, és visszatérek a fenti esetre, ahol a konkrét személy tényleg nem fontos, viszont a poszt és a kommentfolyam, ami ahhoz vezetett, hogy töröljön az ismerősei közül, igazi állatorvosi ló. A törlés oka az volt, hogy nem értettünk egyet valamiben – természetesen egy politikai kérdésben. Az ismerősöm megfogalmazta egy posztjában, hogy ő meggyőződéses liberális, hogy szereti a hazáját, és hogy a legújabb közvélemény-kutatások ismeretében szerinte csak a nagyobbik kormánypártra lehet szavazni (amit ő nem ért, de elfogad), vagy a legnagyobb ellenzéki pártra (amit ő egyedül üdvözítőnek tart), viszont a kisebb pártokra leadott voks egyszerűen ostobaság. Szerinte a Fidesz-szavazó is akarhat jót, csak hát egyértelműen tévúton jár, míg a Tisza-szavazó minden kétséget kizáróan az igazság birtokosa. Na de a többi? Egykori ismerősöm szerint csak kétféleképpen lehet gondolkodni, kétféleképpen lehet cselekedni, és e két világon kívül nincsen számodra hely.
Ezek szerint meggyőződéses liberálisnak lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint lehülyézni azokat, akik nem úgy szavaznak, ahogy az szerintünk elvárható lenne. Ebben a konkrét esetben lehet támogatni a kormányt és az egyetlen esélyes kihívót, de minden más választói magatartás elfogadhatatlan. A liberális demokráciába, a véleménypluralizmusba, a lelkiismereti szabadságba tehát nem fér bele, hogy valaki egy harmadik, negyedik, ötödik, a győzelemre esélytelen pártra szavazzon, érvénytelen szavazatot adjon le, esetleg ne menjen el szavazni. Szóval liberális demokraták vagyunk, demokráciát, többpártrendszert, szabad választást szeretnénk, de ezt úgy akarjuk elérni, hogy liberális demokrataként minden liberális demokrata ismerősünknek előírjuk, melyik pártra szabad és melyik pártra nem szabad szavazni. Javasolnám az egykori ismerősömnek az „Egy a tábor, egy zászló” és „A Tisza nem lehet ellenzékben” jelmondatokat (de ezt már úgysem olvassa).
Fura emberek ezek a balosok, de végül is meg lehet érteni őket. Vagy ott vannak azok a klasszikus értelemben vett liberálisok, akik szintén meglehetősen kényesek, és az ő szemükben valamiért sem a Fidesz, sem a Tisza, de még a Mi Hazánk sem tűnik kimondottan liberálisnak. Fene az ízlésüket, de mit lehet tenni, mégiscsak egy országban élünk velük. És bár nehéz elképzelni, de létezhet olyan honfitársunk is, aki nem világnézeti alapon finnyás, hanem egyszerűen csak elégedetlen az elmúlt tizenhat évben látott kormányzással, sőt kimondottan irritálja az Orbán-féle hatalomgyakorlás, ezzel együtt idegenkedik attól, ahogy Magyar Péter fellép mindennel és mindenkivel szemben, ami és aki nem tetszik neki.
Azok közé tartozom, akik megértik és elfogadják az Orbán-rendszerrel szembeni összes indulatot, már csak azért is, mert sokáig engem is nagyrészt ezek az indulatok fűtöttek. És talán pont ezért értem meg és fogadom el, hogy létezhet olyan magyar szavazó, aki alig várja ugyan a kormányváltást, de semmiképpen sem szeretne asszisztálni ahhoz, hogy egy újabb, az előzőnél a számára semmivel sem szimpatikusabb társaság szerezzen kétharmadot. Megértem és elfogadom, ha valaki nem szeretne kétpártrendszert. Megértem és elfogadom, hogy létezhet olyan magyar szavazó, aki szívesen élne a választójogával, de tapasztalatból tudja, hogy visszaélnek majd a bizalmával. Hogy nem az ő érdekeit fogják képviselni. Hogy senki nem képviseli majd az érdekeit, mert senki nem képviselte eddig sem.
Egészen élénk fantázia kell hozzá, de talán mégsem lehetetlen belátni, hogy vannak magyar állampolgárok, akiknek kevés jutott, kevesebb, mint nekünk, okos, művelt, tájékozott és sikeres liberális demokratáknak, de azt a keveset is féltik. Vannak, akik csak-csak eléldegélnek valahogy ebben az országban, és nem cserélnék fel a biztosat a bizonytalanra. És vannak, akik sosem éltek igazán jól, de éppen az utóbbi öt, tíz, tizenöt évben sikerült valahogy megkapaszkodniuk, és attól tartanak, hogy a mostaninál csak rosszabb jöhet. Mert a magyar történelemben már annyiszor jött rosszabb, mint ami addig volt. Vagy mert a szerencsétlenek csak a saját nyomorult kis életükre gondolnak, osztanak és szoroznak, és így jön ki nekik a matek. Liberális demokrataként talán megér egy gondolatkísérletet, hogy ha nem lennénk ennyire okosak, műveltek, tájékozottak és sikeresek, vajon milyen szempontok alapján hoznánk döntéseket. Vagy meg is fordíthatjuk: a buta, műveletlen, tájékozatlan és sikertelen tömegek (mert ugye mi vagyunk a kiválasztottak, de sajnos ők vannak többen) számára mennyit érnek a mi preferenciáink. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy mit vár a jövőtől egy irodalmár és egy autószerelő, egy főiskolás és egy nyugdíjas, egy anarchista és egy konzervatív, és hogy bármelyikük vágyai és félelmei kevesebbet érnek-e a többiekénél.
Tapasztalhatja az egészségügy és az oktatás problémáit, láthatja az inflációt, tudomást szerezhet a korrupcióról, de engedjük meg neki azt is, hogy nem érzi demokratikusnak a legnagyobb ellenzéki párt működését sem. Előfordulhat, hogy nem lát mögötte koherens világképet. Vagy amit lát, az nem tetszik neki. Inkább megvárja, hogy a rendszer összeroskadjon a saját súlya alatt, és a romok alól új kis pártocskák dugják ki a kis fejecskéiket, és mindegyik tiszta legyen, mint a frissen hullott hó. Elismerem, rohadt idegesítő ez a várakozás, és képzelem, mennyire bosszanthatja azokat, akik tizenhat éve folyamatosan itt és most akarnak nyerni. Annál idegesítőbbet viszont nem tudok elképzelni, amikor valaki minden tudás birtokában és a jövőbe látva jelöli ki az egyetlen helyes, az ismerősei számára is követendő utat. De hiszen liberális vagy, nem? Majd ők eldöntik.
Borítókép: Országgyűlési választás Magyarországon, 2022. április 3. / fotó: Arpad Kurucz / ANADOLU AGENCY / Anadolu via AFP
Bejelentkezés