Két hete elmentem egy Feldmár András-előadásra. Tudtam, hogy utána dühöngeni vagy sírni fogok, és nem azért, mert majd megtudom, amit eddig is tudtam, és ezért aztán kár volt a tizennégyezer forint. Hanem azért, amiket majd a pszichiátriai betegségekről, illetve azok nemlétéről mond, olyan pofátlan magabiztossággal – szakértelem, orvosi diploma, jártasság nélkül – hogy a pofám leesik, és mondanám ezt szebben, ha lehetne. Ha nem tájékoztatna félre, befolyásolna olyan embereket, akiknek esetleg tényleg pszichiátriai segítségre lenne szüksége, és éveket vagy egy életet nyomorognak végig abban a tudatban, hogy ők a hibásak, amiért nem tudnak jobban lenni, vagy az a béna pszichológus nem találja hozzájuk a kulcsot vagy nem jártak eleget pszichológushoz, vagy esetleg nincs is rá pénzük. (Utóbbi eshetőség például biztosan nem merült fel Feldmár Andrásban, amikor az előadásán egy pszichiátriai kórkép mögé olyan családi viszonyt vagy múltbeli traumát tételez, amit szerinte terápiában kitűnően lehet kezelni.)
Egy éve szeretném elmondani, milyen is pszichiátriai betegnek lenni, és hogy néz ki az élete annak, aki nem kap kezelést. (Ezért is mentem el a Feldmár-előadásra.) Nem tudok a pszichiátereket hiteltelenítő jelenségről (nevezzük a továbbiakban Feldmár-jelenségnek) máshogy, csak a személyes tapasztalataim alapján beszélni. Nem vagyok orvos, tudós, nem tudok pszichiáterként érvelni a pszichiátria létjogosultsága mellett, de nem is tudom Feldmárnak kézrátétellel átadni az élményt, mint egy fantasy-ben, hogy tessék, te idióta, akkor így nézne ki egy mentális betegség, és így, ha nem kezelik. Ellenben be tudok számolni egy sokéves kálváriáról, ami talán mérsékelni tudja azoknak a félelmét, akik Feldmár nyomán azt hiszik, hogy ha antidepresszánst szednek, akkor úgy fognak megnyomorodni, mint egy utolsó heroinista.
A pszichiátriai betegek – és itt most csak magamra és a barátaimra, családtagomra gondolok, akik az elmúlt években szintén megjárták a pszichiátriát, meg azokra, akiket a pszichiátrián megismertem – kiszakadnak a valóságból.
A pszichiátriai betegnek nem problémái vannak. A belső világa olyan mértékben tér el attól, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk normálisnak, hogy vagy képtelen vinni az életét, vagy állandó, nagy szenvedésnyomás alatt él.
Nem könnyű szívvel írom azt Feldmárra, hogy „te idióta”. Ennyire nem szoktam durváskodni, egyébként is, létezik emberi méltóság. Tíz éve még én is ott csápoltam egy ilyen Feldmár-gyűlésen – és jól éreztem magam! Akkor már voltak olyan élményeim, hogy egy nagy felpörgés után két napig nem tudtam kikelni az ágyból, és be kellett telefonálni a munkahelyemre, hogy mittudomén, influenzás vagyok. De nem az, hogy jaj, nincs kedvem, fáradt vagyok, hanem hogy nem tudod a segged elvonszolni a vécéig, és zokogsz az ágyban. Aztán folytatódik minden tovább, kikelsz az ágyból, pörögsz tovább, betudod az egészet valami vírusnak.
Nem gondoltam magamra mentális betegként. Elvégre dolgoztam, vittem az életem, meg anyám kisgyerekkoromtól mondogatta, hogy elmebeteg vagyok, mint apám, miközben én azt éreztem, hogy minden nyomorom abból származik, ahogy anyám bánt velem, és itt most rá is lehet kanyarodni a Feldmár-gondolatokra. Ha engem az anyám nyomorított meg, akkor miért kellene nekem gyógyszer? Akkor nem a gyógyszer a megoldás, hanem a terápia. Hadd idézzek ide egy kis történetet, amit Feldmár két hete előadott.
Laing-et idézte, mint mindig. (Innen szedi a pszichiátriával kapcsolatos valamennyi elméletét.) Szóval Laing egy – a Feldmár-előadáson közelebbről meg nem határozott – dührohamos beteggel találkozott a zárt osztályon. Az anyja ment be hozzá éppen látogatóba. Amikor meglátta a beteg fiát, hátralépett egyet, mire a fia is megtorpant, majd az anyja azt mondta, hogy meg sem öleled az anyádat? Akkor a beteg ordítani kezdett. Ezt nevezte ő kettős kötésnek, ami szemléletes kifejezés, és abszolút el tudom képzelni, mennyi szenvedést okozhatott az anya a saját fiának. De könyörgöm, ennek a felismerése nem fogja meggyógyítani azt az embert. Van, hogy egy pszichiátriai kórképnek nem vagy nemcsak környezeti, hanem genetikai oka van. Természetesen léteznek iszonyú traumák, amik után az ember már soha nem lesz a régi. De mindig arról van szó: mennyire van megnyomorítva az ember, milyen az élete, akár terápiák után, gondol-e arra minden nap, minden órában, hogy felakasztja magát vagy megöli a gyerekeit, be tud-e menni dolgozni, van-e esélye a normális életre?
Mert trauma ide vagy oda, a végső kérdés az, hogy lehet-e enyhíteni a szenvedésen, tehet-e érte a terapeuta, vagy egy orvosra van szükség, hogy megszabaduljon az ember a kényszerképzetektől, hallucinációktól, a totális demotiváltságtól.
Egy másik történetben továbbment, adott egy gyógymódot is: Laing egy skizofrén betegről kiderítette, hogy az apja rendszeresen megerőszakolja. És akkor Laing segített neki helyet találni, ahol az apjától távol élhet, és azt tanácsolta, hogy járjon küzdősportra. Ha fekete öves lesz, menjen haza, és ha az apja hozzáér, törje el az ujját. Mindezek megtörténtek, és a nő már nem hallotta a hangokat a fejében, kvázi meggyógyult.
A skizofrénia esetében csak arra tudok alapozni, amit a saját két szememmel láttam, és esküszöm mindenkinek, hogy garantáltan nem gyógyul ki belőle senki, ha elmegy küzdősportra, vagy más módon „letöri a kezét” annak, aki bántotta. Itt most még olyanokat is le kellene írnom, amikről hitelesen egy pszichiáter tudna beszélni. Hogy vannak betegségek, amikből akkor se gyógyulsz ki, ha a fejed tetejére állsz, saját tapasztalataim és megfigyeléseim szerint például ilyen a bipoláris depresszió és a skizofrénia. Lehet kezelni, persze. Gyógyszerrel. Azt a két skizofrént, akivel összebarátkoztam, nem erőszakolta meg senki, normális gyerekkoruk volt, ellenben bizton állította az egyik, hogy hozzá a Bazilika harangjai beszélnek, a másik pedig úgy került kórházba, hogy egy hétig nem aludt semmit.
És még mindig csak azokról beszélek, akik a zárt osztályról felkerülhetnek a nyílt osztályra, és gyógyszerrel van esélyük az életre. Azokról, akiket a zárt osztályon láttam bolyongani, katéteres zacskót maguk után húzva, vagy azokról, akik őrjöngve verték szét az öklüket az ajtókon, én nem tudok semmit. Láttam, de fogalmam sincs róla, hogy kik ők, milyen kezelést kapnak, és hova fogják őket hazaengedni.
Mennyit ártottak nekem és másoknak a Feldmárok. Sírnom kell, hogy a szülésem után – amikor hip-hop lefogytam húsz kilót, nem aludtam, és meg akartam halni – hányan mondták, hogy csak gyógyszert ne szedjek. És hány ember kaphatja meg rajtam kívül, hogy a gyógyszer nem megoldás, és ha gyógyszert szedsz, függő leszel, és vége mindennek.
Nem a terápia ellen ágálok most. Menjen mindenki terápiába, akinek pénze van rá, az is, aki jól van. Legyen mindenkinek egy ember az életében, aki úgy rendesen meghallgatja. Kezdjen autogén tréninget, tényleg szuper. Kognitív terápiát – hasznos. De egyetlen embert sem fognak megváltani a terápiák, aki az elképzelhető legmélyebb válságban van, és ezt most csak az egyszerűsítés kedvéért írom így, mert a pszichiátriai betegségnek nagyon sok megjelenési formája van.
Tegyük fel, hogy egy év alatt lehetne terápiás eredményeket elérni, papírforma szerint. De az alatt az egy év alatt a beteg megöli magát. Tavaly tavasszal terápiába jártam, gyógyszert szedtem (csak nem elegendőt), mégis, az idegrendszerem gyakorlatilag képtelen volt kezelni a valóságot, kínszenvedés volt lemenni a boltba, együtt lenni a gyerekemmel, úgy éreztem, hogy alkalmatlan vagyok az életre, és egy nap, pontosan emlékszem a pillanatra, a valóság levált rólam. Nehezen leírható az érzés, a pszichiáterem deperszonalizációnak és derealizációnak hívja. Körülnéztem, és az volt az élményem, hogy ez nem a valóság. Ezek itt nem az én bútoraim, nem az én könyveim, nem az én lakásom, ez itt nem az én férjem, ez egy idegen világ, vagy én vagyok az idegen, és nekem ezekhez semmi közöm. Mintha már meghaltam volna, és én halottként járkálnék ebben a fenti világban, amihez már nem tartozom. Elviselhetetlen érzés volt. Bevettem egy szorongásoldót, ledőltem a kanapéra, másnap reggelig aludtam. (Hol volt közben a gyerek???) És ugyanúgy, ugyanezzel az érzéssel ébredtem. Ezek az érzések nem hullámokban jönnek. Ezek a létezés minden másodpercében ott vannak, és az élet ezekből a másodpercekből áll. Van fogalma Feldmárnak arról, milyen, ha másodpercről másodpercre telik az élet?
Délelőtt beszedtem egy doboz Frontint, amit még az első pszichiáterem írt fel nekem, és addig nem mertem bevenni. (Itt tehetnék egy kitérőt arról, hogy mit veszek be és mit nem – de nem teszek.) A toxikológián ébredtem, utána kerültem a pszichiátriára.
Az öngyilkosság nem egy elhatározás, hogy jó, akkor inkább nem élek. Az öngyilkosság szükségszerű, amikor nem lehet, ismétlem, nem lehet elviselni a szenvedést. Nem gondolsz a férjedre meg a gyerekedre, vagy ha igen, akkor úgy, hogy úristen, mennyivel jobb lesz az életük nélküled. Egyáltalán nem tudsz tisztán gondolkodni. Nem, nem lehet ebből kibillenteni, elbeszélgetni. A férjem sem tudott. Azon a reggelen ültem a fotelben, és csak arra tudtam gondolni, hogy ezt egyetlen pillanatig sem tudom tovább elviselni.
Azt kellene itt megérteni, például Feldmár Andrásnak, hogy léteznek olyan állapotok, amikor nem lehet elküldeni a beteget küzdősportra, és nincs terápiás megoldás, mert az ember nem tud, nem fog elmenni, a boltig sem, nemhogy küzdősportra meg terápiára. Most azonnal kell valamit csinálni.
A szülés utáni depresszió – leírhatatlan. A bipolaritás – terápiával kezelhetetlen. Ezzel nem állítom azt, hogy gyógyszeres kezelés mellett ne lenne fontos a terápia is. Az apámtól örököltem, és a szülés után robbant be igazán. Régebben tagja voltam egy kismamacsoportnak, ahol valaki azt kommentelte, hogy „nem is értem ezeket a szülési depressziósokat”. Tényleg nem érti, elítélni sem lehet miatta. De azok, akik nem értik, nem tapasztalták, ne terjesszék, hogy mi a helyes vagy helytelen kezelés, mert nem tudják. Mert fogalmuk sincs az egészről.
Sokszor fel sem ismered, amíg nem jön az összeomlás. A hipománia szakasza olyan, mintha ostorral vernék a hátadat, hogy csináld a dolgokat, kapj bele ebbe meg abba, és vigyél egymás mellett húsz projektet, és nem tudsz pihenni, egy pillanatra sem, a férjedet elhanyagolod, a háztartást is, a gyereknek több kapcsolata lesz az apjával, mint veled. És amikor ennek vége, jön az ősz, olyan mélyre süllyedsz, amiből egyetlen terápia sem rángat ki, mert – ahogy írtam – olyan az egész, mint valami fizikai nehézkedés, mintha elevenen ásnának a földbe, a szád látszik ki félig, és akkor azt mondják neked, hogy na, beszélgessünk el egy kicsit a dologról.
Egy ismerősöm szülés után majdnem belehalt egy Laing típusú pszichiáter ügyködésébe, aki családi beszélgetésekkel akarta megoldani a helyzetet. Ez az ismerősöm, hozzám hasonlóan, nem tudott aludni, enni, nem kötődött a babájához, és ellátni sem tudta. A harmadik pszichiáter mentette meg őt a megfelelő gyógyszerrel. Ma két gyerek anyukája.
De ne menjünk ilyen messzire. Vannak, akik viszik az életüket. Eljárnak dolgozni. Esznek. Alszanak. Nevezzük őket depressziósoknak. Nem a legsúlyosabb beteg, hanem az a középsúlyos depressziós, akinek aztán tényleg lehet nyomatni, hogy csak nézd a dolgok pozitív oldalát, menj el úszni, vegyél egy meleg fürdőt, járj pszichológushoz, és akkor sokkal jobb lesz.
A depresszió olyan, mint egy örökös szemellenző. Kitakarja az életet, amit élhetnél. A gondolataid – körben forgó lemez. Nem akarod felvenni a telefont. Elhanyagolod magad – ez nem a te döntésed, hanem megint: ez az állapotból eredő szükségszerűség. Soha semmi nem lesz jó, nem is volt – ez nem siránkozás, hanem a napi valóság. Viszketsz, nem tudod, hogy ez a szorongástól van, hiszen nem mész orvoshoz, és annyit vakaródzol, hogy bőrrákosnak képzeled magad, de akkor sem mész orvoshoz. Túlingereltség. Mintha elveszítenél valami védőréteget, ami vékonyabban, vastagabban, de mégiscsak ott állt közted és a valóság között, és fogcsikorgatva mész előre. Mindenért te vagy a hibás. Te egy hibás termék vagy, előbb-utóbb elpusztulsz, jobb lenne bevenni valamit.
Így élsz, mondjuk, tíz évig. Húszig. Egy életet le lehet élni így. Ha gyereked van, ezt ők is megszívják. Tudom, miről beszélek. Ha ez az ember elmegy terápiába, jó eséllyel jobban lesz. Úgymond kigyógyulhat belőle. Más kérdés, mi van, ha az illető depresszív, és jönnek-mennek a depressziós epizódok, de ha van pénze és jó terapeutája, működhet a dolog. De mi van, ha nem működik? Vagy mi van, ha kisebb mennyiségben antidepresszánst szed, hogy egyáltalán motivált legyen elmenni terápiára? Az antidepresszáns támogatásával megindulhat a terápiás munka, és messzebb jut vagy hamarabb lesz jól, és amikor ez stabilizálódik, leteszi. (Mert nem, az antidepresszáns nem heroin, de még csak nem is nyugtató, teljesen más a működése, és igen, le lehet tenni.)
Mi van, ha ennek az embernek rosszabbodik az állapota, egyre kevesebbet alszik, egész álló nap ugyanazokat gondolja oda-vissza, elfelejt enni, nem találkozik senkivel? Mi az a pont, amikor már gyógyszerrel kell a helyzetet kezelni? Ezt senki más nem döntheti el, csak a pszichiáter. Feldmár mesélte, hogy Laing zokogott, amikor elvesztette egy betegét (szegény Laing). De mi lenne, ha nem veszítenénk el embereket, és hagynánk, hogy jobban legyenek a gyógyszertől? Lesznek, akik le tudják tenni, és igen, lesznek, akik nem. Míg az alkohol vagy a drogok tönkreteszik az életed, addig a gyógyszertől a pszichiáter által felírt mennyiségben és kontroll mellett jobb életed lesz neked is, a családodnak is. Ha a háziorvos kezdi el nyakló nélkül felírni az addiktívabb szorongásoldókat, adott esetben éveken keresztül, az már probléma, de az egy másik cikk témája lesz.
Nem akarom elhinni, hogy egyetlen pszichiátriai beteget sem ismer Feldmár András. Ha ismer, akkor nemcsak szakmaiatlannak és felelőtlennek kell őt tételezni, hanem sajnos aljasnak is. Mert ha abból, amit írtam, bármit is látott életében, emberséggel nem mondhatja, hogy ne szedjél gyógyszert.
Amiért ezt az egészet előadtam: senkit ne biztassunk arra, hogy ne menjen pszichiáterhez és ne szedjen gyógyszert. Regényt tudnék írni, mennyi kárt okozott nekem az, hogy bűntudatot, félelmet keltettek bennem ezzel kapcsolatban, amikor igazán rosszra fordultak a dolgok. Négy év kálvária és a családomnak okozott mérhetetlen fájdalom után tudtam csak beletörődni, hogy életem végéig gyógyszert kell szednem. Ettől nem lettem drogos. Ellenkezőleg: jobb az életem. Ehhez persze elfogyasztottam három pszichiátert, akiknek nem tartottam be a javaslatait vagy éppen az orvos nem volt elég jó. A negyedik nekifutásra kaptam rendes diagnózist és jutottam el én is arra a pontra, hogy gyógyszert szedni mentális betegségre olyan, mint naponta szemcseppet cseppenteni egy zöldhályogra.
Csakis ezért a gondolatért teszem ki magam az esetleges rosszindulatú kommenteknek, negatív következményeknek. Ki fog ezután jogászként alkalmazni, ha rám gugliz, és ott virít majd a nevem mellett egy pszichiátriai betegség? A betegségemmel fognak majd azonosítani, a betegségemet fogják keresni az írásaimban? Ennél fontosabb, hogy a családállítás és a traumaterápiák mindenhatóságával szemben – ami úgy terjed a közösségi médiában, könyvekben, podcastokban, mint a lepra – lássuk a mentális betegség valóságát.
Borítóképünk illusztráció / fotó: LB Studios / Connect Images / Connect Images via AFP
Ha úgy érzed, krízishelyzetben vagy és segítségre van szükséged, hívd az ingyenes 116-123-as vagy a 06 80 810600-as számokat.
Bejelentkezés