Minden, ami új, szenvedélyesen érdekelte, hatalmas intellektuális türelmetlenség vitte előre, vitte tévutakra és fontos belátásokhoz, tette fontos közvetítővé, ez sodorta magával folyvást azokat, akik hallgatták, hallgattak rá, a gondolkodás sebessége, áradása és szenvedélye. Ez tette annyira vonzóvá és olykor nehezen viselhetővé. A folyton változó világot mindig azonnal megérteni, ez a késztetése volt jó és rossz egyszerre, és közben így is, meg úgy is igazán lenyűgöző benne. Nagyon lehetett szeretni emiatt azt, amit mondott, és ugyanakkor és ugyanannyira bosszankodni is rajta.
Elsősorban az avantgárd kutatójaként kezdte, és elsősorban a múzeum és a közösségi emlékezet kutatójaként fejezte be pályáját, ha tetszik, a jövőtől a múlthoz vezetett az útja (bár ez a kép leegyszerűsítő, mindig rengeteg dolog érdekelte egyszerre). A képzőművészettől és a színháztól a médiatudomány felé, onnan tovább a reprezentációhoz, a múlt tudatos és öntudatlan társadalmi használatához, az emlékezethez. És ez az út, a jövőtől a múlt felé, összefüggött személyes élettörténetével, amelyet egyre nyíltabban, az utolsó tizenöt évben megrendítő őszinteséggel írt bele a munkáiba. Épp akkor, amikor végképp megszabadult intellektuális fölényességétől, amelyet valamiféle, kicsit hóbortos, de annál kedvesebb gyengédség, figyelem váltott fel.
Mert intellektuális gőgje mentségére legyen mondva, nagyon okos volt, ez látszott már a ’80-as évektől, a pályája legelejétől fogva. Amikor – bár állni látszék az idő – valójában szaladt, hatalmas, a világot látszólag kinyitó, látszólag jó irányú, sok várakozást beteljesítő változások felé. És neki is a ’90-es évek volt bizonyos értelemben a legfényesebb időszaka, akkor állt mondandója a figyelem középpontjában, akkor vált kivételesen fontos felsőoktatási intézményszervezővé, a média és kommunikációtudomány intézményesítőjévé Magyarországon, az Origo egyik kezdeményezőjévé, megalapítása előkészítőjévé, a születő online sajtó jelentőségének első értőjévé, akkor volt otthon valamelyest a kor nagyvállalati világában és bölcsészet és társadalomtudományában is, az egyetemen és a távközlési piacon.
Akkor még meglévő intellektuális gőgjénél mindig is erősebb volt világmegértő intellektuális szenvedélye, a közízlést pofonütő, leszaró radikális avantgárd kutatójaként ő emelt szót Zámbó Jimmyért mint vizsgálatra nagyon is méltó kulturális jelenségért, akinek banális és giccses szövegei kifejezik, megszólaltatják százezrek frusztrációit és reményeit, olyan százezrekét, akik a honfitársaink. És így vett tudomást ő is – mint rajta kívül Tamás Gáspár Miklós – már akkoriban „a rendszerváltás veszteseiről”. Ha semmi mást nem látunk a Zámbó Jimmykben, mint a kultúriparnak a fennállóval kibékítő fogyasztási cikkeit, akkor emancipatorikus indítékú baloldaliságunk népmegvetéssé válik, és ráadásul elmulasztjuk, ami társadalomtudósként a dolgunk lenne: a megértést. Az emlékezet és a remény, a közösségi múlt és jövő megértését. (Érdemes elolvasni kései nekrológját Koós Jánosról az ÉS-ben. Igen. Koós Jánosról. Az ÉS-ben.) Habitusa közel vitte a felülről, kissé türelmetlenül népboldogító értelmiségi nagy hagyományú, jozefinista attitűdjeihez, de intellektuális becsületessége, együttérző figyelme később eltávolította ettől a szerepfelfogástól.
Az utóbbi években népszerűvé, afféle állandó referenciává vált a kisvideó, amelyen összeszólalkozik Orbán Viktorral a szárszói Farkasházy-kertben a székházügyet számon kérve (nem, semmiképpen sem nézek utána ennél pontosabban, tökmindegy). Nyilvánvaló, hogy neki van igaza, és mégis Orbánnal érez együtt az ember, valahogy túl sok az erkölcsi fölény(eskedés) a tetemrehívásban. Tényleg jellemző a kis felvétel mindkét szereplőre és a korszakra egyaránt, miközben igazságtalan György Péterrel, de hát az emlékezet gyakran ilyen. TGM kivételes, vigasztaló életművének is az egyik legrosszabb mondata („Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség.”) tartozik azon mondatai közé, amelyeket a legtöbben tudnak felidézni.
A belátás aztán, amelynek volt köze bizonyára Zámbó Jimmyhez is, a globális elbizonytalanodáshoz is a 2000-es évektől fogva, volt köze továbbá a személyes élettörténethez, a középkorúvá váláshoz, a szülei betegségeihez, elvesztéséhez, hogy meg kell értenünk a közös múltunkat, a Kádár-rendszert, a „társadalmi szerződést”, amelyet a felejtésre kötött az országgal, a szocializmust mint radikális ígéretet és egyre konzervatívabb társadalmi gyakorlatot, „Trianont” mint közösségi emlékezeti problémát, szóval egymást, új, bár a régebbiekből szervesen következő korszakát indította el gondolkodásának. Valóban megértőbbé tette, minden értelemben. Még okosabbá és sokkal együttérzőbbé.
Ennek az okos együttérzésnek a főműve az Apám helyett, amely végső soron leszámol az apja és az ő közös, radikálisan modern, futurista hitével, hogy az ember egyedül az, amivé választja magát. Hogy az ember: színtiszta jövő. Hogy semmi sem eleve adott, minden konstrukció.
Kivéve az ember apját. Kivéve az ember zsidóságát mint élettényt, tehát a holokauszt átélését és ennek családi emlékezetét. Pontosabban az elfelejtésére és elfelejtetésére tett nagyszabású kísérletet. A nácizmus tagadása elsősorban annak tagadása, hogy az ember döntésétől függetlenül zsidónak tekinthető. A nem-emlékezés, a holokauszt kitörlése az élettörténetből így a nácizmus determinizmusának tagadása, konstruktivizmus, modernizmus, ígéret és jövő. Ezt az eredetileg kommunista eredetű (még sokkal régebbről keresztény fogantatású, mert Krisztusban nincs görög és zsidó, szabad és szolga, férfi és nő) személyes és társadalmi szabadságprojektet György Péter megörökölte György Lajostól, az édesapjától, a magyar ökológiai gondolkodás egyik meghonosítójától, akit ez a tagadás végül, utolsó éveiben kommunistából félig-meddig jobbikossá tett.
Ennek a programnak a kudarca mindközönségesen – György Péter imádta ezt a szót – az, hogy kiderült, az identitásválasztás nem korlátlanul szabad, hogy a múltnak szerepe van benne, kik vagyunk, még tovább mélyítette György Péternek a múlt jelene, az emlékezet iránti érdeklődését. Azt, hogy ő nem zsidó, mert ez döntés kérdése, nem adta fel, de valamelyest azért mégis módosította, nem zsidó zsidónak tekintette magát, néha már egyenesen „kultúrzsidónak”. És az egész kérdés egyre intenzívebben foglalkoztatta. Egyre sűrűbben fordult meg az elmúlt években, bő évtizedben a Bálint Házban, az első számú „kultúrzsidó” közösségi térben, és a Zsidó Levéltárban folytatott kutatásokat a hitközségi intézményesség történetéről. De ez csak egy szelete a magyar közösségi emlékezetnek, amely általában véve is György Péter személyes ügye volt.
Ami végig jelen volt a szövegeiben, az előadásaiban, az a gondolkodás mohó gyorsasága, újdonságkeresése, lankadatlan, sokirányú figyelme, „trendérzékenysége”. Sokszor járt gyorsabban az agya, mint a keze és a nyelve, ez magyarázza eredeti stílusa alkalmankénti göcsörtösségét, körülményességét, volt úgy, hogy egyszerűen nem hagyott magának időt alapos megírásra vagy végiggondolásra, mert menet közben túl sok minden jutott eszébe. Annyira eleven és szerteágazó volt az érdeklődése, hogy néha épp ez nem hagyta elmélyülni. Volt, hogy némi joggal vádolták felületességgel olyanok is, akik egész életükben nem gondolkodtak annyit, nem gondoltak annyi mindent, figyelemreméltót és vitathatót, mint György Péter bármely tetszőleges, ködös őszi estén.
Továbbá mindig és minden fékezhetetlen csapongás, olykor hebrencsség ellenére is mélységesen hű volt személyekhez és ügyekhez, tomboló és mindent legalább érinteni remélő megértésvágyát a szeretet fűtötte Koós János, Zámbó Jimmy, ’56 és Kádár János közössége, közösségei, illetve fentnevezetteknél sokkal fontosabb és szeretettebb hősei iránt, irántunk, magas és közkultúrával egyaránt, tokkal-vonóval.
Amit a gondolkodásában bonyolult módon összefüggő részterületeken, tudósként, tudományszervezőként végzett, felmérik majd a specialisták. Hiteiről, csalódásairól szóló számos, a legszélesebb közönség előtti, mégis szemérmes beszámolója, nyilvános személyiségének fejlődése mindezeken túlmenően is tanulságos és megindító. Isten nyugosztalja.
Borítókép: György Péter / fotó: MTI
Bejelentkezés