A politikusok évfordulós ünnepi beszédeitől éppúgy nem várható a tudományos művekre jellemző tényszerűség és forrásokra hivatkozás, ahogy egy népszerűségre hajtó történelmi kalandfilmen se kérhető számon a múlt régészeti leletekben, kortársi emlékiratokban, levéltári dokumentumokban testet öltő valósága. Döntés kérdése, mennyire rugaszkodik el az utóbbitól a szónok. Nem is ez a gond. Hanem, hogy a befogadó közeg mennyire van tisztában azzal, hogy itt most elrugaszkodás történik. Mennyire látja annak mértékét? Tudja-e, hogy ez csak történelmi díszletek előtt zajló politikai showműsor, amiből nem kell (és nem is szabad) sok mindent készpénznek venni?

Mondjuk Orbán Viktor idei szónoklatára nem mondanám azt, hogy történelemhamisító lett volna. Ahhoz, hogy egy beszéd felvesse ennek a gyanúját, legalábbis az adott múltbeli eseményről kellene szólnia. A kormányfő ünnepi mondatai pedig rég nem teljesítik ezt a feltételt. A mára reflektáló retorikában a történelem legfeljebb ürügy a párhuzamok vonására. A beszéd summázata egy gépezettel riogat, „amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat. Felszámoljuk az egész árnyékhadsereget. Ők a mi újkori labancaink, a brüsszeli kegyencek, akik hazájuk ellenében, pénzért a birodalom szekerét tolják.”

Mert ugye „1848-ban császármadarak ültek a nyakunkra, most meg Weber-fiókák kárognak a fejünk fölött”. Most elfojtom magamban az újságírót, így nem gondolom tovább a kérdést, hogy tizenöt év kétharmados hatalomgyakorlás, a tizenötödik alkotmánymódosítás, az igazságszolgáltatási szervek élére a hatalom által kinevezett vezetők sora után vajon ki a felelős azért, hogy bírákat lehetett megvesztegetni. Hol volt ilyenkor a Nemzeti Védelmi Szolgálat? Már ha komolyan vesszük ezt a szöveget (vagy legalább azt feltételezzük, hogy a tapsoló hívek komolyan veszik.) Ám most inkább a félkész, elvetélt történészt hívom elő magamból, aki mégiscsak ezt a diszciplínát tanulta az egyetemen. 

Azt ugyanis a miniszterelnök elmondta, kik a brüsszeli kegyencek, kik az újkori labancok, akik helytartó szerepére pályázva a birodalom szekerét tolják. De kik voltak ezek 1848-ban, illetve az azt megelőző években? Például ki volt az, akit Metternich és V. Ferdinánd 1845-ben a Helytartótanács egyik ügyosztálya vezetőjének nevezett ki titkos tanácsosi rangban? Széchenyi István, akinek Hídember címmel az első Fidesz-kormány már a NER előtti időkben kurzusfilmet szentelt. Ezután „azt híresztelik róla, hogy a kormány megvásárolta; sokan a sértett hiúság ballépésének mondják hivatalvállalását” – írja róla a liberalizmussal nehezen vádolható Pintér Jenő irodalomtörténész. Az általa szerkesztett Irodalomtörténet című folyóirat „szélsőségesen konzervatív szemlélettel tárgyalta a kortárs szépirodalmat”, így Széchenyi munkásságát is. 

S bármennyire Széchenyi-párti, azt Pintér Jenő is elmondja, hogy emiatt „népszerűségét ekkor már annyira elveszti, hogy Pest vármegye közgyűlési termében kipisszegik, Pesten macskazenével várják, kocsiját sárral dobálják, holott neje is mellette ül”. És bizony „helyzete nehéz, immár a kormány embere. A konzervatívok a saját párthívüknek vallják, bár ő egyben a haladás barátja is. »Én nem nevezhetem magamat konzervatívnak; sokszor mondtam és írtam: én a progresszió embere vagyok.« Széchenyi a Habsburgok megvásárolt ügynöke lett volna? Azért, mert ott ült a Helytartótanácsban, amikor a forradalmárok által március 15-én kiszabadított Táncsics Mihály börtönben volt? Nem gondolom, hogy az lett volna. Úgy vélem, a történelem ennél bonyolultabb. 

Ahogy az élet tanítómesterének jelenideje, a mai politika is az, hiába próbálják egyszerűnek láttatni. S ha Széchenyi István nem volt attól Habsburg-ügynök, hogy a bécsi udvar által kínált pozíciót elfogadta, akkor talán azok sem tekinthetők pusztán ezért annak, akik Brüsszelből vagy Washingtonból kaptak pénzt vagy támogatást. Lehet persze ügynöközni, de akkor nézzük már meg, 1848-49-ben kik voltak a császármadarak, a Weber-fiókák elődei. Például ki volt az, aki 1849. január 5-én „körlevélben szólította fel a katolikus híveket a Ferenc József iránti hűségre és a császári csapatok iránti engedelmességre. A magyar hatóságok e pásztorlevél miatt hazaárulónak nyilvánították és vagyonát lefoglalták, tavasszal menekülnie kellett az előrenyomuló magyar csapatok elől”. Ez az ember Hám János volt, a Fideszt ma nem kicsit támogató katolikus egyház akkori vezetője. Őt „1848. június 25-én a magyar kormány előterjesztésére V. Ferdinánd kinevezte esztergomi érsekké és Magyarország hercegprímásává”.

A fenti idézetek a Mindszenty Alapítvány honlapján található életrajzi szócikkből származnak, amely tán csak nem tekinthető a Háttérhatalom művének. Habsburg-ügynök lett volna Hám János? Ha igen, akkor tartótisztjei nemigen becsülték meg, ugyanis „1849. július 12-én az osztrák minisztertanács határozatában az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította, Hám János érseket felszólították, hogy nyújtsa be lemondását”. Én azokat  sem tartom hazaárulónak, akik 1848-ban nem egy teljesen független Magyarországban gondolkodtak, hanem egy jóval nagyobb, soknemzetiségű birodalomban képzelték el hazánk jövőjét. Mert nem az volt csupán a választás, hogy Habsburg-abszolutizmus legyen, vagy független, szabad Magyarország. 

Orbán Viktor szerint a mi szabadságharcunk „éppúgy, mint 1848-ban, most sem csak a magyarok ügye. A csatát ma valójában a nyugati világ lelkéért vívják.” Ez annyiban igaz, hogy akkor nemcsak nálunk zajlott forradalom, hanem szerte Európában küzdöttek a polgári demokrácia megszületéséért, Ha ezek a forradalmak győznek, akár egy ahhoz hasonló, a Habsburg Birodalmat demokratizáló közép-európai államszövetség is létrejöhetett volna, mint a Kossuth Lajos által elképzelt Dunai Konföderáció. Lehet nyugati ügynöknek nevezni azokat, akik pénzt kaptak nyugati országoktól, hogy úgymond a mi hagyományainktól idegen mintákat majmoljanak. Csakhogy annál nagyobb nyugatmajmolás aligha volt a hazai történelemben, amikor Kossuth és támogatói a XVIII. századi francia és amerikai forradalmak által létrehozott politikai államnemzet (hogy aki Franciaországban él, az francia, aki az USA-ban, az amerikai) koncepcióját 1848-ban megpróbálták vegytisztán átültetni az etnikai kultúrnemzetek Közép- és Délkelet-Európájának miliőjébe. „»[…] én soha, de soha a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok« – hangoztatta a 48-as forradalom vezére, Kossuth, s egy magánlevelében még a humanista Kazinczy is azt írta, hogy az idegen tanuljon meg magyarul, vagy haljon éhen. Ez a nemzeteszme máshoz, mint a magyar és a nem magyar nyelvi-kulturális csoportok közötti heves harchoz nem vezethetett.” Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség, és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Napvilág Kiadó, 1998. 88. o.)

Ezt aztán utána Kossuth is belátta, a fentebb belinkelt konföderációs tervében már azt javasolta: „az országon belül minden község és megye maga szabná meg belső hivatalos nyelvét”. Ám ezzel elkésett: 1848-49 nemcsak forradalom volt, de polgárháború is. Meg persze szabadságharc – a mi szabadságharcunk a Habsburgok, illetve a történelmi Magyarország nemzetiségeinek szabadságharca a megszülető magyar nacionalizmus ellen (a saját ellen-nacionalizmusuk jegyében.) De ezt megírtam sokkal részletesebben a Hermann Róbert filmjével vitázó cikkemben. Szóval, ha van az árnyalatvakságra orvosság, az a történelem bonyolultságát, részletekbe bújtatott összefüggéseit is észlelő szemüveg. Persze gyanítom, Orbán hallgatóságát zömében olyanok alkotják, akiknek nem ezt írta fel a látszerész.