Lehetséges, hogy Ukrajna azzal mentette meg Oroszországot egy, a mostaninál sokkal durvább, a Szovjetunió összeomlásához hasonló katasztrófától, hogy nem hagyta megszállni magát, így a háborút egy moderáltabb, reguláris mederben tartotta? Kémregénybe ágyazott alternatív történelmi esélylatolgatás következik: beköszönthet-e mégis az ukrán terrorizmus?

Szeretem a „mi lett volna ha” témájú alternatív, kontrafaktuális történelmi regényeket, ahol a múltbeli történések a valóságtól eltérően alakulnak. Képzeljük el, hogy 2022. február 24-én az orosz hadsereg úgy tör előre Ukrajnában, mint elődje az Amuri partizánok dalában. Napok alatt bekerítik, aztán elfoglalják Kijevet, így Zelenszkij elnök mégsem lőszert kér, hanem fuvart. Ő és az ukrán kormány elmenekül, a politikusokat ukrán polgárok milliói követik az emigrációba. Sokkal többen hagyják el országukat, mintha a kormány a helyén maradt volna. Elesik Nyugat-Ukrajna, aztán Kárpátalja: Lviv és Ungvár utcáin orosz tankok korzóznak. A megszállók Moszkva-barát politikust indítanak az általuk kiírt új választásokon, melyeket Zelenszkij emigráns kormánya bojkottál, az Unió, a NATO és általában a Nyugat pedig nem ismer el (de még Kína sem.) Ebben a párhuzamos univerzumban a háború Putyin számára nagyságrendekkel katasztrofálisabban alakul. Hogyhogy? Hát ő nyerte a háborút! Elfoglalta a fővárost, az összes nagyvárost, a repülőtereket, a kikötőket, a támaszpontokat, megbuktatta a kormányt, újat nevezett ki a helyére, legyőzte a reguláris ukrán hadsereget!

Pont ezért. Ebben a parallel kontinuumban ugyanaz történne Oroszországgal Ukrajnában, mint a Szovjetunióval Afganisztánban.

Az ottani – az 1978. április 27-i kommunista hatalomátvételtől az 1979. december 27-i szovjet beavatkozásig tartó – folyamatot korábban részletesen elemeztem. A párhuzam annyiban érdekes, hogy a szovjetekkel az történt, mint évtizedekkel később az amerikaiakkal (utóbbiakkal nemcsak Afganisztánban, de Irakban is.) Regulárisan megszállták az országot, ám az évekig tartó gerillaháborúban alulmaradtak. Ez lett volna Putyin Oroszországával is, amennyiben ugyanolyan villámháborús győzelmet arat az ukrán hadsereg fölött, mint George W. Bush Irakban Szaddám Huszein vagy Leonyid Brezsnyev Afganisztánban Hafizullah Amin rendszerének gyors megdöntésével. Az USA épp a szovjetek receptjét követve főzött Afganisztánban – az eredménybe korábban ő maga is belekóstolhatott Vietnamban. Miszerint sokkal drágább a háború annak a félnek, aki reguláris erőkkel vívja, mint annak, aki irreguláris (gerilla, partizán, terrorista) taktikával operál. Többe került az USA-nak „rendes” hadsereggel jelen lenni Vietnamban (aztán a háború vietnamizálásának céljából kiképezni, ellátni, támogatni Dél-Vietnam hadseregét) mint a szovjeteknek támogatni a Vietkongot, a Ho Si Minh-ösvényt. Ahogy sokkal nagyobb ráfizetés volt a szovjeteknek páncélos hadosztályokkal, légierővel életben tartani Babrak Karmal szovjetbarát kormányzatát, mint CIA-nak, hogy az afganisztáni földművesből lett mudzsahed kezébe vehette élete első Stinger-rakétáját, amellyel szemben a rubelmilliárdokból épített szovjet légierődök tehetetlenek voltak.

Saját bénasága mentette meg Oroszhont a legrosszabbtól

Vagyis Putyin paradox (ugyanakkor logikus) módon jobban járt azzal, hogy a gyengének bizonyult orosz hadsereg még arra sem volt képes, amire 1979-ben a szovjet, 2001-ben és 2003-ban pedig az amerikai. Hogy legalább a reguláris hadsereg legyőzéséig, a kormány megdöntéséig eljusson. Moszkvának jobb ez a mozgás illúzióját keltő állóháború. (Lehet, hogy Putyin környezetének okosabbjai már akkor erre törekedtek?) Hogy a nyugati hatalmaknak is ugyanúgy egy „kincstári” hadsereget kell fenntartaniuk Moszkvával szemben, évek óta fizetve a számlákat. Jómagam már 2022. március 7-én leírtam: a nyugati félnek inkább egy afganisztáni, iraki, vietnami típusú gerillaháború lenne előnyösebb. Mert az orosz tábornokok nem egy nyílt NATO-csapástól félnek, hanem a nyugati fegyverszállítmányoktól, valamint „a CIA-ügynökök és katonai tanácsadók által kiképzett ukrán hadseregtől, a félkatonai ellenállástól. A vállról és drónról indítható rakétáktól.” Illetve Ukrajna teljes megszállása esetén az oroszoknak horribilis összegekbe kerülne az újjáépítés, a költségvetés rendbe tétele, a közigazgatás, a közszolgáltatások újraszervezése. Mindezt úgy, hogy „az ukránok döntő része passzív ellenállással szabotál minden ilyen intézkedést.” Sanszos, hogy az orosz csapatok hátában ugyanúgy gerillaháború kezdődne, „mint Afganisztánban a szovjetek, Irakban az amerikaiak, Koszovóban a szerbek ellen” – írtam akkor.

S létezett volna még ennél is rosszabb forgatókönyv Oroszország számára. Mondjuk, ha Zelenszkijjel az történik, mint a „afgán Tito” becenévre hallgató Hafizullah Amin elnökkel. Ez a kommunista politikus igyekezett konszolidálni a hatalmát, lazítani a szovjetektől való függésen, belpolitikai gesztusokat tenni egyes törzsi és vallási méltóságok felé, enyhíteni a terrort. Jobb viszonyra törekedett a nyugati hatalmakkal is. Adolph Dubs, az Egyesült Államok (1979 februárjában egy rejtélyes terrorakció áldozatává vált) nagykövete pedig már ezt megelőzően azt javasolta: az USA kíséreljen meg a rezsimen belül pozíciókat szerezni, ajánljon együttműködést a hadsereggel, kínáljon lehetőséget tisztek kiképzésére. S bár ezt a Carter-kormány elutasította, Amin a szovjeteknél halállistára került. A KGB (mint annyiszor előtte és utána) ezúttal is mérgezéssel próbálkozott. De egy államfő meggyilkolása hatalmas nemzetközi botrányt okozott volna, így a tervet még az Amint kezelő szovjet orvosi stáb előtt is titokban tartották, akik gyomormosással megmentették az életét. Több sikertelen mérgezési kísérlet után a Tajbeg-palotát a szovjet Alfa- és Zenit-egységek rohanták le. Amin rájött: az életére törnek, s az angol nyelvű kormánypárti lap, a Kabul Times 1979. december 26-i vezércikke így zárult: „Le a megszállókkal!” Amint tehát meggyilkolták, de próbáltak olyan látszatot kelteni, mintha a kommunista politikust afgán elvtársai buktatták volna meg, s helyi „népbíróság” ítélte volna „törvényesen” halálra. Ezt persze már szinte senki nem hitte el.

Egy párhuzamos valóságban Zelenszkij az orosz Sámson

Mi lett volna, ha Zelenszkij az „afgán Tito” vagy az amerikaiak által elfogott Szaddám Huszein sorsára jut (akinek kivégzése nem sokkal volt törvényesebb, mint Amin „népbírósági” likvidálása)? Körülbelül ugyanaz, mint Afganisztánban és Irakban, ahol a szovjetek, illetve az amerikaiak által megbuktatott rendszerek által hagyott űrbe az évek során még sokkal rosszabb figurák nyomultak be. A tálibok és az Iszlám Állam. Zelenszkij természetesen nem diktátor, hanem egy többé-kevésbé mérsékelt, nyugatos, liberális, atlantista figura. De a megölése hasonló folyamatokat indított volna el, mint Afganisztán marxista, valamint Irak laikus nasszerista-baathista állampárti vezetőjének halála. Ott az iszlám fundamentalizmus tört előre, itt pedig az ukrán nacionalizmusnak a jelenleginél sokkal durvább változata szabadulna el. Az ószövetségi történetet parafrazeálva: egy meggyilkolt (s mártírrá vált) Zelenszkij, akár Sámson, több orosz katonát ölt volna meg a halálával, mint amennyit háborús elnöki döntéseivel összesen. Ahogy egy villámháborús orosz győzelem utáni szabadrablásos megszállás is ide vezetett volna. Mint a fentebb már idézett, az ukrán háború kezdete után másfél héttel született cikkemben írtam: „Minden kivégzett, túszul ejtett, megerőszakolt, kifosztott ukrán civillel nő a partizánháború esélye. Mi több, annak is, hogy létrejön az az ukrán terrorizmus, melyet Frederick Forsyth a Sakál napja után talán legjobb, 1979-es regényében, Az ördög alternatívájában bejósolt.”

Miről is szól ez a regény? A Szovjetunióban ukrán emigránsok két, zsidó származású (tehát a diktatúra által szintén elnyomott) szovjet fiatal segítségével merényletet szerveznek a KGB elnöke ellen. Megölik a szovjet titkosszolgálat vezetőjét, s utána egy Aeroflot-gépet eltérítve menekülnek. Eközben zajlanak a szovjet–amerikai leszerelési tárgyalások, viszont a hidegháború is kezd egyre forróbb lenni. Ugyanis egy fatális műszaki hiba, a növényvédő szer túladagolása miatt odavész a szovjet gabonatermés java része. A pártvezetés mérsékeltebb szárnya azt javasolja: vegyenek nyugatról gabonát, az ehhez szükséges pénzt a hadiipar csökkentésével teremtve elő. A keményvonalasok azonban (az élelmiszerhiány miatti lázongásokat megelőzendő) háborút indítanának a NATO ellen. S épp, amikor felülkerekedne a megegyezés szándéka, a nyugatra szökött merénylők felfednék, hogy ők ölték meg a KGB-elnököt, de Nyugat-Berlinben a gépeltérítés miatt letartóztatják őket. Erre ukrán társaik az Északi-tengeren hatalmukba kerítenek egy olajszállító tankhajót, azzal fenyegetve: ha nem engedik szabadon a szovjet titkosszolgálati vezető gyilkosait (akik azután sajtótájékoztatón ismertetnék a merénylet részleteit), akkor sok millió hordónyi olajat engednek a tengerbe, hatalmas ökológiai katasztrófát idézve elő.

Az ördög alternatív történelme – és a valóság

Mivel a szovjetek el akarják tussolni a merényletet (azt állítva, hogy a KGB-elnök szívrohamban halt meg) komoly megszégyenülés lenne, ha kiderülne: ukrán és zsidó ellenállók ölték meg. A leszerelési szerződés felrúgásával zsarolják a Nyugatot, ami (az éhség miatti felkelés és az ukrán szeparatizmus eszkalálódása miatt) az atomháború szélére sodorná a világot. Így a brit hírszerzés (az USA kormányának jóváhagyásával) megmérgezi a tetteseket, ezután pedig a tankhajóról menekülő ukrán terroristákat is likvidálják. Ez volt az ördög alternatívája: a világ szerencsésebb fele a saját biztonsága (s persze az emberiség fennmaradása) érdekében odadobja ezeket az embereket, akik a szabadságukért harcolva terroristává váltak. 1945-ben Jaltában a valóságban is köttetett egy olyan alku a szovjetek és a nyugatiak között, melynek köszönhetően (repatriálásnak nevezve) szovjet emigránsokat, disszidenseket toloncoltak haza, köztük ukránokat is, sőt. Például az angol hatóságok olyan, évtizedekkel korábban nyugatra menekülteket is átadtak a szovjeteknek, „akik soha nem is voltak szovjet állampolgárok. Még a visszatoloncoltakat fogadó, hétpróbás NKVD-tisztek sem vártak ekkora ajándékot az angoloktól.”

Angol hajókon szállították egyebek közt az ukrajnai Odesszába a volt szovjet hadifoglyokat, akik közül „sokan kíséreltek meg öngyilkosságot, másokat ott helyben, a dokkokban agyonlőttek az NKVD-egységek: a szovjet repatriációs missziók nem titkolták angol kollégáik előtt, hogy sokakra halál vár a Szovjetunióba való visszatérésük után” (Mihail Heller – Alexandr Nyekrics: A Szovjetunió története. Osiris Kiadó – 2000, 1996, 371-372. o). Tehát az ukránok a történelemre visszanézve joggal érezhetik úgy: a nagybetűs Nyugat elárulta őket. Valószínűleg sokan Zelenszkij Fehér Házban való fogadtatása után is azt a következtetést vonták le: akár Münchenben Csehszlovákiát vagy 1945 utáni repatriálás által az ő honfitársaikat, a fejlett világ ismét beáldozza őket. Ugyanakkor félkatonai műveletekben, terrorakciókban lecsapódó elégedetlenségre addig, míg tart a háború (de legalábbis nincs béke, illetve fegyverszünet) kisebb esély van. Hisz addig ott a remény, hogy akár még nyerni is lehet. Visszaszerezni területeket, jóvátételben részesülni. De akármit fog esetleg a jövőben aláírni Putyin és Zelenszkij, szinte biztos, hogy az ukrán lakosság jelentős része nem lesz azzal teljesen elégedett.

Hacsak nem tér vissza a Krím és egész Kelet-Ukrajna. De mennyi az esélye, hogy az orosz hadsereg idén úgy kivonul onnan, hogy egy négyzetméterre sem tart igényt? Oroszország nem nyerhet, ám döntetlennél (vagyis: döntetlennek eladható helyzetnél) kevesebbel sem éri be. Akkor pedig lesznek olyanok Ukrajnában, akik szerint más, keményebb eszközökkel többre juthattak volna. Az ukrán történelemben van hagyománya az irreguláris ellenállásnak. A II. világháborút követő években az Ukrán Népfelkelő Hadsereg kitartóan dacolt a szovjet hatóságokkal. S őket csak a legbrutálisabb módszerekkel tudták felszámolni. Úgy, hogy „katonai akciókat indítottak, tömegeket deportáltak Szibériába, egész falvakat telepítettek át a felkelők által ellenőrzött területekről Kelet-Ukrajnába” (Uo. 374. o.) Az ördög alternatívájában az író reálisan veti fel: ilyen múlttal miért ne lehetnének olyanok, akik akár a terrort is bevetik a megszállók ellen? Forshyte abban is jó látnoknak bizonyult, hogy az 1982-ben játszódó kémthrillerben a terroristák vezetője, Andrij Dracs figurájába utólag nézve bele van írva Zelenszkij. Már nem abban, hogy Zelenszkij is olajtankereket térít el az Északi-tengeren.

Múltbeli fikcióban megjósolt jelen

Ámbár az Északi Áramlat felrobbantása esetén van olyan forrás, mely szerint „tudott az akcióról, először jóvá is hagyta azt, később azonban kérte a művelet leállítását a főparancsnoktól, de már hiába.” De nem erre gondolok. Hanem, hogy Andrij Dracs (vagyis Andrew Drake, mert Angliában él, ugyanis apja szerencsésebb volt, és 1945-ben megúszta a Szovjetunióba toloncolást) távol tartotta magát „a régebbi menekültek durva, nyers nacionalizmusától és attól, ahogy a kelet- és nyugatukránokat megkülönböztették. Elutasította a beléjük plántált antiszemitizmust is, sőt inkább az egyszerre cionista és ukrán nacionalista Gluzman munkáit fogadta el honfitársai megnyilvánulásaként.” Magát a terrorakciót is zsidó származású ukránokkal közösen hajtja végre. A regény is helytállóan mutatott rá az ukrán nemzettudatot terhelő sovinizmusra és antiszemitizmusra. A zsidó származású (és magát az átlagos ukrán politikusnál européerebbnek láttatni képes) Zelenszkij a személyével is kísérlet volt a hagyományos ukrán nacionalizmus meghaladására. Lenne is mit meghaladni. Attól kezdve, hogy Ukrajnában stadiont neveztek el a már említett Ukrán Népfelkelő Hadsereg főparancsnokáról, Roman Suhevicsről, akiről tudni kell, hogy „a Nightingale SS-zászlóalj egyik parancsnokaként a náci hadsereggel vonult be a Szovjetunióba 1941-ben.” Hogy az SS mit csinált az ukrajnai zsidókkal, ahhoz elég két szó: Babij Jar.

Az Ukrán Népfelkelő Hadsereg szovjet rezsim elleni, 1945 utáni harca kapcsán is megjegyzi a már idézett Heller–Nyekrics történészpáros, hogy „a kegyetlenkedés mindkét oldalon mindennapos volt”. Említhetjük a 2014. május 2-án Odesszában történteket: „oroszbarát tüntetők az általuk elfoglalt szakszervezeti székházba menekültek, amely később kigyulladt. A tragédiában több mint negyven ember vesztette életét, és közel 300-an megsérültek.” Az Emberi Jogok Európai Bírósága idén márciusban megállapította, „hogy az ukrán hatóságok nem tettek meg mindent az összecsapások és a tűzeset megelőzése, illetve a hatékony mentés érdekében.” Hogy a béke, a fegyverszünet előhívhatja-e az ukrán terrorizmus atrocitásokban, pogromokban a csíráját magában hordó, s a fent hivatkozott 1979-es regényben megidézett szellemét? Nem kizárt, hogy előfordulhat. S ezek az akciók nem csupán az orosz kisebbség, illetve Oroszország ellen irányulhatnak, hanem a békében diktátumot látó csalódottak szerint az ukránokat cserbenhagyó nyugatiak, illetve akár a Putyinnal tárgyalóasztalhoz ülő, s vele a jövőben esetleg megegyező, tehát „áruló” Zelenszkij célponttá is válhat.

Az ukrán elnök Putyin szerint „zsidó származása ellenére fedezi a neonácikat”, ugyanakkor pont eme neonácik és a hagyományos ukrán antiszemitizmus mutathat rá Zelenszkijre mint az általuk vesztesnek tartott háború s meg nem nyert béke bűnbakjára. S ahogy a zsidó Sloma Svarcbardot is felmentette a bíróság, amikor 1926. május 25-én Párizsban a nyílt utcán lelőtte az első független ukrán államot vezető Szimon Petljurát, az ukrán nacionalista terrorizmus képviselői is gondolhatják: ha a bíróság rögtön nem is, a történelem majd felmenti őket. Az Ukrán Népi Köztársaság alapítója, Petljura halála kitűnő bizonyítéka annak, hogy a történelem milyen bonyolult és árnyalt. Svarcbard az ukrajnai zsidók elleni pogromok miatti bosszúból lőtt Petljurára, akinek „egyes osztagai valóban követtek el tömeggyilkosságokat”, ám arra nincs bizonyíték, „hogy ezek akár csak Petljura hallgatólagos beleegyezésével történtek volna. Sőt: kormányának befolyásos tagjai voltak zsidók, a zsidók kisebbségi jogait törvénybe foglalták, védelmük érdekében komoly – bár a polgárháborús körülmények között nem túl hatékony – erőfeszítéseket tettek, Petljura egyik parancsnokát konkrétan ki is végeztette pogrom miatt” – írja az esetet bemutató kötetet lefordító Körner Gábor.

Egy jövőbeli ukrán nacionalista terrorizmus cselekedetei is nagyjából ennyire volnának megalapozottak. S hogy ki idézi meg mégis ennek szellemét? Elsősorban az orosz nacionalizmus. Ahogy rendszerint a birodalmi, nagyhatalmi nacionalizmus szokta felszítani a kisebbségi, kisállami nacionalizmust. Mondjuk, a Kasmír autonómiáját felszámoló indiai nacionalizmus éppúgy izzítja a muszlim fundamentalizmust, ahogy ugyanezt tette az afganisztáni lakosok tömegeit pakisztáni menekülttáborokba üldöző szovjet megszállás. S a kapcsolat nem feltétlen csupán indirekt. Miként felmerült, hogy „valószínűleg egy szovjet ügynök sugalmazására” cselekedett Petljura gyilkosa, az sem lehetetlen, hogy az ukrán terrorizmusra majd az orosz hírszerzés is rásegít némiképp. A sztálini korszak öröksége, hogy a titkosszolgálat bármikor képes volt nem létező terrorszervezeteket előállítani (például a Kennedy-merénylet szovjet változata, az 1934-es Kirov-gyilkosság esetén.) Akkor miért ne volna képes nagyon is létező (és Svarcbardhoz hasonlóan bosszúszomjas) ukrán nacionalistákat mozgatni? Hogy Oroszországnak sem érdeke a terror eszkalációja? Miért, a Szovjetuniónak érdeke volt, hogy a Kirov-gyilkosság utáni években fiktív összeesküvésekre hivatkozva úgy kiirtsák a szovjet tisztikart, hogy még a finn Dávid is megleckéztethesse a szovjet Góliátot? A sztálini Szovjetuniónál és a putyini Oroszországnál talán valamivel demokratikusabb USA-nak érdeke volt, hogy nem létező tömegpusztító fegyverekre hivatkozva megtámadjanak egy országot? De mindig és mindenütt volt olyan, aki készségesen szállította ehhez az ürügyeket. Szóval nyugodtak azért ne legyünk.