Csőbe húztak, felültettek, a bizonyíték hamis, a rendőrök tették oda! – ezek a szavak és mondatok egy fordulatos krimithriller elengedhetetlen hozzávalói. Az ártatlanságát bizonygató gyanúsított azt állítja: bennfentes hatósági emberek próbálják kompromittálni, vele akarják elvitetni a balhét. Filmnek izgalmas, de a valóságban az átlagpolgár többnyire csak legyint, amikor ilyet hall, és egy lebukott bűnös önmentegető magyarázkodásaként könyveli el. Legfeljebb akkor ad neki hitelt, amikor kedvenc politikusát viszik el bilincsben, miközben az illető arról beszél: ellenfelei szeretnék koholt vádakkal besározni.

De mi van, ha ez egy jelentéktelen kisemberrel történik, akinek semmi köze a politikához – s aki mi is lehetnénk? Mi több: egyszer már megtörtént, hogy a rendőrök alaptalanul tartóztatták le, s emiatt börtönbe is került. S miután kiszabadult, és rehabilitálták, hirtelen ismét bűnösnek találják egy másik ügyben. Mégpedig ugyanazon rendőrök közreműködésével, akik egyszer már az ő kárára tévedtek. S ez nem krimi, hanem a valóság.

Az általam legtöbbször újranézett dokumentumsorozat a Making a murderer, amelyet idehaza a Netflix Gyilkosfaragás címmel adott le. A spoilerveszélyre figyelmeztető táblát kiteszem – bár a magam részéről feleslegesnek tartom. Ebből a szériából ugyanis minden kétséget kizáróan nem derül fény arra, hogy kik a gyilkosok – azok-e, akiket jogerősen elítéltek, vagy mások? Amúgy sem szeretem azokat a műveket (legyenek bár kitaláltak vagy non-fiction műfajúak, esetleg a kettőt ötvöző spekulatív tényfantáziák), amelyekben az a legfőbb kérdés, hogy ki a gyilkos.

Az olyan regények, mint a Sakál napja, a Szentjánosbogár-akták vagy a Dominó-elv, sokadszorra is újraolvashatóak. Holott előre tudom, ki lesz a tettes (a Sakál napjában azt is, sikeres lesz-e a merénylet), mégis újra és újra a kezembe veszem ezeket. Mert bár tudom, ki az elkövető, s azt is, mi lesz a végkifejlet, a szerző a történetvezetés révén folyton el tudja hitetni velem: lehet, hogy ezúttal másképp fognak történni a dolgok.

Egy jó dokumentumfilm szintén ilyen. Nem feltétlenül az a célja, hogy egyértelmű igazságot tegyen, inkább, hogy kételyt ébresszen: akár önmaga, a saját koncepciója iránt is. A főcím zenéje és képsorai nyugtalanságot keltenek – a helyszín deprimáló, sötét árnyalatú falainak árnyéka, a roncsautók labirintusa után a számunkra láthatatlan bíróságon egy arctalan rendőr emeli a kezét esküre – jelezve, hogy ebben a fonák tükörországban a törvény embereiben sem bízhatunk jobban, mint az ártatlanságát bizonygató vádlottban – sőt.

A kétévados sorozatban bemutatott Steven Avery-ügy egy, az USA-beli Wisconsinban történt gyilkosságról, illetve a tettesként életfogytiglanra ítélt férfi nem mindennapi előéletéről szól. 2005. október 31-én eltűnt egy fiatal nő, Teresa Halbach. Kocsiját, illetve az elszenesedett csontjait egy autóroncstelepen, illetve a mellette lévő épület udvarán találták meg. A cselekménnyel az ott lakó Steven Avery-t vádolták. Idáig ez még nem lenne annyira érdekes – hasonló emberölések sajnos a világ minden részén történnek.

Az szintén nem ritka, hogy a tettes próbálja eltüntetni a holttestet, megsemmisíteni a bizonyítékokat. Önmagában nem volna kifogásolható, hogy vélelmezett elkövető házának átkutatását a területileg illetékes Manitowoc Megyei Seriffhivatal nyomozói végezték. Csakhogy ez ugyanaz a helyi rendőrség, amely egy korábbi, 1985-ös esetben tévesen (s mint utólag bebizonyosodott: rosszhiszeműen) gyanúsította nemi erőszakkal, s ártatlanul küldte tizennyolc évre börtönbe Steven Avery-t, aki 2003-ban (miután a valódi elkövetőt beazonosították) kiszabadult a börtönből, majd 36 millió dollárra perelte a seriffhivatalt és az azt fenntartó megyei önkormányzatot.

Az igazság a sorozat által dicséretes részletgazdagsággal bemutatott tények dacára is nehezen megfejthető. A vádlottak – Avery és unokaöccse, Brendan Dassey – bűnösségében elkezdünk kételkedni, de ettől még nem jutunk közelebb ahhoz, hogy kik a valódi gyilkosok, ha nem ők. Tény, hogy az ügyben rengeteg a gyanús mozzanat. Avery lakását hatszor kutatták át, mielőtt hetedjére találták meg az áldozat slusszkulcsát.

Pont az a rendőr találta meg, aki perben volt Avery-vel az előző ügyében történt rendőri jogsértés miatt. A Halbach által évek óta használt slusszkulcson az áldozat DNS-ét nem találták meg, csak Avery-ét, ami nem túl életszerű – hacsak nem törölték le róla, hogy a férfiét rátegyék. (Gondoljunk bele: mennyire hihető, hogy egy, a testünkkel naponta folyamatosan érintkező tárgyon – legyen az mobiltelefon, lakáskulcs vagy szemüveg – a mi DNS-ünk egyáltalán nincs rajta, de valakié, aki csak egyszer fogta meg, igen.)

A tudomány ördöge is a részletekben bujkál

Az autó műszerfalán vérnyomot találtak Avery-től – csakhogy utána kiderült: a manitowoc-i rendőrségen a korábbi, 1985-ös bűnügy nyomozása miatt volt egy lezárt ampulla Avery vérével – amelyre valaki egy lyukat fúrt. Ugyanakkor a kocsiban talált vért letesztelték etilén-diamin-tetraecetsavra (EDTA), s a teszt negatív lett. Ez egy tartósítószer, amit a levett minták konzerválására használnak: alvadásgátló hatása van, tehát az ampullában tárolt vér folyékony marad. Avery az eljárás során egy videóvallomásban azt állította: többször is vettek tőle vért. S mikor az egyik fellebbezési eljárás során vérnyom-szakértőkkel újravizsgálták a bizonyítékokat, kiderült: a vérfoltok úgy, ahogy az ügyészség állította, nem kerülhettek a járműbe.

Évekkel a jogerős ítélet után, a perújrafelvételi fellebbezés során elvégzett rekonstrukción bebizonyosodott, hogy egy teljesen ártalmatlan módon (például háztartási balesetből) keletkezett vérfoltból is „áthelyezhető” a DNS oda, ahol már kompromittáló bizonyítékká válik. Illetve letartóztatása után a kórházban mintákat vettek Avery-től – aztán kiderült, hogy a végzés nem is jogosította fel erre a rendőröket. Így a levett mintákat elvileg kidobták – de igazából nem tudni, pontosan hová kerültek.

A bizonyítékok manipulálásának gyanúján túl a sorozat ismeretelméleti dilemmákat is felvet. A tudomány a felvilágosodás óta egyre nagyobb méretekben próbálta a dolgok magyarázójaként átvenni a vallás helyét. De sajnos az emberek javarésze nem racionális bizonyítás által „tér meg” oda, hanem ugyanúgy, mint a valláshoz: hitalapon. A reáltudományos szakértelemhez műszaki analfabéta bölcsészként gyakran magam is akképp viszonyulok, mint a középkor analfabéta jobbágya a latinul írt Bibliához. Elolvasni, megérteni nem tudom, így vagy elhiszem, amit a tudomány papja mond, vagy nem. Például, ha valakiről azt mondják, a DNS-ét megtalálták a helyszínen, akkor el kell(ene) hinnem, hogy ő a tettes, de legalábbis tutira valami köze van a cselekményhez.

Az Avery-ügyben viszont zsinórban kerülnek elő a józan ésszel nehezen érthető, egymásnak ellentmondó furcsaságok, amelyek megkérdőjelezik az ítéletet alátámasztó bizonyítékok tudományosságába vetett hitünket. Például, hogy a tettestársként elítélt Brendan Dassey ellen nincs semmilyen fizikai bizonyíték. Mennyire életszerű, hogy valaki a bűntársával közösen megerőszakol, illetve meggyilkol valakit, s még a holttest eltüntetésében is segédkezik, ám ő semmilyen DNS-nyomot nem hagy ott, de a másik elkövető igen? Az is minimum érdekes, hogy miközben Avery a vád szerint erőszakkal fogva tartotta, aztán meggyilkolta Halbachot, s eközben ő is megsebesült, kettejük DNS-e sehol nem keveredett, hanem egymástól távoli helyeken találták meg azokat a gépjárműben. Dulakodás, erőszakos közösülés, a holttest ide-oda cipelése esetén ez mennyire hihető?

A sorozatból az is kiderül: a tudomány ördöge szintén a részletekben bújik meg. A motorháztetőt nyitó kallantyún megtalálták Avery DNS-ét, de amikor utána, a fellebbezésnél a védelem szakértői letesztelték, hogy a motorház felnyitásához szükséges kézmozdulat mennyi DNS-t hagy, tizenöt kísérletből négy esetben maradt csak fél nanogrammnál kevesebb DNS, tizenegyszer pedig semmi. Csakhogy a rendőrség által vett mintában 1848 nanogrammnyi DNS-t találtak. Ami valószínűleg csak úgy lehetséges, ha valaki egy utána levett vagy kinyert, sokkal nagyobb koncentrációjú mintát rákent a felületre. Ráadásul, ha ott volt az elkövető keze, miért nem találtak ujjlenyomatot is? A holttest elégetésének utólagos vizsgálata során pedig azt állapították meg, hogy az ügyészség által feltételezett nagyságú tűzhöz sokkal nagyobb mennyiségű gyújtóanyag kellett volna. Több száz liter benzin vagy több tucat gumiabroncs, de ennyi anyagmaradványt nem találtak a helyszínen.

Mindig az expasi a tettes – kivéve az Avery-ügyben

Tegyük hozzá: az USA-ban (ahogy nálunk, illetve más országokban is) a különböző bűncselekményekkel vádolt emberek jelentős részének nincs pénze vagy módja, hogy „ellenszakértőt” alkalmazzon. Aki nem tud ügyvédet fogadni, annak az állam hivatalból kirendel egyet, de szakértőt nem rendelnek ki a vádlott mellé. Így a terheltek egy jó része el sem jut odáig, hogy megkérdőjelezhesse az állami szakértőt. Pedig az ügyben egyéb furcsaságok is voltak: a hatalmas, 16 hektáros telepen, ahol autóroncsok százai álltak, az áldozat egyik rokona érdekes módon egy órán belül megtalálta a kocsit.

A nyomozásból elfogultság miatt kizárták a Manitowoc Megyei Seriffhivatalt, az ügyet Calumet Megye Seriffhivatala vette át, de Manitowoc Megye rendőrei közül pont azok – James Lenk hadnagy és Andrew Colburn őrmester –, akik perben álltak Avery-vel a korábbi alaptalan gyanúsítás miatt, továbbra is részt vettek a nyomozásban, és a bizonyítékok megtalálásában is szerepük volt. Az áldozatot korábban valaki telefonon zaklatta, az üzenetrögzítőjéről pedig a halála után bizonyos üzeneteket rejtélyes módon letöröltek. A rendőrség ilyen esetben az áldozat családjában, ismeretségi körében is kihallgatja a lehetséges gyanúsítottakat (ahogy ironikusan mondani szokták, mindig a férj vagy az expasi a tettes), de itt semmi ilyesmi nem történt.

Persze elképzelhető, de legalábbis nem kizárható, hogy tényleg Avery ölte meg Teresa Halbachot, aki eladásra kínált autókat fotózni ment a házához – de ha így történt, akkor is szinte biztosan nem úgy, ahogy a vád állította. Képzeljük el: odajön az áldozat a gyanúsított telephelyére fotózni (úgy, hogy erről Avery-n kívül jó páran tudnak), és a férfi előre kitervelten megerőszakolja, aztán a véletlenül arra járó, hozzá egy rossz helyre postázott levél miatt becsengető, szellemi fejlődésben visszamaradott tizenhat éves unokaöccsét, Brendan Dassey-t kéri meg, hogy segítsen neki megölni a nőt, aztán elégetni a holttestét? Ennél hülyébben aligha lehet kitervelni egy gyilkosságot. Természetesen van olyan, hogy a tettes erős felindulásból öl, aztán pánikba esve kapkod, egyik nyomot a másik után hagyva irracionálisan cselekszik.

De a vád pont azt hangsúlyozta: Avery hidegvérű gyilkos, aki tudatosan, előre kitervelten cselekedett, direkt odacsalta áldozatát. Kétségtelen, hogy mivel évekig volt szenvedő alanya egy büntetőeljárásnak, illetve látta a rendőri jelentéseket a saját perirataiban, egy átlagembernél sokkal jobban tudta, hogy zajlik egy nyomozás. Emellett Teresa Halbach eltűnése után, de még a letartóztatása előtt nyilatkozott az ügyről, és teljesen nyugodtnak tűnt. Ami két dologra is utalhat: tényleg ártatlan – vagy hidegvérű, szinte már profi gyilkos.

Csakhogy az, ami az áldozat autójával, illetve a holttesttel történt, nem egy hidegvérű profira vall. A telepen volt autóbontó berendezés – a kocsit el lehetett volna tüntetni, felismerhetetlenné összesajtolni. A feltételezett gyilkos meg csak úgy otthagyja, a feltűnő helyen lévő vérnyomokkal együtt, holott napok álltak rendelkezésére azok eltüntetésére? Avery fogyatékkal élő unokaöccsét egy kihallgatáson, ami a jogsértő nyomásgyakorlás iskolapéldája, rávették, hogy valljon a nagybátyja ellen. A fiú nagyjából egy kisgyermek értelmi szintjén állt, kihallgatásának videófelvétele alapján egyértelmű: nemigen volt tisztában azzal, mi a következménye annak, ha egy ilyen tettet magára vállal. A két nyomozó pszichés nyomásgyakorlással szedte ki a megfelelési kényszer alatti infantilis konfabulációnak tekinthető beismerést. Se a fiatalkorú Dassey anyja, se ügyvéd nem volt jelen a vallomásnál, amit a fiú utólag visszavont. Olyan apróságokról már nem is beszélek, hogy Brendant azzal ítélték el, hogy előre megfontoltan követte el a gyilkosságot. De ez a formális logika alapján nem lett volna lehetséges, hisz mikor odaért e helyszínre, a bűntény már folyamatban volt, és ő csak akkor csöppent bele. Illetve: hogyan is tudott volna egy mentálisan fogyatékkal élő kamasz bármit is megfontolni ilyen helyzetben?

Dassey vallomása után hirtelen megtalálták a gyilkos golyót, ami állítólag végzett Halbachhal. Négy hónappal korábban, az eredeti házkutatásnál még semmi ilyet nem találtak. Ez a motívum ismétlődik az ügyben: odamennek, nem találnak semmit, aztán visszamennek, s valahogy mégis előkerül a korábban nem talált bizonyíték. A nőt a vád szerint Avery hálószobájában megerőszakolták, leszúrták, a torkát elvágták, aztán a garázsban lelőtték – ezekben a helyiségekben mégsem találtak vérnyomokat. Az áldozat lövedéken talált DNS-mintája pedig beszennyeződött, aztán a vizsgálat során megsemmisült, tehát a védelem szakértője nem tudta újravizsgálni. A nemi erőszak vádját ejtették is, mert semmilyen konkrét fizikai bizonyíték nem volt rá, hogy megtörtént. De ha nem az volt az indíték, akkor ugyan mi?

Avery közel állt hozzá, hogy gazdag emberré váljon, a perben dollármilliókat nyerjen a megyétől. Ettől pont az újabb vád miatt esett el – mivel letartóztatták, sürgősen pénz kellett neki ügyvédre, így bíróságon kívül megegyezett az ellenérdekelt féllel 450 ezer dollárban –, lemondva arról, hogy kimondják a felelősséget a korábbi hamis vádért. Wisconsin kormányzója és az állam más politikusai a bűntény előtti hónapokban gyakran fotózkodtak Steven Avery-vel, ugyanis az ügyének hatására a helyi törvényhozás egy olyan jogszabályt fogadott el, amely megakadályozná, hogy elégtelen, kétes bizonyítékok alapján ítéljenek el valakit. Avery egyfajta helyi és országos celebbé, az ártatlanság mártírjává vált. Miért követne el valaki ilyen helyzetben gyilkosságot, mikor tudja: az általa perelt bosszúszomjas, sértett rendőrök csak az alkalomra várnak, s ő lesz az első gyanúsított? De ha nem Avery a gyilkos, akkor mi történhetett?

Ki a magyar Brendan Dassey?

A legkézenfekvőbb válasz erre, hogy az Avery-vel érdekellentétben lévő rendőrök hamis bizonyítékokat rejtettek el a helyszínen. Mivel a vádlottal perben, haragban lévő hatósági személyek bizonyítottan jártak ott, ez nem zárható ki. A büntetőjog legnehezebben feltárható, ugyanakkor leglátensebb területe az úgynevezett provokáló jogsértés. Amikor a rendőr „olyan bizonyítékot kohol, amelynek eredményeként súlyosabb megítélés alá esik a cselekmény”. Vagy ennek a fordított logikájú változata, amikor nem a gyanúsított kárára odateszik, hanem az ő javára eltüntetik vagy megsemmisítik a terhelő bizonyítékot. Oknyomozó újságíróként mind az egészségügy, mind a rendőrség területén próbáltam kideríteni, hány olyan eset történhetett, amikor egy kórházi halálesetet eltussoltak vagy egy bűnügy gyanúsítottját szándékosan felültették, rászedték. „Csőbe húztak!” – ez a mondat gyakran hangzik el nemcsak politikai vagy bűnügyi témájú krimithrillerekben, de akár valós perekben is.

A gyanú árnyékát a jogállam úgy tudja preventív jelleggel eloszlatni, ha szigorú összeférhetetlenségi és feddhetetlenségi szabályokat alkot. Újságíróként személyesen tapasztaltam olyan ügyekben, ahol felmerült politikai vagy társadalmi szervezetek vezetőinek érintettsége, hogy azonnal átrakták az ügyet a szomszédos megyébe, vagy országos szervhez. Pont azért, hogy ne merülhessen fel, hogy az önkormányzattal, a helyi elittel jó viszonyt ápoló rendőrkapitány esetleg valakiknek javára (vagy mások rovására) jár el az ügyben. Így még nehezebben felfogható, hogy a hazánknál jóval komolyabb jogállami tradíciókkal rendelkező USA-ban miként fordulhatott elő, hogy ezek a rendőrök konkrét nyomozati cselekményekben vettek részt.

Az alapügy tárgyalásai a 2000-es évek második és a 2010-es évek első felében zajlottak. Vagyis még évekkel a MeToo és a Black Lives Matter előtt. Ez nem faji ügy, ahogy klasszikus szexuális erőszaknak sem mondható, ahol hatalmi pozícióban lévő férfi követ el zaklatást nála alacsonyabb státuszban lévő nő sérelmére. Ezt a wisconsini megyét jórészt fehérek lakják, a helyszíni felvételeken nem is nagyon láttam színes bőrű embert. Mind az áldozat, mind a gyanúsított a többségi rasszhoz sorolható. De a különbség nem is lehetne nagyobb közöttük.

Miként a korábbi ügyben, ahol Avery-t ártatlanul vádolták, úgy a Halbach-gyilkosság esetében is jómódú, iskolázott, középosztálybeli nő az áldozat. A feltételezett tettes pedig a település, illetve a közösség peremén élő, alacsony státuszú, családjával együtt autóbontással foglalkozó férfi. Ha nem is derül ki, hogy ki volt a tettes vagy mi történt valójában, arról biztosan szélesvásznú panorámaröntgent kapunk a Gyilkosfaragásban, micsoda osztálykülönbségek vannak a Föld egyik leggazdagabb országában. Sokat hallunk faji és nemi sztereotípiákon alapuló előítéletekről.

Ugyanakkor szintén nyomasztó látni, hogy még egy rasszon belül is mekkora szakadékok lehetnek. Avery-nek is csak azért lettek jó ügyvédjei, mert az előző bebörtönzése miatt egyezség révén pénzhez jutott. Vagyis ebben az ügyben is csak azért tudta ezt biztosítani a maga számára, mivel korábban téves ítélet miatt ült tizennyolc évet. Nem utolsósorban azért néztem újra a sorozatot, mert tavaly foglalkoztam olyan üggyel, amelynek szintén életfogytiglanra ítélt vádlottja több ponton emlékeztetett a Halbach-gyilkosság társtetteseként kétes bizonyítás alapján fegyházba küldött Brendan Dasseyre.

Hogy ki ő? A következő részből kiderül.