A szakmám miatt az átlagembernél valószínűleg jóval többet foglalkoztam az öngyilkosságokkal – köztük ismert emberek önkezű halálával is. (Kutakodásom eredményét lásd alább.) De nem tudnám megmondani, hogy Szabó Zsolt alezredes miért lett öngyilkos. Másoknak nincsenek ilyen tudásbeli korlátaik. Pontosan tudják, milyen okból dobta el magától az életet, illetve azt is, mely ok zárható ki. S ezt nem akarják magukban tartani: bekommentelik, ahová csak lehet. Illyés Gyula versének egyik sora parafrázissá alakulva adja eme írás címét, jellemezni próbálván a korszellemet. Melyben a zsarnokság immár a közvélemény zsarnoksága, a terror a szekértáborok véleményterrorja, a posztmodern, virtuális gyilkos mező pedig a kommentmező. Mely az olyan embert, akit a hivatása is eltiltott a politikától, haló porában tárgyiasítva, lealacsonyítva – „porod is neki szolgál” – a legvulgárisabb aktuálpolitika rabszolgájává teszi.
„A halál neme gyökeresen megváltoztathat egy életrajzot. Közönséges emberi cselekedetek újszerű, nagy, sőt rendkívül nagy értékre tehetnek szert, attól függően, hogy milyen módon mond búcsút az ember a világnak. És megfordítva: egy szerencsétlen és értelmetlen halál, amely elkeseredettségből vagy az agy elborulásából következett be, sötét árnyat vethet a legközönségesebb életrajzra is. És ami a legfontosabb: sötét árnyat vethet mindenre, ami körülvette az embert, mindenre, ami eddig a pillanatig világosnak és rendben levőnek látszott.”
(Alekszandar Karaszimeonov: Kettős játék)
A bolgár krimiszerző fentebbi (általam már egy 2014-es konferencián is citált) szavai jutottak eszembe a hódmezővásárhelyi rendőrkapitány öngyilkossága után. Mert valóban: gyakran a halál oka és módja dönti el, az emberek miként vélekednek az elhunytról, továbbá a vele pozitív és/vagy negatív kölcsönhatásban lévőkről. De az ügyben megszólalók jelentős részét nem az motiválta, mint az idézett regény nyomozóját, tehát hogy kiderítsék, az illető miért halt meg. Erre nincs is szükségük – hiszen már tudják. Csodálatra méltó, szinte már természetfeletti adottságokkal rendelkezik egy bizonyos típusú kommentelő. Ahogy értesül a tragikus eseményről, máris tisztában van azzal, mi és hogyan történt. Ezek az emberek nem hazudnak: ők valóban elhiszik (legalábbis képesek elhitetni magukkal), hogy tudják az egész sztorit. Ami teljesen logikus. Ha valaki birtokában van az egyetlen kizárólagos, nagybetűs Igazságnak, melyet nem holmi empirikus tapasztalat, hanem annál sokkal magasabb rendű világnézet diktál, az kristálytisztán látja: nincsenek véletlenek, ahogy a fejében lévő mintától eltérő dolgok sem léteznek.
A világon mindent ez az igazság mozgat. Vagyis például egy több tízezer kilométerre zajló választás sem azért érdekes, hogy miként hat ez különböző bonyolult folyamatok által ténylegesen a világra. Mindezek nem számítanak, egyetlen kérdés a fontos: az eredmény hatására Orbán megy vagy marad? Ez a tömegpszichózis groteszk helyzetekhez vezethet. Amit most leírok, ugyanúgy alternatív múltkép és hipotetikus jövővízió, mint a korábbi cikkem. Képzeljük el, hogy az életének önkezével véget vető Szabó Zsolt alezredesről olyan felvételek kerülnének elő, hogy vesztegetést fogad el vagy másfajta kompromittáló helyzetbe kerül, illetve a lehallgatás fényt derítene arra, hogy öngyilkossága előtt teljesen összetörve arról beszélt: lebukott, és nem tudja elviselni ezt a szégyent. Ebben az esetben szürreális módon az ellenzék tagadná a kormány által kinevezett rendőri vezető korrupt voltát. Hisz ez ellentmondana a prekoncepciónak, hogy itt egy becsületes embert sározott be a NER-propaganda. A kapitányt kinevező kormány – ugyancsak paradox módon – viszont pont abban lenne érdekelt, hogy az általa pozícióba helyezett ember bizonyuljon csak korruptnak, hiszen akkor nem az őt lejárató cikk okozta a halálát.
A Széchenyi-merénylettől a Bajnai nyakába varrt öngyilkosokig
Nézzünk meg egy másik hipotetikus szituációt, melyben olyan felvétel kerül elő, ahol az elhunyt halála előtt arról beszél, őt ez a cikk teljesen a padlóra küldte, így élni sem akar, így a halálba menekül. A kormánypárti nyilvánosságban már aznap komoly hangszakértői elemzések jelennének meg, hogy a felvételt brüsszeli pénzből az ukrán titkosszolgálat hamisította. Turbóellenzéki körökben viszont hallás után is simán tudnák: a felvétel valódi és Lázár János bűnösségét igazolja.
Magam nevetségesnek (illetve bizonyítékok hiányában kegyeletsértőnek is) tartom a süketek párbeszédeként folyó artikulálatlan ordibálást, miszerint biztosan a cikk okozta, vagy eme írás semmiképp nem okozhatta a kapitány öngyilkosságát. Ebben a fázisban hogyan is lehetne bármit kizárni? Annak idején a romák elleni gyilkosságsorozattal kapcsolatban írtam le: a nyomozás során nem lehetünk tapintatosak. A rendőr sem szabad, hogy tekintettel legyen a többségi közvélekedésre, a kisebbségi érzékenységre, bármilyen egyéni óhajra, csoportérdekre, belpolitikai hatásra, képzelt vagy tényleges fóbiára, az agyszülemény-gyártók lelkivilágára. Ugyanez a helyzet a konkrét öngyilkosságnál, ahol könnyen lehet, hogy részben mindkét verzió igaz, de az is, hogy egyik sem. Vagy hogy az igazság még ennél is árnyaltabb. Például, hogy az elhunytat valamilyen egyéb (akár magánéleti) krízis lökte depresszióba, ugyanakkor mégis a cikk volt az utolsó csepp a pohárban.
Ha a múltat nézzük, egyik oldalnak sem lehet tiszta a lelkiismerete. A Fidesz holdudvara bőven megágyazott annak, hogy egy tragikus öngyilkosság mögött valami sötét, gonosz cselekedetet lássanak az emberek. Ilyen volt, amikor Bajnai Gordon korábbi miniszterelnököt tették felelőssé libatenyésztők öngyilkosságáért. Vagy amikor a legnagyobb történelmi személyiségeink egyikének bizonyított öngyilkosságából kreáltak merényletet. Ez a teória jelenik meg a Hídember című, 2002-ben bemutatott életrajzi filmben is. Minden történelmi tény, adat azt bizonyítja, hogy Széchenyi István öngyilkos lett. De a hírek szerint a főszereplő, Eperjes Károly nyomására az öngyilkosságot kihagyták a filmből, helyette a cselekmény azt sugallja, hogy Széchenyi gyilkosság áldozata lett. A sajtó legalábbis „annak idején azt szellőztette meg, hogy a főszereplőt alakító Eperjes Károly kifejezett kérésére sugallja azt a rendezés, mintha gyilkosság történt volna”. Az eljárás miatt a történész nem volt hajlandó a nevét adni a filmhez. A filmben szakértőként egy ideig közreműködő Kosáry Domokos professzor nyilvánosan tiltakozott, mondván: „nem járul hozzá, hogy a nevét szerepeltessék a film stáblistáján.”
A hazug demokrata esete az igazmondó diktatúrával
Az ellenzék pedig azt szajkózza, diktatúra van és/vagy Orbán bármire képes, s ilyen rendszerben nincsenek véletlen balesetek, öngyilkosságok, hanem a titkosszolgálatok cselvetése áll a halálesetek mögött. Egyrészt nincs diktatúra, de ha az lenne, akkor sem volna igaz az állítás. A fentebb már említett 2014-es – balesetben, öngyilkosságban elhunyt pártkáderek, rendőri vezetők rejtélyesnek tűnő haláleseteiről szóló – konferencia-előadásomban is említettem, hogy a kommunista összeesküvés-elméletnek (amely mindenütt az ellenség kezét látja) lényegében az antikommunista tükörverziója az, amely minden, a diktatúra évtizedeiben bekövetkezett, gyanúsnak látszó halálesetben kommunista titkosszolgálati gyilkosságot lát. Holott a magyarázat sokszor hétköznapibb és unalmasabb: a politika stresszes műfaj, főleg egy diktatúrában, ahol káder kádernek farkasa. Tipikus példája ennek a Veszprém megyei első titkár, Bakos István 1965. május 19-én történt öngyilkossága. A haláleset vizsgálatával a szintén veszprémi Pap János korábbi belügyminisztert, akkori miniszterelnök-helyettest (Bakos elődjét, illetve későbbi utódát) bízták meg, ő készített jelentést a Politikai Bizottságnak.
„Tényleg öngyilkos lett, és az volt az oka, hogy egy kicsit sok volt neki a feladat, bánatában egész nap ivott, és este nem tudta, hogy mit csinál. Többször lent jártam a megyében, akkor itt eléggé kaotikus állapot alakult ki, érzelmileg sokan kötődtek Bakos Istvánhoz, és nem értették a dolgot” – emlékezett vissza később Pap János, aki egyébként a rendszerváltás után szintén öngyilkosságot követett el. Nyilván egy totális diktatúra politikusára joggal lehet mondani, hogy a szavahihetősége kétséges. Gyanú nyilván felvetődhetett Bakos esetén, akiről az egyik életrajzi szócikk is azt mondja, „tragikus és máig tisztázatlan körülmények között hunyt el.”
Ám a gyanú nem bizonyíték. S abból, hogy valaki sokszor, illetve rendszeresen hazudik, még nem következik, hogy mindig hazudik. Mi több: ha a Pravda legtöbbször hazudott, abból törvényszerűen következik, hogy a Szabad Európa csak igazat mondhat? Ahol valóban a demokraták állnak szemben egy diktatúrával, ott sem biztos, hogy feltétlenül csak az előbbiek mondhatnak igazat. A rendszerváltás előtt is volt jó pár rendőrt vagy rendőrséget (is) érintő furcsa haláleset.
Kezdve Ratulovszky János budapesti rendőrfőkapitány feleségének 1951-es halálától, ahol felmerült a rendőri vezetőt érintő lehetséges magánéleti szál. „Egy napon elterjedt a hír, hogy a felesége öngyilkosságot követett el, leugrott az emeletről. A helyszíni bizottság emberei, kiegészülve az orvossal, nem egészen ezt állapították meg” – említi memoárjában Mág Bertalan, aki 1948 és 1952 között nyomozástant tanított a Böszörményi úti Rendőrtiszti Iskolán, előtte pedig a Budapesti Rendőr-főkapitányság első detektív-csoportvezetője volt. Ezután Ratulovszkyt „azonnali hatállyal felmentették állásából, és a pártból is kizárták. Felesége halálának gyanús körülményei, vele szemben, továbbra is fennmaradtak” – írja Mág.
De említhetjük Tömpe András egykori rendőr vezérőrnagy, az Államrendőrség Vidéki Főkapitányságának 1945 utáni irányítója, későbbi szovjet hírszerző és magyar diplomata öngyilkosságát is. A spanyol polgárháborúban is részt vett hajdani illegális kommunista, miután 1968-ban a Központi Bizottsághoz írt levélben tiltakozott Csehszlovákia megszállása ellen, lemondott nagyköveti pozíciójáról. Hasonlóan a hódmezővásárhelyi kapitányhoz, nála is felvetődött, hogy belekergették a halálba. Én úgy gondolom, a rendszer valószínűleg nem akarta megöletni vagy öngyilkosságba hajszolni. De megleckéztetni talán igen.
Demonstratív lemondása után a korábbi pozícióihoz viszonyítva jelentéktelen beosztást kapott, elfogyott körülötte a levegő, fegyelmi vizsgálat indult ellene. Tömpe pedig, mint önérzetes személyiség, így reagált a megaláztatásra. Ráadásul az illegalitás, a konspiráció légkörében szocializálódott, ahol nincsenek véletlenek, az események mögött mindig áll valaki. „Ekkor telt be Tömpe Andrásnál a pohár: úgy ítélte meg, hogy a „nevenincs Jánosok” csak megbízottak, valakik célpontnak tekintik. A tapasztalt hírszerző pontosan tudta, hogy a láthatatlan háló szálai messzire nyúlnak, s elfogytak saját energiatartalékai; az alagút végén vélelmezett fényforrások kialudtak. Az önmaga ellen fordított fegyveren meghúzta a ravaszt.” (Huszár Tibor: Kádár – A hatalom évei. 1956–1989. Budapest, Corvina, 2006. 206. o.) De a rendszerváltás után is történtek olyan rendőrhalálok, amelyekről az illetékesek még manapság sem engednek kérdezni.
Segítsd a földbe állt az ellenzéket – Csinálj konteót magad ellen!
A szervezett bűnözéssel összefüggő diósdi kettős gyilkosság ügyében elítélt Czibere Attila azt írta a könyvében: „Minden szervezett bűnözői csoportban megbújik olyan rendőr, aki illegális ténykedésekkel egészíti ki a keresetét. Sőt egyre többen vannak, és egyre gátlástalanabbak. A rendőrbűnözés végigfut a szervezet egészén, a talpas közlekedési egyenruhástól [...] egészen a hierarchia csúcsáig, a vezérkart is érintően, ahol a nagy formátumú gazdasági bűncselekmények játszódnak. Az már szinte magyar szokássá válik, hogy míg a kisrendőrök, ha megbuknak, katonai bíróság előtt felelnek, a nagyok érinthetetlenek maradnak. Elvétve akad, aki megcsömörlik a korrupció mocskától, kitálal, szivárogtat. Őket kirúgják a testületből, lejáratják, hiteltelenítik, nem egy esetben rejtélyes »öngyilkosságba« menekülnek.” Ezekről a mondatairól kérdeztem volna a vele készített interjúban, de megtiltották. Ami tipikus esete annak, mikor a hatalom a cenzúrával maga gerjeszti az ellene irányuló konteókat.
Czibere nyilvánvalóan Kuzma Mihály öngyilkosságára célzott. Az ő halála kapcsán nagyon is felvethetőek politikai relevanciájú kérdőjelek. Kuzma, a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság szervezett bűnözés elleni osztályának vezetője 1998. február 27-én a rendőrség egyik irodájában főbe lőtte magát. A szintén alezredesi rangú tiszt a búcsúlevelében „személyének szándékos lejáratásáról írt.” A dolog viszont ott nagyságrendekkel súlyosabb lehetett, mint a hódmezővásárhelyi ügy. Konkrétan az derült ki, hogy „a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság egyes munkatársai Kuzma ellen elkövetett bűncselekményekkel gyanúsíthatók.” Például egy, Kuzmával szemben autóbaleset miatt indult eljárásban a bíróság nem jogerősen felmentette, csakhogy a másodfokú eljárás során a megyei főkapitányságon „megváltoztatták az adatokat, s így másfajta tényállás körvonalazódott.” Emellett alig több mint két héttel az öngyilkosság előtt Kuzma Mihály lakásánál „kommandós akciót hajtottak végre kollégái, akik benzincsempészeket véltek felfedezni az alezredes fiában és lánya udvarlójában. A benzineskannákról, amelyeket mellettük láttak, kiderült, hogy MOL-kútnál vásárolt benzint tartalmaznak. Ennek ellenére egy harmincfős rendőri különítményt irányítottak a helyszínre.”
Ezek (a későbbi vizsgálat által szabálytalannak ítélt) akciók azért komolyan felvetik egy testületen belüli, Kuzmával szembeni ellehetetlenítési kísérlet gyanúját. Hasonló (de szerencsére öngyilkosságba nem torkolló) folyamat mehetett végbe a Békés megyétől nem messze lévő Kiskunhalas rendőrkapitányának leváltásánál. Kastyják Jánost (hódmezővásárhelyi kollégájának esetét idéző módon) szintén a Fidesz, illetve egy a kormánypárt holdudvarában lévő vállalkozó részéről ért támadás. Sepsi László, aki a Fidesz kampányát támogatta, „azt híresztelte, hogy az év végéig összeköttetései révén kirúgatja a kiskunhalasi rendőrkapitányt, dr. Kastyják Jánost, az ő személyes ellenségét, akihez rajta kívül minden érintett, főként az összes érdekelt polgármester ragaszkodott, és akit a bűnelkövetőkön és az említett nagyvállalkozón kívül mindenki meglehetősen kedvelt.” 1998 decemberében „a rendőrkapitányt tényleg eltávolították.” (Révész Sándor: A múlt köde 1998–2002. Negyvennyolc hónap a közelmúltból. Budapest, Népszabadság Könyvek, 2006. 79. o.)
Kastyják még a rendszerváltás előtt „betöréses lopásért nyomozott Sepsi László ellen, ami ez utóbbinak több mint két évébe került – rács mögött.” Kapitányként pedig „többször tett jelentést feletteseinél, hogy Sepsi »nem tiszta«. Érdekes, hogy ennek ellenére a 96-os – Pintér Sándor kapitánysága alatti – rendőrbált a vállalkozó finanszírozta.” Illetve „a helyi Kisgazdapártot, valamint a helyi és országos Fideszt is támogatta, utóbbit mintegy negyvenmillió forinttal” – szóltak a korabeli hírek. Melyekből az derül ki: Sepsi „rendszeresen fennhangon dicsekedett összeköttetéseivel, ezenkívül büszkén mutogatta parlamenti belépőjét, sőt – azt mondják – még kormánytanácsadói igazolványát is.” Kastyják 1998 októberében jelentette, hogy „a kétes hírű kereskedő a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez fűződő szoros kapcsolataival és ezek révén szerzett befolyásával dicsekszik. A levelet a Világgazdaság valahonnan megszerezte, és leközölte.” Ezután függesztették fel beosztásából a rendőrkapitányt, s indítottak ellene fegyelmi vizsgálatot, „mely fél évvel később Kastyják végleges kirúgásával zárult.”
Szerepcserés támadás: az MSZP későbbi leleplezője Pintér Sándor majdani üzlettársa ellen
Emiatt egy helyi politikus „közleményben adott hangot megdöbbenésének: ahelyett, hogy a fehérgalléros bűnözés és a politika között kialakuló kapcsolatokat vizsgálnák, azt rúgják ki, aki felhívja erre a figyelmet.” A dolgot az teszi pikánssá, hogy a rendőrkapitányt ki rúgta ki, illetve ki próbálta megvédeni. A Kastyjákot leváltó megyei főkapitány ekkor Gergényi Péter volt, a védelmére kelő honatya pedig Zuschlag János. Pintér Sándor országos főkapitánysága idején a Bács-Kiskun megyei rendőrség élére helyezett Gergényit ekkor még nemigen támadta a Fidesz – az MSZP annál inkább. Zuschlag a börtönből történt szabadulása után kiadott memoárjában ekképp idézi fel egy Gergényivel 1999-ben, a Kastyják-ügy után folytatott telefonos szóváltását. „Zuschlag, szeretném, ha bejönne hozzám holnap. Persze nem akarom zavarni futás közben abban a szép tizenötödik kerületi konditeremben” – mondta Gergényi. „Jól van. Igyekszem” – felelte a képviselő. „Én nem azt kértem, hogy igyekezzen, hanem, hogy fáradjon be” – válaszolta erre a megyei főkapitány. „Közben bennem megállt az ütő” – írja Zuschlag. „Honnan tudja, hogy konditeremben vagyok és futok?” – kérdezte Gergényit, aki csak ennyit mondott: „Okos fiú – felelte, majd bontotta a vonalat. Rádöbbentem, hogy megfigyelnek. Hogy tudják, mit csinálok, kivel beszélek, és hogy hol vagyok. És hogy mindez nem játék.” (Szalai Vivien: Zuschlag János: Pártházból börtönbe – „50 milliót kaptam reklámszatyorban”. Napi Gazdaság Kiadó, Budapest, 2014. 77-78.o.)
Tekintve az MSZP-politikussal való konfliktusát, illetve, hogy a Fővárosi Munkaügyi Bíróság 2000 áprilisában „jogerősen megállapította, hogy Gergényi Péter jogtalanul távolította el Kastyják Jánost a kiskunhalasi rendőrkapitányság éléről”, azt gondolhatnánk, hogy a szocialisták 2002-es győzelme után a Fidesz-kabinet (és annak belügyminisztere, Pintér Sándor) által megvédett Gergényit leváltják a megyei rendőrség éléről. Le is váltották. Azért, hogy a Medgyessy-kormány alatt, 2003. július 1-jétől a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) vezetőjévé nevezzék ki, sőt: 2004-ben az is felmerült, hogy „Gergényi Péter tölti majd be a távozó Salgó László helyét az országos főkapitányi székben.” 2006. november 17-én pedig a Fővárosi Közgyűlés „Budapest rendőrfőkapitányaként a főváros közbiztonságának megszilárdítása érdekében végzett intenzív és innovatív munkájáért”, Budapestért díjat és Budapest Közbiztonságáért Emlékérmet adományozott neki. Vagyis akik korábban kritizálták Gergényit, védeni kezdték, a korábbi pártfogói meg a 2006-os őszi zavargásokon történt rendőri fellépés miatt támadták. Ami Orbán korábbi és későbbi belügyminiszterét, Pintér Sándort nem akadályozta abban, hogy 2007. január 22-én közös céget alapítson Gergényivel.
Miért érdekes ez? Hát csak azért, mert látható, hogy egy rendőri vezető megítélése az aktuális belpolitikai és üzleti érdekek jegyében rugalmasan változik. De mi köze ennek a valósághoz? Szerintem nem sok, mert az ennél jóval bonyolultabb. Attól, hogy Zuschlagot 2011-ben egy fehérgalléros ügyben hat év börtönre ítélték, még 1998-ban lehetett igaza, amikor korrupciót vélelmezve bírálta Kastyják János leváltását. S ugyanígy: attól, hogy Gergényit mind Kastyják elmozdítása, mind a 2006 őszi rendőri intézkedések ügyében elítélte a bíróság, még lehetett jó zsaru, aki fellépett a testületen belüli korrupció ellen. Legalábbis én folytattam háttérbeszélgetést olyan, a rendőrség belső ügyeire rálátó forrással, aki úgy látta: Gergényi volt az, akitől legjobban féltek a kenőpénzt elfogadó rendőrök. Megjegyzem, Pintér Sándorról is hallottam ugyanilyen pozitív véleményt. El is hiszem. Miért ne hinném el? Az, hogy őt bizonyos döntései miatt (mondjuk, hogy ismétlődően nem válaszol egy, az olajügyek és a szervezett bűnözés közötti esetleges korrupciós ügyekkel összefüggő kérdésemre) újságíróként bírálom, számomra nem jelenti, hogy más vonatkozásban ne lehetnének becsületes, korrekt, helyes döntései.
A politika viszont manapság egyre inkább a Jó és a Rossz harcaként mutatja be a közéletben szembenállók viszonyát. És minden civil (vagy épp egyenruhás) szereplő valamelyik oldal áldozata vagy cinkosa. De a világ ennél bonyolultabb. Nyilván létezik jó (jobb) meg rossz (rosszabb.) Csakhogy ennek határa gyakran nem a pártok között, hanem azokon (vagy akár egy konkrét politikai vagy szakmai vezetőn) belül húzódik. Legtalálóbban ezt Robert Louis Stevenson definiálta: „Minden emberi lény, bármi a látszat: eggyé-kavarodott Jó és Gonosz.” Mindenkinek – a legrosszabb és a legjobb embernek is – vannak (lehetnek) olyan életszakaszai, amikor inkább javítja, s olyanok is, amikor inkább rontja a saját, illetve mások, az ország, a világ helyzetét. Természetesen az egyik nem igazolja, menti vagy teszi semmissé a másikat. De azt is látni kell: gyakran az alapján ítéljük ugyanazon szereplőt jónak vagy rossznak, úgy véleményezünk egy eseményt jóhiszeműen vagy gyanakodva, hogy a világnézeti koordináta-rendszerünkben éppen hol helyezkednek el. Most például sokan ugyanúgy kiállnak posztumusz a hódmezővásárhelyi kapitány mellett, ahogy 1998-ban Zuschlag a kiskunhalasi rendőrséget irányító Kastyják János érdekében. Akkor Zuschlag az MSZP ifjú titánja volt, de amikor 2007-ben letartóztatták, pártja elhatárolódott tőle, 2014-ben pedig, amikor megírta az emlékiratait, a korábbi tagtársai a Fidesz ügynökének szegődött árulónak tartották, aki átállt a kormánypárthoz.
A lerabszolgázott fideszes miért imádja Zuschlag könyvét?
Nem tudom, hányan olvasták ténylegesen ezt a művet, melynek bizonyos részeiben ugyanannyira (sőt, még jobban) támadja Zuschlag a Fideszt, mint az MSZP-t. „A politika nagy bűne, hogy soha nem akar őszintén beszélni. Sem Gyurcsány, és Orbán sem, aki a legjobb kádári hagyományokat folytatja a hazudozás terén. Deutsch Tamásig bezárólag.” (I. m. 92. o.) Vagy amikor ezt írja: „Az MSZP, amikor Gyurcsány lett a miniszterelnök, egy nagyon erős önvédelmi reflexiókkal rendelkező közösség volt. A Fideszben abszolút nincs meg ez a belső kultúra, ott rabszolgák vannak. Ott senki nem mer ellentmondani a főnökségnek, ott a dolgok rendkívül egyszerűen működnek. Ott megmondja Orbán Viktor, hogy ez lesz, és az lesz. Az MSZP-ben Gyurcsány Ferenc hatalmának csúcspontján sem tudta elintézni, hogy az ő emberéből legyen a párt elnökhelyettese. A csúcsán, gondoljanak bele!” (I. m. 95. o.)
Itt is az következett be, mint jó eséllyel a rendőrkapitány öngyilkosságánál. Mikor ezt a könyvet bedobták a nyilvánosságba, különböző okokból, de se a Fidesznek, se az akkor még a legnagyobb ellenzéki pártnak számító MSZP-nek (illetve a DK-nak) sem állt érdekében, hogy észrevegye a fenti részeket. Mert a fideszesek csak Gyurcsány és a szocik leleplezőjét, utóbbiak pedig a NER-zsoldban kampányoló árulót akarták látni benne. Most pedig az a helyzet, hogy a két oldal annyira csak a saját mániáit, ellenségképét szuggerálja bele a rendőrkapitányi tragédiába, hogy egyik sem vesz észre valamit, ami talán ott van, s esetleg választ adna. Egyrészt mert nem akarja, másrészt ennek a típusnak a fejébe gyárilag beszereltek egy olyan szűrőt, amely minden, a Szent Ügynek ellenmondó tényt képes blokkolni. Így aztán, ha azt sem akarják látni, ami a szemük előtt van, miért tárnák fel azt, ami nem szolgálja a választási sikerüket – egyszerűen csak igaz?
Borítókép: Szabó Zsolt hódmezővásárhelyi rendőrkapitány / forrás: Facebook
Bejelentkezés