Új sorozatunkban hetente jelentkezünk egy-egy olyan aktuális témával, ami sokakat mozgat meg, háborít fel vagy gondolkodtat el. Az ÖT.hu szerzői mellett megismerhetjük más közéleti személyiségek véleményét is.
Ezen a héten Lázár János elhíresült kijelentése adta a kiindulópontot: „…ha migránsok nincsenek, és valakinek takarítani kell az InterCityn a mosdót – mert oda egyébként a magyar választópolgárok nem olyan nagy lendülettel jelentkeznek, hogy másnak a szaros mosdóját takarítsák –, akkor föl kell tárni a belső tartalékokat. És a belső tartalék a magyarországi cigányságot jelenti”
A Balatonalmádiban elhangzott mondatok, illetve a legkülönfélébb irányokból érkező reakciók kapcsán megszólal Horváth Kristóf, alias „Színész Bob” slammer, színész, valamint az ÖT.hu két szerzője, dr. Ratius és Tóth Csaba Tibor.
Horváth Kristóf – „Színész Bob”: A rasszizmus pártsemleges
Egyszer metrókocsiban akartam slammelni, de Simon Marci lebeszélt róla. Azt mondta, nem hagyok választást az embereknek, muszáj hallgatniuk. Igazat adtam neki, nem csináltam.
Én most nem jobb és bal, hanem cigányok/gádzsók felosztásban látom az országot. Persze, a cigányok is lehetnek rasszisták, de a rendszerszintű kirekesztésben akkor sem vehetnek részt. Lázár tökön lőné magát, de a Kutyapárt, mint egy képzett testőr, saját testével fogja fel a lövést, közben elmagyarázzák, hogy nem értem a művészetet, de még a mondat végére se érnek csórók, már jön a Tisza is, mint egy temus Kevin Costner.
Most akkor felvilágosítják a cigókat. Szerintem fordítva kellene történnie. Mi ugyanis tudjuk, hogy a rasszizmus olyan, mint a jó hírműsor: pártsemleges. Aki azt gondolja, hogy a Fidesz távozásával a rasszizmus is távozik, az nekem rasszistagyanús.
Hogy tehát azt a munkát, amit a Fidesz az elmúlt évtizedekben beletett abba, hogy kiépítse a hálózatát, a személyes ismertségen, érdekviszonyokon alapuló függőségi rendszert, a milliárdos propagandagépezetet, azt egy hangszórós kocsi most majd megcountereli? Ez kicsit olyan, mint a Vitya kerítése, amin nem tudnak átmászni a terroristák.
Igaz, hogy a Fidesz krumpliért meg ötezresért veszi a szavazatokat, de azért beletették a melót, hogy ez így lehessen. Most a jóságos felszabadítók az elnyomók szavait bömböltetve fogják felnyitni a nép szemét. És ehhez nincs szükség időre, pénzre, elköteleződésre, ígéretekre, számonkérhetőségre. Autót kell csak bérelni, meg van némi benzinköltség, és sitty-sutty, megszűnik a terrorveszély. Nem fölé-, hanem alálicitálnak a cigány szavazatokért.
Te, ha nekem választanom kellene, hogy krumplit kérek-e, vagy azt, hogy a gyerekeim hangszórókból hallgassák azt, amit ennek az országnak minden egyenese és görbéje sugároz amúgy is, lehet, hogy én inkább a krumplit választanám.
Megértem én, végre eljött az idő, hogy elégtételt vegyetek a cigányokon, amiért négyévente krumplit esznek.
A széljobberek meg döbbent csendben pislognak, hogy maradtak ki a vurstliból? Először wc-kefékkel dekoráljátok ki a cigányság maréknyi emlékhelyeinek egyikét (pedig a szobrok fehérek), aztán meg hangszórókon elviszitek a pszichopata ámokfutó hangját a pszichopata ámokfutó áldozatainak. Hogy esetleg ez megalázó, hogy esetleg ez erőszak, hogy esetleg ez muníciót szolgáltat annak, akinek van mit csőre töltenie? Mostanában olyan divatos kifejezés: ez járulékos veszteség. Hogy esetleg ez kontraproduktív? Hát akkor megint a cigányok hibája, hogy nem jött el a szeretetország örök sörrel meg ingyen élettel.
Ha a Kutyák tüntetésén hangszóróból loopolnám az elmúlt 15 év súlyosan rasszista ellenzéki megnyilvánulásait, akkor átállnál fideszesnek? Nem, inkább azt gondolnád, én lettem az.
Pedig csak cigó vagyok, és ezek nem rokon értelmű szavak. Ahogy az „ellenzéki” sem szinonimája a „nem rasszistának”.
Gyerekméretben tud valaki füldugót? Vicceltem, nem kell.
Pew-pew, madafakas! Vagyunk végig!
Dr. Ratius: Szakadó közösség, hasadó lelkek
Néhány évvel ezelőtt belekeveredtem egy cigány–magyar baráti társaságba, s így most abban a különleges helyzetben vagyok, hogy viszonylag gyakran és viszonylag közelről pillanthatok rá a sikeresen integrált roma közösség életére. Kiállításokra, konferenciákra, könyvbemutatókra, ünnepélyes vállalkozás-indító rendezvényekre visznek magukkal, ahol az efféle események szokásrendjének megfelelve mindenféle vendéggel szóba elegyedek.
Természetesen mindig mindenkit kifaggatok arról, hogyan látja a cigányság helyzetét. Ők pedig jobbára a felzárkózás különböző fázisairól, pillanatairól mesélnek: az iskolában megjelenő jó és rossz élethelyzetekről, a tehetségek felkarolásáról, máskor legalább az elkallódás megakadályozásáról, a kiugró vállalkozói, művészeti, szórakoztatóipari, közéleti sikerekről, vagy legalább a munkához jutás lehetőségéről, az emelkedő jövedelemről, arról, hogy egyre többeket terelt be a munkaerőpiacra az elmúlt másfél évtized gazdasági fellendülése.
Aztán persze két pogácsa között néha az is kiderül, hogy az én jól integrált cigány ismerőseim közvetlen kapcsolatban vannak rosszul vagy sehogyan sem integrált romákkal. Egyik-másik rokonuk börtönben ül, van egy alkoholbeteg nagypapa, akad egy szerencsejáték-függő unokatestvér, valakinek a lánya prostituált lett, és így tovább.
Úgy tűnik, mintha a magyar cigányság éppen ugrásban lenne, a mélyből a polgári létbe kapaszkodna, sokszor megcsúszva, sokszor visszaesve, de azért néha mégis föl-följutva, olykor szilárdan megállva. Sokáig azt hittem, ez a kettősség a cigány közösségre jellemző, mintha éppen kettészakadna: egyesek sikeresek, mások meg sikertelenek. Aztán összebarátkoztam Mikával, és kiderült, a szakadás a lelkekben van.
Mika és bandája építette a házunk tetejét. Lenyűgözött az a vállalkozói lendület, a polgári erő, ami áradt a mesterből. Vezette brigádját, kezelte kft-je ügyeit, büszkén emlegette a cigány gasztronómia értékeit, sőt, látható örömmel, igazi alkotómunkaként élte meg az építkezést. Úgy tűnt, beérkezett. Kreol bőrű, szerethetően cigányos kiejtésű, de a magyar társadalomban jól rögzített, sikeres polgárembernek látszott.
Pár napja fölhívtam egy melléképület tetejének ügyében. Felesége azt mondta, hogy most egy ideig nem lesz elérhető. Börtönben van.
Tóth Csaba Tibor: Az osztálygyűlölet, amiről nem beszélünk, de akkor is létezik
Nem egyszerű a helyzetem, amikor a cigányság kérdése Magyarországon ismét úgy került felszínre, hogy a vécépucolásról is szó van. Elsősorban azért nem, mert Lázár János mondata olyan sebeket nyithatott ki, amelyekről a mindennapi életben mindenki elfeledkezik. Például azt, hogy évekig úgy beszéltünk mintha a „cigányságot” a munka és az oktatás megváltaná a többségi előítélettől is. Lázár János szavai azért fájtak sokaknak, mert kiderült, nem így van. A dolgozó cigány is úgy van elképzelve, mint aki a vécét pucolja a vonaton, mert más nem hajlandó ezt elvégezni.
Horváth Kristóf már érdemben elemezte a traumát, a „botrány” folytán emlegetett, traumatizáló mondatot, amely az ellenzék paternalista sajnálkozása útján számos honfitársunkban keletkezett, növekszik. Eközben dr. Ratius – szerintem tényszerűen – ugyancsak megemlítette itt, mintha nem az döntené el egyedül, milyen sorsa lesz hazánkban egy romának – és tágabban Európában –, hogy milyen a bőrszíne.
Tényleg nem, a dolog bonyolultabb ennél.
Az, hogy dolgozó romákról vitázunk most, eleve a 2010-es évek hozadéka. Az 1990-es évek derekán megalkotott, a cigányság nagy részét még a tőke logikája alá sem vonó, átmeneti „segélyrendszer” nem csupán a radikalizálódó Jobbik és a többségi társadalom averziói miatt bizonyult elégtelennek. A 2000-es évek végén ezt mutatta, hogy még jóval a Fidesz tényleges kétharmada előtt megjelentek a nagyobb roma lakosságú falvakban a közmunkaprogramok. A rendszert aztán a Fidesz vette át és szélesítette ki, miután már a korai tanulmányok (például Berkovits Balázsé 2010-ből) is azt mutatták, a „munka képzetéhez” a falusi emberek általában magasabb státuszt társítanak, tehát már az is lök valamit a 2006 utáni, egyre válságosabb helyzeten, ha a tőke „termelő logikája” alá vonják ezt a népességet.
Ahogyan Berkovits az egyik neki nyilatkozó helybéli tanárnőt idézi: „A »cigány munka« például nem »termelő«, hanem »gyűjtögető«. A vashulladék gyűjtése és értékesítése, vagy a »csigázás«, a »csipkézés« innen nézve nem minősülnek munkának, hanem szégyellni való tevékenységek: »Nyáron előfordult egyszer-kétszer, hogy [a gyerek] azt mondja, elmentünk csipkézni. A szülő ezt nem vállalja be. De a gyerekek elmondták«.”
Ezekhez képest a képzetlen munkaerő-minimálbért elérő közmunka már maga a státusz és a különbség aközött, hogy „értékesnek” vagy „értéktelennek” tart a környezeted.
Viszont ahogyan a közmunka, majd a MÁV-os, volános, állami, magán-építőipari és gyári munka egyre inkább elterjedt, az ezeket elvállaló, alacsonyabb státuszú cigányok mellett megjelentek már az egészen jól keresők is. Igaz, számuk még mindig kisebb, mint nem-cigány társaiké, de kétségtelenül vannak már erős nyomai a polgárosodásnak.
Ebben a helyzetben viszont a társadalmon kívüliség és társadalmon belüliség által szabályozott cigányozást egyszerűen felváltja az osztálykülönbségen alapuló cigányozás. Az, hogy a miniszter véletlenül őszinte elszólásában ők „a szart takarítók” – ami nélkülözhetetlen munka –, jól mutatja az új magyar kapitalizmus kereteit. A „cigány munka” visszaszorult, de helyette a cigányok megkülönböztetése beépül az állami vezetők, a felső osztály és a felső középosztály gyűlöletébe a munkásosztály iránt. Lázár János eredeti megjegyzésének értelme az volt, hogy hála a kormány politikájának, nem cigányok nem kerülhetnek már vissza abba a helyzetbe, hogy őket kényszerítsék takarításra – viszont a cigányoknak még mindig jó így, ilyen rossz körülmények között dolgozni. Ráadásul, ha iparkodnak, még más, nagyobb presztízsű munkákhoz is hozzájuthatnak – már ha a jelenleg ott dolgozó nem hajlandó többet túlórázni kevesebbért, mert akkor rá még mindig le tudjuk cserélni.
A teljes magyar közbeszéd mint cigány és nem cigány közötti különbségtételről beszél erről az egész botrányról, Bayer Zsolttól Orsós Jánosig. És közben észre sem vesszük, hogy a cigányság mint származás és mint bőrszín csupán adalék lett egy sokkal súlyosabb jelenséghez – az osztálygyűlölethez. Ahhoz, hogy különböző „praktikusnak” gondolt, erkölcsi vagy érzelmi kategóriák alapján elfogadhatónak, okénak tartjuk megalázni a mosdót takarítókat. Akár azért, mert „agymosott fideszesek”, „nácik”, „cigányok”, „buták” és így tovább. Semmivel nem jobb ez, mint a bárgyú, gyűlölködő „libsizés” vagy buzizás, amit a kormányoldal úgy egyébként előad. De míg régen az osztálygyűlölet elleni fellépés igenis a baloldal kizárólagos terepe volt, addig mostanra, úgy tűnik, az osztálygyűlölet már senkit sem zavar igazán: és inkább beszélünk bármi másról a megszólalás kapcsán is, mint erről, és arról, hogy a cigány identitás, rasszizmus ebben a tipikus esetben is csupán „színezte” a valódi célpontot: a munkást.
A kérdéssel az ot.hu több szerzője is foglalkozott a napokban: Gazics György, Nefelejcs Gergő, valamint az ÖT friss hírlevelében Balogh Gábor. A kérdésről szót ejtett Schiffer András a Közelképben, Ceglédi Zoltán a Monológban, és ez volt a központi témája az e heti ÖT-nek is.
Borítókép: Tiltakozók a gyöngyösi Lázárinfón / fotó: Lázár János Facebook-oldala
Bejelentkezés