Két dolgot vágnak Dopeman fejéhez a napokban. Az egyik, hogy miközben tíz évvel ezelőtt még egy hungarocell Orbán-fejet rugdosott, ma a miniszterelnökkel fotózkodik, és Digitális Polgári Kör-tag. A másik, hogy csúnyákat beszél(t), ami nem összeegyeztethető a jobboldali, konzervatív, keresztény értékrenddel. Nézzük csak a dolgot magát részleteiben, szépen sorban. Főleg azért nézzük, mert az ügy valódi horizontja jócskán a napi történésen túl helyezkedik el.
Fej fej mellett
Az első vád: Dopeman tíz évvel ezelőtt még egy hungarocell Orbán-fejet rugdosott, ma pedig a miniszterelnökkel barátkozik, fotózkodik. Abban az országban, ahol az ellenzék gyakorlatilag biankó csekkel a zsebében működő vezetője még 2024 elején is a NER fizetési listáján volt, közvetlenül előtte NER-es cégek vezetője volt, és azok felügyelőbizottságában ült, a Fidesz gyűlésein az első sorban tapsolt, ez az érv nem méltányos és nem fair. De főként nem érvényes.
(Dopeman ráadásul, ha jól hallottam, nyíltan beszélt is arról, honnan indult és hová, miért érkezett, tehát nem hajolt el az önreflexió elől. Szerintem ez így korrekt. Lehet ezt az utat nem szeretni, de nem lehet azzal vádolni a zenészt, hogy ne vállalná a tetteit.)
Bovaryné én vagyok?
A kettes számú vád: Dopeman csúnyákat reppelt, sőt, egyesek szerint a szövegeivel kifejezetten erőszakra buzdított (nem utolsó sorban nőkkel, kiskorúakkal szembeni erőszakra). Na most, én isten bizony azt hittem, hogy létezik a kultúrában egy arra vonatkozó konszenzus, hogy amit az író és a költő leír, az énekes elénekel, a repper elreppel, az nem minden esetben azonos a szerzővel. Nem minden művészi produktum egyes szám első személyű hitvallás, önvallomás, állítás, használati utasítás. Helló, ez tényleg evidencia a kulturális közbeszédben.
Nagyon messzire vezetne, ha innentől kezdve ezt a kulturális konszenzust semmisnek tekintenénk, és minden, a kultúrában E/1-ben leírt sorról kijelentenénk, ez bizony teljes egészében azonos a szerzővel. Dopeman nem biztat erőszakra, ahogyan Krúbi vagy más magyar repperek vagy rockerek szexistának hangzó sorai sem alapból alanyi közlések. Ahogyan Ice-T sem biztat rendőrgyilkosságra a Cop Killer című számmal. Szerepjáték, színház, lírai én, irónia, kifacsart, fanyar vagy keserédes humor, provokáció, a karcos valóság felmutatása, miegymás. Az értelmezési mező széles és tágas.
Mekkora felháborodás volt egyébként évekkel ezelőtt – joggal –, amikor Semjén Zsolt a Rolling Stones Sympathy For The Devil című klasszikusának a sorai körül kezdett matatni. Lehet természetesen innentől minden – de akkor tényleg minden – ilyen típusú kulturális megnyilvánulást a máglyára küldeni, vagy legalábbis kötelező jelleggel fölkérdezni a szerzőt, hogy mégis, hol van ő maga az adott műben, de annak sosem lenne vége. Ne őrüljünk már meg.
Konzi-e vagy? Libsi-e vagy?
Kettő pont egyes vád: Az, amilyen hangfekvésben Dopeman megnyilvánul, nehezen egyeztethető össze a jobboldali, konzervatív stb. stb. értékrenddel. Nehezen, ez kétségtelen. Ahogyan a baloldalinak, liberálisnak nevezett oldalon is bőven találunk olyan jelenségeket, amelyek sem nem baloldaliak, sem nem liberálisak. Közhely, nem én találtam ki, hanem világhírű politológusok és közgondolkodók: a mai politikai pólusok már nem feleltethetők meg a régi felosztásoknak. („Nem hiszem, hogy konzervatívvá váltam volna. Mindenkit lekonzervatívoznak, aki eltávolodik a balos dogmától és attól a nevetséges társaságtól, ami az amerikai demokrata párt lett.” – olvasom épp a hvg.hu Bret Easton Ellis-interjújában az amerikai író mondatait.)
Kettő pont egy pont kettes mellékmegjegyzés, bár egyáltalán nem mellékes: amikor Dopeman az ellenzéki térfél fenegyereke volt, ez a hangfekvés, ez a tematika senkit nem zavart.
Kettő pont kettes vád: Dopemant – aki régen ilyen meg olyan figura volt (úgymond, ellenzéki), most meg már másmilyen figura (fideszes, úgymond) – használatba vette a politika. Hogy Dopeman milyen volt régen, és milyen most: lásd fentebb. Másrészt: igen, használatba vette a politika, ahogyan a politika más fertályai pedig más művészeket vesznek használatba. Nem csak idehaza, a világon mindenhol. Ezek jellemzően konszenzuális döntések – a politika ajánlatot tesz, a művész elfogadja, vagy a művész ajánlkozik és a politika fogadja be. A motivációk számosak lehetnek. A főszabály itt is ugyanaz: ha politika egyik fertályán legitimnek nevezünk ilyen elszánásokat, akkor azok a másik fertályon is legitimek. Ha Nagy Ervin támogathatja a Tisza pártot, Dopeman is fotózkodhat Orbánnal. Nem csipegetünk a svédasztalról. Evvan.
Borítókép: Dopeman és Orbán Viktor / fotó: Facebook
Bejelentkezés