„Udvariasan, de határozottan csak annyit mondhatok, Magyarország ennél többet érdemel. Nem csoda hát, ha az országban nem kormányváltó, hanem ellenzékváltó hangulat van” – Orbán Viktor, 2018
„Tony Blairre és az Új Munkáspártra. Rákényszerítettük az ellenfeleinket, hogy megváltoztassák a nézeteiket” – Margaret Thatcher, 2002 (válaszul arra, hogy melyik eredményére a legbüszkébb)
„Vigyázz, mit kívánsz, mert még a végén valóra válik” – ősi intelem
Furcsa volt végigmenni a városon tavaly október 23-án, amikor a kormánypárt és az ellenzék párhuzamos erődemonstrációja zajlott. Pont olyan időben volt szerencsém utazni, hogy mindkét rendezvény résztvevőivel összefutottam az utcán egyénenként vagy kisebb-nagyobb csoportokban, és elsőre igazából meg sem tudtam volna mondani, hogy ki melyik eseményen vett részt. Ha nem tudtam volna, hogy tulajdonképp szembenálló táborokról van szó, akkor a sok nemzeti szín miatt azt hittem volna, hogy egy békésebb ország nemzeti ünnepének résztvevőit látom.
Ez még akár örömteli is lehetett volna, gyógyulnak be a sebek, van egy régi-új nemzeti minimumunk, ahol legalább a szimbólumainkat nem kérdőjelezzük meg és nem tagadjuk el sem a másiktól, sem pedig magunktól – bár az örömömet némileg árnyalta a tudat, hogy az egyik rendezvény résztvevői eleddig nem annyira az atillát, sokkal inkább a színes zászlókat vagy az EU-s lobogót preferálták a hasonló eseményeken.
A Tisza felbukkanásával sokan örömüknek adtak hangot: Magyar Péter erővel visszaveszi a nemzeti szimbólumokat a Fidesztől, sőt a külsőségeket tekintve nemhogy másolja a Fideszt, hanem a radikális jobboldal szólamait is felvonultatja. Úgy tűnik, ez a taktika sikeres, hiszen láthatóan olyan emberekből is kitör a lelkesedés a nemzeties pátosz iránt, akik ez idáig csak lefitymálóan nyilatkoztak róla – ám mintha nem a dallammal lett volna bajuk, csupán azokkal, akik dúdolták azt. Máskülönben képtelen lennék elhinni, hogy ezeknek a szimbólumoknak valóban olyan mágikus erejük van, amelyek megbabonázzák a népeket, és a tarka, sokszólamú kavalkádból egy csapásra nagybetűs Nemzetet varázsolnak.
Ám míg a mágiában nem hiszek, abban igen, hogy
A kormánypárti politikusok és elemzők részéről már régi vágyálom volt, hogy az ellenzék le legyen váltva valami olyan csoportosulásra, amely legalább nem kérdőjelezi meg az úgynevezett nemzeti minimumokat – most pedig úgy tűnik, hogy a maga torz módján teljesült ez a vágyuk.
A külsőségeket kár is lenne megint felsorolni, elég csak megemlíteni, az ellenzék mintha elfogadta volna, hogy Magyarország szőröstül-bőröstül jobboldali és konzervatív, így aki választást akar nyerni, annak ehhez kell alkalmazkodnia. A konzervatív-jobboldali vezető ideáltípusa pedig egy karizmatikus fehér férfi, aki minimum egy diplomával rendelkezik, jó esetben jogival. Fontos, hogy az ideális vezető látványosan megemlékezzen az ünnepeinkről és a néphagyományainkról, és ne legyen rest korán kelni és megfogni a munkát, vagyis legény legyen a gáton.
Tehát lehetőleg legyen olyan, mint amilyennek Orbán Viktor a saját imidzsét felépítette. Ám amiért őt eddig kiröhögtük, addig a mi fiunkat éltetjük, hogy aztán pillanatról pillanatra magára vonja a választók figyelmét, és ő diktálja a tempót a performanszaival, ne pedig a miniszterelnöki kommunikáció.
De a nemzeti jelképeken túl a szervezeti kultúrában is hasonulnunk kell az ellenfélhez. A Tisza Szigetek nemcsak távolról mutatnak hasonlóságot a Polgári Körökkel, hanem a jelöltállító folyamatban játszott szerepüktől a tábor mobilizálásán át az információáramlás koordinálásáig sok mindenben azonos a funkciójuk, csak már nem mobilflottát ajánlanak, hanem rendszerváltó kártyát és merch-öt, egy egész termékpalettát, amit a brand alatt értékesíteni lehet.
A Fidesznél csak a Fidesz a jobb, mondta Lázár János, s lőn, egészen úgy tűnik, hogy sokan az ellenfelei közül is igazat adtak neki.
A hasonlóság a tömeg és a vezető viszonyában is tetten érhető: mindkettő belülről imádott félisten, kívülről megvetett bolond. Az irányelv mindkét esetben a vezető tekintélye, s egyik szervezet sem tűri meg az árulókat: „Minden fel lesz jegyezve, minden el lesz rendezve”.
Hogy az hajtja-e ezt a változást, hogy erre az egészre mint valami varázslatos rítusra gondolnak, amely, ha követik, elhozza a választási győzelmet, netán inkább arról lehet szó, hogy olyan emberek alakítják a szisztémát, akik maguk is ebben szocializálódtak, tulajdonképpen mindegy is.
Utóbbit illetően jellemző a Tisza Párt mögött megjelenő tabló, melynek immár része a nemzetközi csúcsmenedzser, Kapitány István is. Kapitányt néhány éve még Szijjártó Péter tüntette ki, ugyanis 2010-ben ez az elitcsoport megkötötte a maga különbékéjét az alakuló NER-rel, és csak az elmúlt években jöttek elő a szekrényből azzal, hogy leváltják előbb az ellenzéket, majd pedig a kormányt is – ha nem is most, akkor a következő választáson már mindenképp.
Erről a mozgásról, a magyar elit összezárásáról és háborúskodásáról külön cikkeket lehetne írni, és ez talán majd helyénvaló is lesz. De érdemes megfigyelni, hogy az ellenzéki törzsközönséget megmozgató szólamokon túl (jobb oktatás és egészségügy, kevesebb korrupció) az alacsony adók tekintetében továbbra is egy az irány.
A konfliktus a részletekben rejlik: a hozzáállás az euró bevezetéséhez és az EU-s pénzek hazahozatalához a Brüsszelhez fűződő eltérő elitstratégiákat tükrözi. Szlogenek szintjén az egyik oldalról ez a dichotómia úgy hangzik, hogy „kelet vagy nyugat”, míg a másik oldal a „globalisták és szuverenisták” harcára egyszerűsíti le a politika tétjét, és az aktuális európai kérdésekben e szerint foglal el álláspontot a háborútól a migrációig.
Ez a kétosztatú értelmezés viszont továbbra is a NER keretein belül történik, amennyiben az euroatlanti irányultságot és a világban elfoglalt helyünket nem kérdőjelezi meg. A kelet vs. nyugat felosztásának baloldali kritikája mindig is az volt, hogy ez csak egy üres délibáb, amivel a kizsákmányolás bizonyos formáit el lehet adni. A globalisták vs. szuverenisták felosztás ugyanígy működik, csak mások fölözik le a hasznot.
A Fidesz is úgy került hatalomra 2010-ben, hogy elszámoltatást ígért, majd szépen csendben kiegyezett az ellenfeleivel, miközben bekebelezte a számára fontos szektorokat. Út a börtönbe program ide vagy oda, alighanem egy esetleges kormányváltás esetén is hasonló várható, mert az alternatíva tényleg valamiféle polgárháború lenne.
Jelenleg viszont ott tartunk, hogy polgárháborús pszichózis, nos, az van, mégpedig két egymáshoz nagyon hasonló, de polárisan ellentétes világértelmezés egymásnak feszülése eredményeképpen. Ez azonban elsősorban továbbra is azt a célt szolgálja, hogy a magyar elit uralmát úgy általában ne lehessen megkérdőjelezni, csupán abba lehessen – esetleg – beleszólni, hogy melyik frakciónak nyújtsuk át a kasszakulcsot.
Eközben pedig
mert ezek azok a fontos kérdések, amelyek a NER-en ténylegesen kívül állnak, távol a kormánytól és az ellenzéktől egyaránt.
Borítókép: Magyar Péter és Kapitány István / forrás: Magyar Péter Facebook-oldala
Bejelentkezés